Mostanában Bartalisra gondolok
s olyan az emlék, mint a friss, meleg kenyér,
vagy hegyi ér vize, ha asszonytenyér
meríti meg, s a fény tetején lobog.
És látom Bartalis, kis magyar paraszt,
jó kese lovával vidáman kocog,
hegy gerincén lapul a tapsi, pocok
gyémánt szeme tüzel, kigyúl a haraszt.
S hol a violaszín tengerszem buzog,
s aranyfátyolú köd hol sose foszlik,
Bartalis roskadt kunyhója piroslik.
Ikrásabb a méz s ízesebb a hus ott!
Még tündérek lesnek, sápatag borok
ha eliramlanak vérünkön tova.
Nincs álom teljesíthetetlen. Soha
nem hallgat a szél, forró holdfény csorog.
Még a fák hegye is csupa, csupa láng!
És tüzek siklanak a bérci havon
(ó, e képhez hogyan hajlítsam dalom?),
illatos folyondárt hordoz a palánk.
Júliusban lucskos, barna körte ver. S
óriás, színes pávafark, az ég szétterül,
mind aki ölel, harmatos fűre dűl,
fényes harmatban mosakszik itt a vers!
…Politika vadja dög a veremben.
Berzsenyi sorsa, bartalisi élet,
embersűrűbe vitt, ami enyém lett.
Magányotok kőpántja véd-e engem?!
Rokonom, kit lenyakaztak, Chenier.
Nézd, saját forradalma ölte meg őt!
Szegény jó Blake is rokonom… S tetők
fölött én is lógok éjfél felé.