Rőt frakkot hordott, mint az erdő
kísértethada őszkoron.
Szakállt tán nénénk imakönyve
elsárgult lapjából csinált.
S pompás öreg legény volt mégis.
Havas kezében sétabot.

Tulajdonképpen túljutottunk
az egész adásvételen.
– Lélekben mindig gyermek valék –
szólt könnyű bókkal s meghajolt.
S mint vetkőződtek künn a fák, úgy
vetkőződött életem.

A terem nagy volt. Oszlopokkal
tartott boltján árny repkények
szárnya ért. Körbenéztem. Szelíd
álomban alján koporsók.
És mennyi fajta! Kő és bronz, és hűs,
és lágy. Érc és hat szál fenyő.

Ó, most nem emlékszem: fenyő volt?
Bronz volt? S nagyapa-keze közt
meddig álmodtam, árva fiú?
Mint a mészárszék kutyái
nyaldossák nyelvükkel a rácsot, a rácsot!
S még mindig van vérem, szívem…
és szavaim.