Könnynek, vérnek vége.
Vak tava kiszáradt.
Kiáradt folyónak
hűlt helye: csontfehér
kőmeder. Ez vagyunk.
Habsárga hajókat
ringat a zöld homály
messze, messze, messze.
Jézusom, meghalunk.
Jönnek a hóhérok.

Jaj, olyanok, mint mi.
Suhognak felettünk.
Leütött fejű fény,
körgallér elé buksz.
Arcélük s a kemény
sziklafal összefolyt –
kő moccan, kő zuhog –
szög hatol csontomba.
Kereszten, Jézusom,
nyaka-tört fejem függ.

Mint nyúzott nyúl, fáról.
Péntek van. Szurok-Nap.
Fejjel le függőhöz
verbénák nyújtóznak
hajfürtöm közé be.
Nincs itt semmi múló,
hóváró hervadás!
Újra, újra nyílnak
nevedre, Jézusom,
verbéna-verseim.

Játszik a temető
lampionos kertje,
korai szeder szám:
izzik az erdő-ég.
Mikor a római
lándzsája átaldöf,
Jézusom, Jézusom,
hajszálgyökerecskék
vérünket szétvetik
éji csillagképpé.

Égszínkék kupola:
holt Jézus alatta.
Tücsökszó léptű, te –
mosolyban vőlegény!
Ott lenn! Ott lenn, ott lenn
kő nyílik szülésre,
s anyaméh-édes Fény
színarany kapuján
ujjunk hogy összeér,
felkelünk Vasárnap!