Többször nekivágtam
– el még nem értem.
Áll vízi magányban,
fényben és sötétben.

Pókhálóvékony váz
emeli térden,
mint hajszálkarcolás
a metszet-háttérben.

Már nem is vonás, csak
a pontosság fénye,
háttal a világnak
süt széktámla-éle.

S a vasváznál is jobban
a megtestesült űr
semmi-inge lobban,
mikor belé ül.