Virágzott a hárs. Elnyílt.
Sápadt szirmot tapos a lábad.
Sziklák barlangos bensejének csendje
maradt utánad.

Szétnézek. Hol vagy, élet?
Megcsalt már engem az Úr veled!
Öregen, bezártan néz felém az est,
jön és eltemet.

Míg mocsarak hófehér
vadlúd-éke száll csillagtalan,
borongó homlokán az éjnek, de
nagy árnyéka van

tűnő alakodnak már!
Hogy hasadt fel ennyi szakadék
távozó lépteid nyomában? Csak
az ég maga ég.

Csak a frissen ültetett
bokrok és gyümölcsfák lángosan.
Agyagos kezem közt fekete felhő
siklik át s rohan,

rohan utánad! El! El,
tőlem el! Elnyílt a hárs is. El-
röppent a csalfa korarügy az ágról.
Izzó mennybolt el-

száll galambbal és sassal.
Hová mégy, élet?! Csak szakadó
kőgörgeteg dörög a mélyben, még a
kéken fakadó

moha is elkúszott már!
Válladon szárny? Tollát vesztő ég?!
Markod a sötétség szövetéből
sebkötőnek tép

ki eleven darabot?!
Meleg és tündöklő ing legyen!,
szólsz, s már öltöd is magadra a füstből
meredő hegyen,

a zölden párolgó tetőn,
ahol ti hárman, Uram és te
s életem, látszotok feledni: az Úr
égő jelére,

ki reszketve futott,
elhagyva mindent, anyja jázmin
lugasát, a rózsákkal átfont gyertyák
fénykörét, jázmin

lugasok közt a templomot,
s agyagba nyúlt, ha az Úr akarta!
A forró agyag hólyagosra csípte
és összemarta,

de mikor az Úr öreg
közönye rá lassan hervadott,
úgy gyúrt belőle világra zsoltárt, hogy
téged alkotott.

Zsoltáros szájam a mély
kopár morajától elnémult.
Az anyag cserepesre szikkadt. Ólom
röge hull, még hull,

ijesztő súlyú könnycsepp,
csepp után – nézzétek kezeimet!
Uram! Uram, elnyílt a hárs is! Most már
őt hová viszed?

Az életemmel együtt?
A rügyező mosollyal együtt?
Uram! Mért akarod magadnak csak,
ha együtt teremtettük?!