Az első szó: csillag. A második:
gyümölcsös. Most eszembe jut a: suhanás.
Majd harangzúgás hömpölyög körém
s hajnali szemmel üdvözöl a zárkatárs.

Körülbelül ennyi e korai
reggel. Künn valódi a csillag-gyümölcsös.
A villogó havú szélben fehér
ökörszem minden hópehely, csapong, röpdös.

De később, egy tiszta pillanatban
írisz ruhájú, könnyű lovasok – tudom,
csak társzekerek döcögnek lenn a mélyben –
jönnek a kongó börtönudvaron.

A nagy Pilis minden árnya rőt már,
s a jégcsapfurulyás zuhatag medrein,
hajnali hócsillagú fák közt
nyargal Ady úr gíme, egy sötét, karcsu gím.

És elnézem még nagy rohanásuk,
amint űzőbe veszik fönn, fönn a hegyen,
aztán lobogva kibomlik írisz-
ruhájuk, s a ködben mind útjára megyen.

Szememben megüvegesedett képük.
S szólunk társammal, mint az úton két kereszt:
„Neked sorsod, hogy sose hidd őket.”
„Neked sorsod, hogy mindig nyomukat keresd.”

Melegszünk egymás sebénél. Egyőnk
hinni nem tud – másik csalódni nem akar.
S kígyóként fojt a szó már, a szörnyű
földi sár, s a szörnyű, sáros ég betakar.