(Kedves költőm olvasására vágyódva)
Még tíz év s majd én is így fogom
füstös, zord szájjal mérni az igét.
Mint szélhordta köd, az alakom
áthúz a földön (rozsföld, esti rét).
Homlokomon nagy, bolond, fehér tincs.
Markomban fütykös, szívemben hallgatás.
Suhanó egek megtört fénye hint,
az úton egy gyerek s egy vén: két kapás.
Tavasz lesz épp, vagy újra Hunnia?
Az bizonyos, hogy lesz egy nagy kutyám.
Sok halottam. S a mások kisfia
gyomból fon füzért fejemre sután.