…és azt álmodtam, hogy nem
vagyok már. Nem volt ez kép.
Füllel nem hallható zene
volt csak. Ez űzött Feléd.

Ó, mert Te voltál csak, kit
úgy kerestem! Szögbe-vert
két karom fénye s tört láb-
fejem fénye énekelt.

Zene, zene sikongott.
Örvénylő, diadalmas.
Mint gidára sas csapott –
bárányára a farkas.

Talán egy pillanatra,
mint fához ha fény tapad
s föld meleg rögéhez ér,
én megláttam szárnyamat

kiégett, foszló árnyként,
szálanként kitépve – vedd!
Kiégett hold, mint sarló
hulltam az égalj felett.

És hiába nyúltam ki
könyörögve, vágyva, hogy
anyám hűvös ujjai
könnyű pántja át ha fog –

leszakadt háza, holdja,
szánalom és értelem,
egyedül Te voltál én.
Sötéted a vizeken.

Egyedül Te voltál már,
tövisem ránk szomjazott.
Szívedig fúrta magát s
– kitéphetetlen vagyok! –

láttam gyerekszemekkel.
Aki sírásból ébred.
Ébredtem. S menthetetlen
a testem körém égett.