Nagy eged, hogy rám leszakadt már,
de magányos föld fölött hagytál.

Rosszabb lett, mintha nyakam szegve
parázs avarja, borít pernye.

Tőle lettem ilyen bozontos,
tántorgó léptű, ilyen rongyos,

vad, mogorva medve, esetlen
– bár késed lapulna szivemben!

Medve, medve, ej, minek nézett,
Atlasznak nézett tán az élet,

hogy téged, ki fenn, s rám sugárzott,
ólomboltú éggé varázsolt,

s alázárva, mint egy harangba
(eleven nyelve e harangnak

én vagyok!) zeng örök időkig,
testem ha falához ütődik.

Mint egy szeletet az almából,
kihasítottál a világból.

Fölneveltél. S mint a rozmaring-
kehelyben érett magháza ring

már ősszel, hordom ért kínjaim
sátorát, mint agancsát a gím.

S hordom, hordani fogom egem,
állócsillag-mosolyod nekem

megkövült karod árkádjai
közül fog eztán világlani.

Rosszabb így, mintha nyelvem tépnék,
vagy lila füstű szénné égnék,

vagy ég helyett süppedő korom
temetné be tántorgó nyomom.

Már-már úgy volt, felkötöm magam.
Kisebb lettem, hogy tolul szavam?

S csaló csapdán, a halálon
átugrottam, látván világom,

a föld (jégcsaprengeteg alja)
ölébe zárt énekem hallja.

Jég nem olvad tőle, jól tudom.
De mint egy orgonasípsoron,

kereszted terhével énekem
kiált a millió jéghegyen.

Csupasz, sikos falán, mint fenyő,
mered a dal s egekbe nő.

S ha levele csupa epe s tű,
mégis zöld, illatos levelű.

Engem is egészen eltakar.
Nincs is a medve már, csak a dal.