Vágyakozás

Mint egy kísértet,
akin az éj fakó fénye át meg átjár,
elhagyott ágyamról rám néz és hivogat
odaképzelt, sóvár szemed.

Lebegve nevet
mélyből a te varázsos kísértet-szemed,
s hol játszi ákom-bákomokat írt a kőre,
izzó szirom lábujjad nyoma.

Szállok fölötted.
Karod erős, forró kövü kapuján át,
ó, mikor fogok én újra már repülni
édes, tiszta szájad felé?

Ha jön az éj, zengő tenger.
Körbefoly, mint kristályos ámbra szigetét.
Eltévedt, messzi, drága társam, feloldva,
sötét árjával hajt feléd.