Csak az álom szeret engem.
Kelyhes hasa csupa pára.
Forró gőz és éhes illat.
Puha állat tenyeremen.

Ölében én is jó vagyok.
Akit öröm vár, férfikor.
Harminc év aranygyapja és
verbéna ízű asszonyok.

Mint aki el se hajózott
kígyós, hüllős förtelemmel,
ölében én is szép vagyok,
szépszellemű, mint egy ember.

Enyhe hagymaszár, sima, gyenge, s csípős!
Nyílna hűs husán szaladó idő még?
Zöld szakálla vad szaga száll – s esengőn
bomlik az emlék.

Hol korog hasad? Neked is telik most?
Úgy harapta szád (nevető szemed könny),
mintha villogó szinezüst tálcán
volna az őzhús.

Csókolózva kétszereződne, s csípné
vissza szám s a szád nefelejcs időnkké
tegnapunk, ha egybeborulva most itt
érne a sortűz.

Megszédült táncos fátyla volt.
A Mátrában gyakran járnak
– már fent a Nap s még fenn a Hold –
ilyen tündér, táncos lábak.

Most minden ivott. Részegek.
Ivott a föld, az ér, a szikla.
Csákányok, lepkék, kék szemem.
Szememből ivott minden szikra.

A Mátrában nem gyakori
az ilyen tűzből-kelt lélek.
Nem ismert, hogy rámhajolni
volt merész, és összeégett!

Atlasz súlyától görnyed a vers.
Úristen, miért, hogy a földre versz?
Hogy merjen álmodni az élet?
Odavágyom, hol az országok zöldek, füvesek,
hol a tavak tiszták, kékek.
Ahol majd virágot hordok, nem köveket.

Húszéves voltam s Genovában
Neróra várt a Khedivével*
egy zsidó lány. Dús ajakában
láztól karmosan s bíbor vérrel,
méztől ragadós ajakában
Libanon lombján várt hány éjjel!

S húszéves voltam, mikor Irén
barnábban a pásztorfiúknál,
vad mosollyal szép szája ívén,
életemből kitárt kapun szállt,
kötöztem volna telt csípőjén én,
s nem több ma egy emléksziromnál.

S élhettem volna Firenzében!
Arcom köré a megszülető
tavaszt festve, ha szüzen érem
a fénnyel teli tenger verő
taréjain!… – S nézd önarcképem
háttere Recsk lesz. Köd. Temető.

Egy öreg este… Itt-ott sírnak.
Vállam Bandi öleli féltve.
„Halottak Napja”, szól. „Kibírtad.”
Kilépünk a hegy gerincére,
s mit iszonyú mély egyre ringat,
ránk köszön a temető égve.

Oly közel van, hogy szinte fognám!
Lobogó mécse idehozza.
„Toluljatok mindnyájan hozzám!”
Sötét mámorom kiáltozza.
S vágyódik minden a hegy hosszán,
jó, avar-ágyu sírdombokra.

Mint szentjánosbogár a hullán…
Hát így lobbanhat csak a dallam?
Hány éve volt ez? Ó, ha tudnám!
Csak azt tudom, nem így akartam.
Fénnyel teli Jövendő bukj rám,
mosd szét a múlt rögét magamban!

* Néróra várt a Khedivével (jegyzet)

Ó, most elrepülni kéne,
vagy kiégetni a szivem.
De tiszta helyettem a hó
s én rügyes mosolyom viszem.

Viszem, mint egy parasztfiú.
Hátán a hold, s Nagykarácsony,
feje fölött angyalokkal
úgy örül, mint száj a szájon.

S megy és megy a hómezőkön.
Róka surran – oda se néz.
Farkas villan, medve dörren,
s megy és megy, és oda se néz.

Falu fut el falu után
s a feszületen nincs a bús
tövises úr a temetőn:
anyja ölén alszik Jézus.

S megy tenger s föld közt, mint akit
a csillagok uszálya ér.
S a vége – bárhogy is kereszt –
Betlehem lesz. Ő odaér.

Hej, gigantikus szárnyú az öröm!
A rőt est lobogva gyúlt a szájon,
a görcsbe dermedt kéz repül, köszön,
s úgy lódul a hang, hogy zengve szálljon.

Megmenekült… s itt maradhatott.
Csöpp esze volna, széttekintene.
Lent, ezüst mélyben Recsk falva halott,
s lila fátyla közt holt az ég szeme.
Hófoltok hátán szédülő rabok.
A fényes hasú szél: sírok szele.

Vigyorgó bajszuk úgy hullong fölém,
mint nyájas nagyapó régi télen.
Mert nem ők rángtak a halál ölén,
most tíz, száz segítő kéz a bérem.
S titokzatos ívem repülöm én
élet s halál közt, borotvaélen.

Táncosan szökik a vér. Hazafut.
Meleg van. Nyár van. Anna és anyám.
Zsuzsanna húgom nyitja a kaput,
s már ülök a kert zöld ravatalán.
„Piros alma a halottnak csak jut?”
Anna szalad, s a kert tüze nyakán.

De nagyobb dolgok is történnek ott.
Zsámolyán ül nagyanyám s megbocsát.
Köztük minden évet sorra lakok,
kútban hűtjük Iboly gyümölcsborát.
És él a gyermek, múlnak a napok,
Annának nyakláncot adok, korállt.

Éjjel, ha nagy, puha nesszel oson,
40 fok lázat mutat a koráll.
Kialszik a lámpa asztalomon,
menyasszonyfátylú szél ágyunkra száll.
Hajnali inge elrejti nyomom,
aranyló válla, a szelíd ovál.

De az öröm, a barbár szőrbe bújt,
lándzsát vet rám Zsuzsanna kapuján.
Hóval mosnak. Karjuk szinte megfojt.
Cirógatnak, hogy nó!…nó!… Azután
világos minden: rám hétmázsás kő hullt.
Megöl? Ki fut haza egy őzsután?

Kőlapban véres tavasz-lenyomat.
(Csak a kövek közt vérző patak zúg.)
Ha derekam most nyomorék marad,
hóférges ágyban jobb ott alattuk.
Csend támad. Múlnak morajló szavak.
Kéjnek, halálnak csend a foglalatjuk.

Hófoltok hátán hagynak a rabok.
Ülök. Szívemből egy kép száll tova.
Kővé válok. Robajlanak napok.
Majd mord sörénnyel övez a moha.
Így óriás s emberfaló vagyok.
Csak gyermek én már nem leszek soha.

Az Isten háta fekete
vak koporsónak látszik itt.
Kimondhatatlan messze áll,
inkább csak guggol három ház,
füstjük sem ér a drótokig.
Isten ül a hegyen föntebb,
a háta, a háta látszik itt.

Ó, ha széltől veres estben
latrinának rúdján csüggünk,
állattá vált tagok, kezek,
iszonyodva egyre látom:
aki csak él, hull a próbán.
Soha embert kínja nem fog,
csak dögévé, sárrá tenni.
Jobb lett volna a bitófán.

De furcsa madarat láttam ma!
A Galyára tárt ablakban ült.
Bíbor fejével mintha intne.
Egyszercsak minden elmerült.

Remegéssel és foszladozva
merült alá a napfényes nap,
s a bíbor madár újra bíztat,
gyolcsaidból kibontsalak.

Habot hányó piros kutyák
éles foggal húznak elébem.
Fiú-csókkal mandulaszín
szemhéjadat hiába érem.

Sovány karod hiába fognám.
Lecsuklik, mint a hattyú feje,
ha az ég pántját megrepeszti
halottan úszó szárnya nesze.

Nem sírok. Átkozódom, anyám.
Megölném a bíbor madarat.
Bűvös szeme már nem mered rám.
Könnyre lakatlan ég fakad.

Nyüszít a szél a drótokon,
néma isten háta mögül.
Jöttek széparcú ördögök:
jól fonott korbács ha röpül,
a sújtást hagyják örökül.

Mi voltunk vagy ezren a nyáj,
tízmillióból összevert.
Mikor kapuján beléptünk:
szikla és krisztus – férfiak!
Most nézd e nyájt, hogy kínt legelt!

Élet voltunk kapujában.
Aztán lettünk ördögöknek
agyagául sár és sár csak.
Boldog halott! Neki könnyebb,
mert ki él, csak állva görbed,

betöltve, mily jövőt sorsolt:
mészfehér domború gödör.
S boldogtalanabbat erre…
Mintha tojáshéj repedne,
a színjava úgy kiömöl.

A foszfor csipke-klastroma,
a mellkas és az orgona,
a mennyrepesztő jó tüdő,
a fej s a kar a lábbal mind –
csak lelked nem jut át soha.

Ha a lélek nem jöhet át,
most aki él, mire él már?
Lesz ezentúl: tojás héja,
üres háza roppanékony,
késleltetett halál, szél-vár.

Egy ifjú hadnagy jött az úton. Vállán kócsagok
tollát utánzó hó hevert. Szeméből ördögök
hada a sápadt arc lázas rózsáin röpdösött,
lila völgyből hófúvást hozott és jégcsapot.
Kőszobor – benne epéből kevert szív lapult.
Ez a puha száj siklott és rándult, mint a féreg.
Csúcsíves-körmű könnyű kezéből a véreb
rohant a hegyi hóra. Piroslón alkonyult.
Néztük mögötte az ijesztő napkorongot,
s barátom így beszélt: – Úgy járunk majd, mint a festő,
ki igazat fest, s nem hiszik, „nincs ily szín, se felhő!”
Ilyen hadnagyok sincsenek. – Ilyesmit mondott.

A hegyárnyékban áll. Kísértetes. Ő volt.
Recsk. Az erdő egyetlen nyíló vadrózsatő most.

(Forrás mögül fehér hasával kibukkanva már
édes homályban sugdolódzik a gyertyán és a nyár.)

Ő volt. Társam vére terjed, ágazódik. Gyémánt.
Oly könnyen ölte, mint aki két méheszárnyat szétránt.

Halott. Virrasztok fölötte, mint a sárga
rózsáit vesztett kőszál.
Isten! Tört nyilú! Miért fogtál teremtéshez,
ha ilyen gyönge voltál!?

Oly víg legény lehetne társam
finom kis lányok csipke-rétjén.
Súlyos szemhéja leeresztett.
Mosom pelyhes szája zugán a vért én.

Rőt sziklák szarkofágján fekszik.
Ritka köd foszladozik rajta.
S hogy mindent elzáró köd körül,
lecsuklón hajt a semmi fölé karja.

Felhúzott térddel ágyékára
erős jobb combja temetve dűl.
Mint hulla a mélyben, alján a
fallosz kioltott, sápadt gerezdje hűl.

Olyan ő így, mint a Sixtus
vén falára festett Ádám.
Vénhedt,
alvadt fekete muzsikával
beszőtte őt a végzet.

Repedések
iszonyával.

Föld, szalma, magányos férfitestem
összetapadtunk takaróddá.
Aludj mibennünk e hűvös esten.

Oldott hajjal két halott, szegény.
Lágyan simulunk mi a porhoz.
Véres fejünk süt a hold helyén.
A balta zúg, a sas rikoltoz,
de szánk gödréből zúg a remény
mély kürtjén a haldoklóhoz.

Oldott hajjal hevertünk este…
A fénynek csak kósza fodra ért.
Hűs dalt a forrás hangja csengve
sikos part kövén csak lopva mért.
Már közelnek tűnt mind a messze.
S csillagok hajoltak ajkamért.

Égő csípővel nyiladoztak,
epedő szirmuk hullt a fáknak,
míg testünk körül kiragyogtak,
gyöngyház-kelyhét nézd a virágnak!
– Forró páránkban ringadozz csak!
Mi Tavaszt hozunk a világnak!

Oldott hajjal ért még a végzet.
Lecsaptak. Vittek a halálba.
Azóta ott a forrás kékebb
s nyomunk a vándor megtalálja.
Talán az Isten kőbe vésett…
Csókunk fészkén ring s ég a mályva.

– Két szerelemre oldott gyermek!
szólt a Halál, de rossz fogás van!
S mint akit balga tette kerget,
sápadtnak tűnt a ragyogásban.
– Hát szálljatok ti Egybetettek!
S villámmá váltunk, mint az áram.

Így szálltunk a hegy homlokára,
hol balta zúg és sas rikoltoz,
hol csókunk ért a kínhalálra,
az embereknek szíve hordoz,
és szétmállt testünk zöld sarára
fátylat örök szél könnye fodroz.

S mint vihar-hozta sebes gályák,
hol a bányák lámpái lengnek,
mi feltéptük az est homályát,
tajtékos, boldog dalunk csengett,
dalunk felverte mind a bányát,
szomjaz – s szépül, aki szenved!

– Szeressetek minket tavasszal,
ha sziromhajtó szél kiáltoz!
Véres tetemünk? Sorsunk? Azzal
lettünk hasonlók a virághoz!
S hogy megtörtek izzó vasakkal?
Hiszen száll szívünk a világhoz!

Mondjátok azt, hogy újra hiszek!
Szeretni vágyom mind, aki ölt.
Tegyétek össze kezeitek,
fiatalodni így fog a Föld.
Nászt muzsikálnak sebes vizek.
Lábunk alatt minden csupa zöld.

A balta zúg, a sas rikolthat.
Virága hull a körtefának…
Kik szerettek, sosem halottak,
kötöm csokrát a legendának.
(Látod Kedves, így kidalollak.
Mi Tavaszt hoztunk a világnak!)

Nekem volnál szelíd vers
utolsó menedékem?
Tiszta formák labirint
útján kopott el térdem.

Táncoltam én, mint Kató
fehérharisnyás lába.
Nagy, tüzes szőlőfürtök
hajoltak lábnyomára.

Lassúdott lépés: botlás.
Elég volt virtuskodni.
Szemem gyűlő homályát
virággal teleszórni.

Rájuk mondani: napok,
s e világra: végtelen?
Robajló látomása
az éjnek ég szívemen.

S ha feléget, hát úgy kell!
Hangod már nem tép sebet!
Felszaggatom a sziklát!
Sírt ástál? Én is neked!

Alvó tündérmás! Sárnak
tenyerén: magad égi.
Paradicsommadaram! –
utamat végig-égi.

Hozzám így lehajoltál?
Még engem is szerettél?
Hiába mosolyodsz már.
Megettél. Eltemettél.

1

Magam voltam. Az éji csönd
lándzsákat ránt, lábához dönt.
Eleven kígyó-kötélre
függeszt a bánya hegyére.

S hogy függök ott, mélylő mocsár,
mérgedt tűzliliom nevet,
tigrismancsát nyújtja a nyár
szétszórni porrá véremet.

Égen lobog annyi felhő,
de gyomra lángjától dagad.
Ha elcsordul, csak új sebem nő,
cipeljem sülő hátamat!

A húst, amelyben olvatag
csontok közt ijedve lapul
ez a torz, se tigris-se nyúl;
angyal! hol hagytad szárnyadat?!

2

Hogy függök ott, s imádkozom,
orkánkar zúg: elkárhozom.
Nézd, mocsári mélyben lenn a
világ vár vissza, Gyehenna.

Mert maradt pár tollam is ép.
S ami fő: kulacsnyi élet.
Sasnak tolla?! – Repülök majd,
gúnyjául a repülésnek.

Könnynek, vérnek vége.
Vak tava kiszáradt.
Kiáradt folyónak
hűlt helye: csontfehér
kőmeder. Ez vagyunk.
Habsárga hajókat
ringat a zöld homály
messze, messze, messze.
Jézusom, meghalunk.
Jönnek a hóhérok.

Jaj, olyanok, mint mi.
Suhognak felettünk.
Leütött fejű fény,
körgallér elé buksz.
Arcélük s a kemény
sziklafal összefolyt –
kő moccan, kő zuhog –
szög hatol csontomba.
Kereszten, Jézusom,
nyaka-tört fejem függ.

Mint nyúzott nyúl, fáról.
Péntek van. Szurok-Nap.
Fejjel le függőhöz
verbénák nyújtóznak
hajfürtöm közé be.
Nincs itt semmi múló,
hóváró hervadás!
Újra, újra nyílnak
nevedre, Jézusom,
verbéna-verseim.

Játszik a temető
lampionos kertje,
korai szeder szám:
izzik az erdő-ég.
Mikor a római
lándzsája átaldöf,
Jézusom, Jézusom,
hajszálgyökerecskék
vérünket szétvetik
éji csillagképpé.

Égszínkék kupola:
holt Jézus alatta.
Tücsökszó léptű, te –
mosolyban vőlegény!
Ott lenn! Ott lenn, ott lenn
kő nyílik szülésre,
s anyaméh-édes Fény
színarany kapuján
ujjunk hogy összeér,
felkelünk Vasárnap!

Korán eltévedt csillagszekér.
Meghaltunk, paradicsommadaram?
Szomjas őzek húznak át a völgyön,
a forrásnak szőke haja van.

Búg a tiszta, meztelen áram,
és édes vizek, mint a leányszem
kéklenek kőmedrük husában.
Részeg, s nem úr rajtunk a halál sem.

Hullám csókolják szarkalábok.
Csípőmre szomjas őzek hajolnak.
Korbáccsal vertek s meghaltam tán.
Helyettem tovább csillagok szólnak.

Még elmondom ronggyá foszlott szájjal,
az ördögnek is van ám paradicsomkertje.
S várom, vénné elvarázsolt gyermek,
hogy a végzet karmos lánggal előseperje.

Fekete ország kő-vetéséből,
sziklák réséből kikelnek kígyótojások,
hol a határon szakállát rázó Isten
köpönyegébe rejti a világot.

Annyi fény szivárog át a rongyán,
ami hideg poroszlókézzel előre lök.
Rostélyos bagolyszemek forognak,
a hajamba szántó alacsony üstökösök.

És számítgatom magamban, őrült,
mire a köpeny túlsó szegélye kienged,
a koromban szorongatott kézből,
kesztyűtlenített csont, pereceid kilesnek,

s e hiéna-emésztőszerv-mélyből
kitalálva egyszer, a nyikorgó temető
előtt jön a mezőben ekével,
s beszánt tavasz-szagú földbe a szántóvető.

Augusztus hó koravén, vemhes,
csillagok kezdenek hullni.
Ha halál az ár, jöjjön a kedves,
meg kell innen szabadulni.

Agusztus, mint a bábut, célba vett.
Hajít rám ezer görbe tőrt.
Hátam mögött liheg már céda Recsk,
s tíz hulla hó, mi összetört.

Hol hóhérok halálos mentés
hada jött, szöktem mennybe-vágyón.
Elhal a kő- s pöröly-pengés.
Szakadj élet, mint húr a gitáron!

Százszor jaj annak, ki a végtelen
hűs gyümölcsösébe vágyott!
Amit élet nem adtál meg nekem,
halálban érjem a lángot!

Bánom is én, hogy Istené a láng!
Ellopom, s lobog majd a tűz!
Mátra mögül s az égről szökell ránk!
Minden kínt, gyönyört betetőz.