Szilánkjaira hullt a fagy.
Jeges, pókhálóvékony ujjain
tótágast állt a rácsok között.
Tágult szemekbe szökött a kín.

Bennem is a tolvaj árnyak
az öröm lugasát összetörték.
Medúza fejére illő
gyöngyként pattog az eső szét

az ablaküvegen. „Látod,
így fröccsen köddé ez a pillanat,
amint az utakra támadt
árral elhagyod árnyamat,

és úszol, nem nyíló vízi-
folyandár te, úszik tajték-harangod,
s mit tudod már, hogy valaha
tested karom közt aranylott?”

Szóltam. (Vagy szólhattam volna?)
Asszonyi volt az éjjel. Álmatag.
Puhán ejtette ránk a fagyot,
mint fényét egy gyémánt kirakat.