Aki a Fagy kékeres arca láttán
azt mondja: nincsen több tavasz –
őrült vagy pipogya, vagy bűzlő ártány
orrával jön s hazudik az.

(A társam rám néz.) Hát tarts eszelősnek!
Engem ha semmi, semmi más,
az öröm napjai ha teleszőnek,
dúsan, mint ma a zokogás;

engem ha senki, senki más nem, csak ő,
a Dávid-arcmású jövő
igazolni fog az ólakra hágva,
kezében a parittyakő.

Nincs égetőbb hát, mint hogy Róla szóljak!
(Mint a föld, tompa, fénytelen
éjszaka, hej, ugyan kik válaszolnak?)
Hadd törjem rácsod, Értelem!

Vadító rácsát a Tapasztalatnak!
S ahol a Körhinta forog,
hadd törjem báva srófját falovadnak,
fahintódnak, hogy lerobog

Történelem, pojáca-kordéd a tág
földevő órjás semmibe.
Tudd: csillagokig emelheti magát,
akinek nincs már semmije.

(És társam rám néz: De ez csak őrület!)
Egy szál lélek! Pendelye sincs!
Az apokaliptikus horda üget,
kopó űz, de te vagy a kincs!

Meztelen szívedben, mint a tükörben
a Mindenség, nézd, mosolyog.
Nem látják ezt sem képletek, sem körben-
fülelő mérlegek, kopott

érzékszerveink segédei, derék
és tudományos eszközök,
de láthatatlan kezek felemelték
arcod a csillagok között.

(Társam rám néz: Lázas nyavalya ráz csak.
Felébredsz, majd szégyenkezel.)
Arccal a földön a Huszadik Század.
Halljad hát! – Senki nem felel.