Hol a Görbe Tér, mint mostoha
zöld gyermekén, rajtad nevetgél,
csillagok bójái közt tova
magadból meddig is mehetnél?
Már Vacsoracsillag mosolya
érint – lásd, nincs másod sebednél.

Ha nincs derűd – hiába. Veszten
az élet kőre kap, eltörül.
S minden test megbékíthetetlen,
hideg dühvel kavarog körül.
Hajolhatsz, mint nád szélbe lebben:
tenger zúg lenn s mindenütt köd ül.

Ha nincs fényed, hát kitől remélsz?
Barlangban vagy? – világa lehetsz.
Hol csendülő, durva követ érsz,
ott duzzad párnád: fészket keleszt
körül a vak éjből, hogy te élsz,
álmodsz. Mindent boldoggá tehetsz.

Óvd szépséges, sebes önmagad:
szeressed, mert fényteli éden.
Elefántcsontboltjai alatt
vár reád kifaragva, készen.
Fény öntöz és istenig ragad
az ész-kihagyta annyi résen.

A világon mi más melegít?
Kápráztató játéka talán?
Fennakadtál rajta, mint szelíd
kísértet a Középkor falán.
Hát találj el végre lelkedig,
s pihenj le váratlan aranyán.