Kezed múltja és jövője

Feketévé égtem belülről
és sápadttá evett a tűzvész.
Fogollyá kötözött tavaszom
szikrázó fényéből merülj föl
szemfedő fehér kéz, hűvös mész.

Tudom már, nem vagy égből való,
ujjad áttetsző gerezdje sem.
Fejem most mégis elpihenne
(mint halcsont fésűd, papírhajód)
a sarkáig-tárt titkú kezen.

Égsz-e még, mint tűz első gallya?
Én úgy kívánom még az ágyad.
Négy hársfa tartott lombsátrat rá,
s mint kígyó szájában az alma,
mosolygott lelkem teutánad.

A telehold lesz ilyen jóllakott,
ha a rácson át néz részegen.
Sebeivel szunnyad a föld már.
S elképzelem, bőröd hogy ragyog
a törékeny, okos kis kezen.

Lesz-e még kezed csöpp medence,
suhogó, lágy tüzet itató?
Lesz-e még szelídcsőrű madár
derekam körül? S rossz szememre
ejtett sál télen, ha süt a hó?

Marad-e fény nekünk, jó, meleg?
Jövőmből még kezed fölsuhan?
Hogy mit sem tudva csak éljek, mint
hegy fölött tavasszal a szelek,
míg fű lepi vért-szagzó utam.