Éj van. Vadlibahangon kél
– régi, kicsorduló emlék –
boldogtalan kamasz-kaland:
lestem márványszobor csendjét.
Fekete, döfő melle volt.
Fekete szíve rejtve volt.
Magányosan, sóváran állt,
és egyszercsak hozzám hajolt.
Fekete, duzzadt sátorát
felvonta az est. Hallgatott.
Szegény szobor!… Hogy szálltak fönn
a ragadozó karvalyok,
s úgy bukott le a nap, mint a
római birodalomban,
vöröslőn, forrón tükröződve
ezer narancsfalombban.
Fekete szája véresen
tündökölt, csalt –
Nem őrület?:
A szerelem én vagyok, szóltam,
s belémvetették tőrüket
az állótükörbe szédült
csillagok, amikor halvány
testemen forrót sikoltva
életre kelt az a márvány.
Ó, mily könnyű volt a márvány
türelmes jég-bestiáját,
lelkemben megvetve ágyát,
űzni a szív félhomályát!…
De gyönyör-e burkolózni
magányod csalánszövetébe,
míg, magadba hullsz csak vissza,
mint akit hínár ránt a mélybe?!
Már jégvillák között a havas
szél korbácsol mandulafát,
a sugártalan piros napon
nem ígérhet többé csodát
– sültalma farsangja? esküvő?
feszül ágain a hó – mikor
volt az, hogy a mandulaágon
olyan a hó, mint a cukor?
Ki mondaná, hogy én vagyok
a szerelem? S magam teljes
világom vagyok? S nincs kapocs,
melynek célja volna magam,
nők, virágok vagy más között?
Elúsztak, mint a fekete-
foltú hattyúk a fűz között,
elúsztak tévedéseim,
e sikamló balgaságok,
s úgy dőlök rád, mint földre a
torony, mely túl sokáig állott.
Talán téged nehezebb lesz
szeretni, ki nem az árny vagy,
amely belőlem kivetül,
s csupán tőlem függ, hogy szárnyat
mutasson, fürge nyúlvadászt,
pillangó táncát, mézevőt…
Talán ölelésed izzó
harapófogó, s annyi est-
kendőzte homlokod fölém
barbár diadallal tárul,
mert nem egész az ép sem, csókod
olvadt parazsán átnyúl
kísértet-ülte, fekete
szirttel az árnyék – a salak!
S tán simuló ujjaid (most) el-
képzelik, hogy megfojtanak.
Szád ívén talán egy percre
a dzsungel suttog s párducok
villognak össze cinkosan
veled… Halálos tó bugyog
mögötted, és azt is látom,
Prométheusz keselyűje
szádból ivott, ujjad fürtje
csőrén becézve lebeg. – Fű-e
alattad az a vad zöld? Lomb?
Vagy eleven, horgas méreg?

Fekete-kék kígyók őrzik
zord tilalmakkal kivert éked,
csípőd. Látom.
Már a piros
árnyak, s a fojtogatókék
tó vize összecsapódik
és ömlik, ömlik az éj szét.
Csupa varázslat, kísértet.
Elkárhozásra szánt templom.
Papír-Gorgó, álszörny-limlom
pórázra fűzve kísérnek.
S gyötrődő arccal – míg az ég,
tűz és füst hogy eltakarodtak,
ünnepi barna almakert lesz –
a Paradicsomot hoztad.
Ott énekel szemeidben.
Zöld lidérc fut a kapu bronzán.
Remegő kezem nyitja – ott ülsz,
kutyád hófehér oroszlán.
Hókristállyal gyúl s mögötted
ragyog egy fenyő. Levágom.
Megkoszorúzlak. Átlépünk,
mint dög tetemén, a halálon.
És fejünk fölött lassúdan,
mint egy Botticelli-képen
két komoly, szótalan angyal
táncol virágzó ingében.