Nálatok későn érik meg a szerelem.
A köves lankákon későn a bor.
Ráncos, vén fénnyel a hegyhátú kerteken
tartja az estét a fenyőfasor.

Alatta, miként nagy, goromba subában
a lelketek bezárva egészen.
Csak a temető hív csontot-mosó sárban,
kisértetes, szurokegü éjen.

Ó, csak temetőtök cifra mállottsága,
álomlátó faragás a fejfán
hirdetheti, a ti lelketek is drága,
Isten ujja közt munkáló szerszám.

Kit minden asztalok végére elűztek,
szolga nem vagy kétes uralomban.
Temetődön, ága közt a sárga fűznek
de diadalmas Paradicsom van!

A keresztfán faragva arany gyümölcsök,
hosszúkás és majdkicsattant szilvák
fonják a korán halt lány fején a fürtöt.
Míg élt, ki tudta róla, hogy itt járt?

A fiú sebét havasi villám nyitja.
Fénnyé vált vére kigyújtja sorsát,
szemből Tejút indul, s átíveli hídja
sosemvoltod s csontig fogyott orcád.

Az ember ott vet, arat. Súlyos a kalász.
Nem, mint kövek közt zsugorodhatsz, rozs.
S éneke kigyúlva, ki mérné a kaszás
parasztot marokba zárt halakhoz?!