(Zárkatársam 50. születésnapján, 1955-ben)

Ötven körül már-már
odakünn is nőne
nyári szarkalábok
alatt heverőre
az árnyuk vesszője.

Férfias, érett kor.
Fanyar és őszellő.
Magvat vetett ősz ráz.
Hamvad lopta tikkadt
vésszé váló szellő.

Ilyenkor a szilva
nem édes, de férges.
Nappal fonnyadozás,
éjjel kortyos kancsók
bora talán vér lesz.

Szeret-e, ki kontyos?
Ilyenkor már zengő
hűtlensége forral.
Loppanó árnyjárás –
holdvilágos erdő.

Ilyenkor az asszony
fehér harisnyában,
földre levert szemmel
hazudja, hogy „érted
lett sáros a lábam.”

Néha penge villan.
De csak véres álom.
S kibukik a hó-haj
homlokodra, mintha
hab tör át a gáton.

Néha van bizalmad.
„Megereszti gyeplőm!”
Karod közt a poklok
malomköve lendül:
kifogsz a Teremtőn.

De mint ledől tornya
faludnak is egyszer,
nem malomkő mállott,
te őrlődhetsz meg csak
szál halottá, ember.