Egy ősi, gyémántlevelű, őszi
erdő az ablaküvegen,
didergő testünk harmatától
kinyílt, s mesélt, mesélt nekem.

A görcsös fatörzsek (fürge erecskék
a lehelet-lombok alatt)
önfeledt panasszal egyre keresték
a tűztollú madarakat.

S én, míg elképzeltem képzelt vágyukat
s átéltem a sosemvolt kínt,
s magát dicsérve trónolt a lágy tudat
erényein, szóval amint

úgy lelkendeztem, mint szépségén Nárcisz,
két rács között furcsa álmot,
dehogy álmot, valódi fehér pillét,
csapongó pillangót látok!

Képzeljétek, november van! Az első
hó a tetőről idetűz!
S mégis e csapzott, dermedt, őrült lélek,
egy pille kísértete űz

velem tréfát? Meleget és fényt akar?
– Nézzétek! – hívom társaim.
Jönnek, hogy most már hárman nézzük… sárga,
tört fény csurog a szárnyain,

a gyémántlevelű, lombos üvegen
jajongva néz át, könyörög.
Miből áll az ablakot fölrántani?
Hadd hulljon be az üldözött!

Hadd tapadjon a fakó kis folt köré,
mely a zárka boltján lapul.
– Ugyan, növeld zárkánk létszámát négyre
csöndben, simán, zajtalanul!,

sürget egy hang. Mégsem mozdul idebent
semmi… semmi… csak a szárnya
ver árkokat némán, némán szivemen,
ha szétcsapja, ki- s kitárja.

…És aztán eltűnt. Mintha az Isten már
megunta volna a próbát.
Megmértek. Éreztem könnyű voltomat.
Szép Nárcisz Nárciszt, a rondát.