Ezerkilencszáznegyvenkilenctől
ezerkilencszázötvenhatig
hét és fél évet voltam börtönben.
S ötvenhattól a mai napig
makacs munkával telt el újra hét.
Fiam az anyjával már átszökött
a nagyszülőkhöz, itt a tűz kihunyt.
Mint egymáson átvetett lábam,
néha megcserélem a két iszonyt.
S mint a térd, amelyre dőlt a másik,
kegyetlen görnyed a teher alatt,
s cserélhessen, csak arra vágyik,
s ropogva-bukva a másikra kap,
de az is görnyed, az is fárad,
hát mindkettő fáj, s mint vert ló, harap.
Akár egymás terhét unt lábak
dagadt bokájuk összedörzsölik,
ideggel átjárt fahasábok,
nem is tudom, hozzám még mik kötik,
kinyúlnak a tűz ajtajához,
s nincs másuk tán: a zsibbadt gondolat,
hogy a körfűrész majd megindul,
és bárd, és balta tűzhelyre farag.
Mint egymással civódó két láb,
hiába cserélem, fáj, megunom,
új év? egy orvost várok inkább,
hogy leamputálja két iszonyom.
A régit és a hozzáserdülőt,
e vad, tagbaszakadt strucclábakat –
hogy átdöngtek tizenöt éven!
Hogy visznek e förtelmes varázs alatt!
Meddig még, hogy mint a két fájó láb
dagadt bokájuk egymáshoz vetik,
a börtönök és e makacs évek
egymásnak vetik nyílt töréseik.
S ez a párharc már egy sivatag
kősó-omlásán liheg víz után.
Nőm gyűszűvel hord el sót, homokot.
Fiam gyűszűben hoz csepp vizet. Talán.