Életem eljátszottam.
Minden jót eljátszottam.
Akkor voltam a gonosz,
mikor jónak látszottam.

Miért nézzek tirátok
tagadni a világot?
Az arcomon, arcomon
ég, élet, a halálod.

Elég vagyok magamnak,
torkig elég lakatnak.
Felperzselt kisfiúfej,
e vállról lenyakazlak.

Égben van még muzsika,
csak kár érte esengned,
ha éjszaka, éjszaka
földrázó ágyúk rengnek,

s úgy nézek már, mint a sas
saját sorsomba vissza:
fiúarcom s a rémet –
véremet éppen issza!

mellkasomon a mancsa
épp áttöri a bordát! –
már együtt, egynek látom
haramiát és koncát.

S ha a múlt képet dob fel,
mint ár a virágokat,
szélvert fennsík képe lesz,
koporsót húznak lovak,

nyakukon fekete bojt
ficánkol – vagy a halál
(akkor még olyan rémes)
baglya bukdácsolva száll

a menet előtt egyre?
Kezem jeges liliom.
Arcom szelíd, mint a csönd,
de ha arcom fölnyitom,

vad, gonosz pofával üt
egy vásott kölyök belém.
Pirosrongyú lángokkal
cicomázta fel a fény.

És lobog és fintorog.
S elöl hullámzik a nyáj,
a zokogó rokonok,
a fátyolok, s annyi száj

gödrébe villog a rőt
gyertya lángja, ha süvít:
„Miurunk! Jézusunk! Bocsásd
meg szörnyű bűneit!”

S szóról szóra (én vagy ő?)
ezt gondoltad te szegény:
(Pirosrongyú lángokkal
cicomázott fel a fény.)

A koporsó párnáin
miért nem fekszik anyu?
Akarom, hogy ő legyen!
Halott. Fahéjszin hajú.

Akarom, hogy hugomat,
kit oly soká s úgy igért,
örökre zárja méhe
azt a csúnya lány-egért!

S visongjon a tömlöc
sikamló falain át,
hogy „szabadíts ki testvér!”
hogy „jöjj! fojtsuk meg anyát!”

Emberek között nem járt
többet szenvedett nő még.
Mégsem kívántam mást (ő
vagy én?) mint sírbadőltét.

Hogy (én) lehessek majd a
legszegényebb, legárvább!
Hűvös, lila köddel (őt)
bevonva este lássák,

míg fenn orgonaillat
úszik, mint angyalének,
s kapukban összesúgnak:
„Szólítsuk meg szegényet.”

A tűzhelyfényben vásott
énem angyallá hevül:
„Meghalt áldott anyácskám,
és olyan rossz egyedül!

Utánahalok most már,
néha rám néz a halál…”
A nagyanyák sírnak, és
arrébb kicsi Éva áll

lebiggyedt ajkkal, könnyes
szemeiben irgalom.
Sötéten mondom: „Játszhatsz
magadban a síromon!”

És akkor elfut, apró
mellei megremegnek,
görnyedve hordja buja
rügyét a szerelemnek.

…Tízéves voltam ekkor.
Kezem hideg liliom.
Ki nézhet szemembe majd,
ha arcomat fölnyitom?