Hét ablak. S betekint tizenöt torony s öt kupolája.
Körhintán ülök? Így lehet. Írok a nappaliban, de
Vers, te pucér, a Miracoli¹ kőtetejére ugorva
intesz iát, s pihe-lábad az Angyal alól belemártod
rőtarany est-sugarakba. Lelépsz, hogy a perc kinevessen.
Csörren, a Formósára² harangjáték letelepszik;
giccse előttem emelkedik (ó, irigy, érzem!) az égbe
jó, szívós szita-szárnyon. Ilyenkor még sebe vérzik,
sértve a szív. – Írószoba, légy menedékem! – s erősen
tárom az ajtót, hátha, bitang, idejössz a tetőkön
s szólsz: „Hát jó, tapogasd, mire gondolok; írd ide – s költesz!”
Szúvas az asztal, az ümget ilyesmit. Férge beszélget.
S Márk tornyától végig az égen a sok mutatóujj!…
Mind a tetők taraján, aki nyújtózik kiabálva:
„Lássuk a medvét!” – úgy figyelik, ha az ihlet elugrott,
s én, esze-ment suta borbély, nyúzom a Semmi-borostot.
Átal a szűk folyosón, be a háló-árnyba ha érek,
jönnek a „nézők”, jön merev ámulatával a többi:
Zanipolo,³ Gesuíti!⁴ A konyha edénykupacán ke-
resztek, orom-csigadíszben a tornyok mind idelátnak.
Nézik a bolygadozásom. A kínt, szoba sorba kioltva,
elfed. S hét fátylad – le-lehullva –, ha söpri lapátra
árokbűzben a menhelyi népség: hűl helyed, ének.

* Miracoli, Formosa, Zanipolo, Gesuíti (jegyzetek)

Nappalimat mutatom legelőször. Időtlenedése
vénkori álca alól lesi jöttöd. Eléd megy a tücsköm.
Keskeny résben a látnivaló sokasága. Kadáver
mozdul alul. – De bevarrtad-e múlt kapujába jövődet?
Úgy ne feledd: csupa bál ez a padlás. Árva lelenclak.
Zsuppkocsi-hordta ajándék. Jóravaló kötözőszer
leprás álla alá. S hegedű, klarinét nyitogatja
lábad elé csigalépcsőd. Föl? Le? Ki kérdezi tőled?
Tág szoba. Bár alacsony, lecsapott tetejű s köve barna,
három az ajtaja. Nem veszed észre, de furcsa: fehéren
kettő falba simult. (Film – bergmani, rejtve, ha érted.)
Kétrétig lebukó csoszogó levegőfi, odúszag
guggol a túlfali térbe szorulva: Ijedten eliszkolsz
Bosch-beli orgia-zajra?! – kutatná, s csalna magához,
bús berezelt!
De Gi alszik, s álma betölti egészen.
Ott káposztáskertbe benéz a fehér ruha fodra;
pillangó-repülés a leány derekán, ahogyan fogy;
ámulatára szivárványt gombolyit égre belőle
Gí keze fürgén – csöpp bugyiját kutyaszáj megugatja.
Alszik babszem lány. Szipog: édes arája hová re-
pült? Cicijét mi takarja a Campón, tánc-hevülésben?
Semmi, de semmi? A párnacsücsök sem? Ilyen lakodalmat!…
Ám a terecske kitárul, elúszik a Suppie¹ házba,
s nesztelenül lezizeg, le, sirályi ruhája fehéren,
épp, mint nagy sírás havazik remegő aluvásba.
Mordul a túlnani ajtó! Fú a savószemü szellem:
nyávog a hízlalt kandúr!
– Ó, ha lehetne, elébed
vonnám, hadd simogassad! Vinne tetőre galambnak.
S ír majd orra hegyén legyező-sugarára Velence!
Vagy dőlj hátra e székre az ablak előtt: öle bársony,
fogd sárgás aranyát: üde, mint gidaláb; szöszi lány, ha
hűs moziban teszi rád tenyerét s delejével eléget.
Néked ugyan lirizálni nem ugrik; fülbe sem olvas
magvas nagy szavakat: tizenegy század dicsekedni
itt föl-alá tojik ám! – Ez a Suppie brancs palotája!
Kártyából emelet rozogán tapadoz magasodva.
Zrínyi is állt a tövébe, merengve bejárati címer
kardján, lándzsanyelén nevető alakon. S haza gondolt.
Ló nem tapos teret itt. Aki barbár, látcsöve villog.
Tarkán jár hidon át, ül a gondola-mélybe családdal.
Szór pénzt. Gyomra sajogva korog. Bámul föl a Márkra.²
Nézheted innen. E mostani számkivetésem egyébként
tág egü. Ablakaimba beréved az élet: kivágva
zászlószívéből a hazám. A világ lyuka rongyon.

* Suppie' ház, Márkra (jegyzetek)

Esteledik. Cserepek tüze lejt a kitárt szobaablak
háztetejére. Kihajlik eléjük e föntlaki úr, hol
táblaüvegben a percre berémlik a kékület-élen:
7, október, nyolcszáznyolcvan… – hogy hat-e? nyolc-e,
bús faborítás elfödi végképp; tokban a titka.
Ámde nevével jobban fért el Suppie Carli,
metszi a régi üvegbe középre, hogy Élt! S jelen itten!
Carlo szelleme tölti be esti tetőszoba-csendem.
Mész pora hull a fejemre s a szú-lyuk mákszeme szinte
széteszi ádáz kézfejem ökle alatt lerogyó, ho-
mály-teli asztalomat. – Na?! Szamárfüle hallana, súgna
égi Leóm levetett motyogásaiból valamit? Mit?!
Lapját Suppie leckeirása lenyúzta. Nem érte
fáját villamosáram a meztelen Ilda alól sem,
hogy párnás öle nyílik az úrfira ujja közül, s be
angyali kéz teszi ingani kiskatonád a helyére.
Carlo, ős szoba-köd, savanyúbb ez az óra, hol állasz.
Úgy jössz, úgy jelenít meg az est, elegáns hivatalnok,
kis palotát csirizelve a lábad alá, s mialánk, vagy
négy emeletnyit e Campón, házadat, ősei templom-
közteseként,¹ hol az éjszaka macskapuhán ül az égen,
s lándzsahegyével a fény beleborzol a víz köpenyébe,
míg levegő s a homály lepedői közül kiderengesz.

Őszül a haj töve, mák szeme hamvad a bőrön, akárcsak
nyakravalója s cipője, a szürkebetétü, s kezén a
kesztyű. Annyi a mák! Csoda-mák pasas ez! Maga mákol!
Ópium üstböli álma: zabája, ha médiumának
fölcsap a vers – ám épp ez a kérdés! Barbaricumja:
hátán; rogyva a lépcsőn nyúz epe (s Gít is a görcse);
mint a borotva harapna husodba az otthoni tegnap –
s akkor fogj neki kísértő puha szellem-ebédhez?!
Nappaliból ha a Zanipolo meg a Márk kupolája
karnyújtásnyira állva Miracoli gömbölyülő te-
tőlemezétől vibrál; s Formosa tornya középen
ráhullámzik a pléhre, közel: ha akarna, vizitre
csengetné meg a csengőnk. Izzón kis kofalánynak
köldöke gödre felúszna alóla hasát cirogatni,
khmer Bellmerbaba-testtel² hólepedőre sodorva
karja, a lábfeje egy fonadék: közepére a szád ül – – –
Görbedsz? Horgadsz? Éveid?… Íróasztalod alja
vinnyog? Szél? – vagy e rossz kutyalábú szék s kanapé vet,
s Suppie Carlo (ködkönyökű, heverő szoba-szellem)
nagy szemet át a valón? – :
„Jövevény! Ha te sem tudod: élve
múlttá sodrott, ég a jövőd! beleég! – neked annyi!
Lettél és voltál, s már nem leszel otthoni lélek,
kit hazahív, aki mind láng lett, amikor te elégtél.”
Jössz? – S üresek hidaid, hol farmeros-édesen érte
jöttödet egykor a Szárnyas Lány! Jeladó cigaretta-
szentjánosbogarával a víztükör ékköve hunyt ki.
Gí kikötő-szeme mit várt? Hold legyezője zizegve
zöldfüvü fényével be-be hinti az űr-üres ívet.

Majd hazavet jeges éj – de a tűz kialudt. Sivatag les.
Romkert. Kígyónyomta por, oldalazó, puha sávos:
lépsz rá – s tart lefelé, le az út: katakomba az alja.
Ott a falára leírva halálod. A Sors csigolyádat
röggé tördeli; trágya leszel. S nem hallani: Ámen.

* templomközteseként, khmer bellmerbaba-testtel (jegyzetek)

Szúrja fejem búbját a Nap. Íróasztalom éget.
Dől bele náthám orrfacsaró-bőven, pedig onnan,
barna fiók-mélyből növekedjék hordani engem
fény, a te bokrod, dúlt haza-képpel eléd ide rogytam,
háttal, Idő, szűz kurva, kitárult ég-kanapédnak.
Minden elúszott, most igazán könnyű temetődbe
vinni virágot! Szirma Michélét mind beborítja.
Sőt! Kitüremkedsz sírközön át, kőpárna-törésen,
fal magasán; csobbansz alacsony vízből, sebes óra.
Zárhatom ablakpántom, a táblán párzik a perced.
Nyúlt mutatód: pókláb-rezegését hozza az éjjel.
Kívüled alszik minden erőtlen kréta-jeleddel;
megreked egy-szárnyán kikötött vak képzeletünk is,
csak te fened ránk, képmutató, kétélü borotvád!
Honnan e hajtás benned, igyekvő számtaniságod?
Elkülönít mindtől, ami él, hal, vagy legalább van.
Nincs nyoma őrült visszakozásnak rossz hegyi úton,
s nem tesz a tűnődés se lazábbá – lépsz ugyanúgy csak.
Hátrafelé tán még sose léptél; oldalazón se;
még fiam óráján se csiszolnád jártodat állni –
ő pedig ért hozzá!, de beléd tölcsér-csöve törne.
Nem habozol, jó-é, ami jön – tart egyre kimérten
menny-tagadó játszmád. Tekebábot, forgat, elüthet,
rossz rög alá tetvet, takarít, céllá nemesítve
hulltot a Földön, mintha ezért várná a fizetség.
Édes az órám? Perc. S rohadó perc? Tartana évig.
Szűz te, mitőlünk, ez koronád, rossz kurva: tökélyed.

Elnöki válaszod – ej, hova? – messzire elkanyarulva
tán tüzijátékká lobogott el az ünnepen. Ért, s le-
hullt boritékod a víz arany, olvadozó tükörére;
lángszive, szürke betűsora percre parázs, s hamu hamva
lett az egész.
A Redentórét¹ (köszönöm szerető sza-
vú érdeklődésed: jó melegét – belül – érzem)
ünneppé olaszék se teszik másképp – mi is így csak
Szentistvánt. Lebegett dobogó hadihíd a Canale
gyöngyszövevénye fölött – üresen, mielőtt lilazoknis
monsignórénk s fess tábornok a hölgykoszorúval
szárazon átkopogott katonák sora közt; s mi nevetjük:
bíboros úrból hogy lesz parányi bogár odaát, Giu-
decca alázatos ajtainál. (Na de csíp ez a gúny is…)
Zúdul a várakozók sokasága. – Mi pattan?! – A sodrony!…
Pánik azért nincs. – Ott az utász! S ki-be billen e híd! Ve-
lence is nőnemü! Húsz évszázada táncol a mély fö-
lött – ki törődik gyertyalidérccel, akit szeme bűvöl?!
Számüzetésemet úgy hagyom, iskola (víg) kerülője:
„Ingyen futsz, Gí! Ócska hajóra tizenhatezert ki-
dobni!, az kéne csak!” Így robogunk mi is át, noha minket
Palladió szűk temploma, hidd, sose csalna: kinőttük!²
(Dante a Pokla legalján bugyros Usába kirúgta
volna – de hátán: monstruma dögtetemével! – a gyászost!)

Ám a Giudecca!… A dantei szó heve fúlna! Zsidók-e,
gyilkosok éltek e régi Gulág tutaján – evezői?
Szurkon eveznek, az messzire szétvetül. Azt hiszem, út visz
egy napon át, ki, Velencéből haza: Cséritelepre,
Kőbányára, Gubacsra, Csepelre s tovább, salak-égig.
S ott, aki él? Be, Velencét falná, röpke egy éjre.
Majd mehet át a világos egű üde hajnal alá az
űzött, visszaeső Ady-rög; pora ott vegyül össze
rom-szigetén a fenés Sorssal. Megül. S át, ide bámul.

Ó, ide, hol rovom irkalapomra e sort, tele fényben,
fönt, magoson. S cserepes tetején a Világ Szeretője³
arca körül haja gyöngy-lobogását hűs tenyerébe
fogva mögé néz (vagy lát?) udvari hódolatunknak:
Nézi a bárka-özönt két (?), hét (?) emelet csupa tenger
oszlopkőbe meredve… Virágszirom-ék, aluvó, kis
egyszervolt bogaracska… Borostyán-börtöne zárja,
s őrzi olajsima pillantása a Mély tetejét, e
holdragyogást – s szentségtartó kelyhében a szívem.

Kapkodok? Ezt-azt összekotorna a képzelet? – élnék!
Töltse ki búzaszem áttüzesült menedék-kalodámat!
(Képzavar? Így ne Te ints. Tudom én, habogó agyalággyal
szomszéd! Vén Tiziano egykori háza bolondok
bús ugató palotája e nyáron; ebéd zaja öntöz,
s éjszaka macskajaját pazarul szaporázza az ének.)
Ünnepelünk? A Giudeccán járva gyalog, hazatértem,
s lassan ocsúdok, e helyre talált, idefönt, Gire dőlve.
Tudhatod: olykor a zárka magánya de jó pihenő a
rabnak! Alád tereget zeneszőnyeget s alszik a kínod.
Mintha e Frari-lakó⁴ zeneművész fölrepülése
volna a rácsra. Szabadság.
Hát ilyen éj fogadott ma
Suppie ház tetején: tüzijáték! Elszakadóban,
gyermeki mennybe belépve, talán le se nézve: Michele
ágyai mért mocorognak (?), e jóra nevelt puritán fe-
dőkövek (!); észre se vettük először a fölkönyökölt Stra-
vinszkijt⁵; csúf mosolyát; s bizonyára nem, azt se soká, hogy
közben a Bellini-kisded zenéje kibomlik ölében:
fölserdült (!), tíz évszaku lett (legalább) tavasz-ajka.
Láttuk a dalt mi. A pávafarok behajolt, szeme éppen
Gí tenyerébe simult. (Szive ver bele tollba s zenébe
éjszaka leple alatt?)
De a Menny elinal, ha muszáj, ha
látom esőzni alá hamuként leveled, le a vízbe.
Csíkja sötét; feketén hasit szét diadémot az éjen.

Éjen? A szívem az. Nem tüzijáték pálmafa-éden
fényjelenése zuhant a kiült tömeg ámulatára!
Ünnep után bizonyára a tűz-vezető hivatalnok
kapta először a Pompa Keresztjét, mert sikerült e
nagy tüzi (s még: vizi) -játék! Páholya Márk közepén az
Ujj⁶ tetején maga Menny: uraké. A harang – pihenőben –
megkoronázta a nyájt, s egyesült erejük cipel egyre
érctiarát.
Na de én?! Cipelem biz a csönded. A szódra
vártam idáig. Hívtalak Attila, Béri telében⁷:
„Itt az idő!” (Ha ugyan nem az volt behavazva egészen
négy rongy évtizedet, s hat, utóbb, lám: új, szabad évet!)
Meddig a hó már szánkba tömülve, lefagyva bokánkig?!
Lépni se, szólni se tudna, ki ír, s aki olvas – az ember?
S ember-e még, ki sem érteni, s írni se tud belenézve
éje: halála szemébe, s a hályog elé odatárja
fáklyatüzét: mire ment maga itt, mikor Istene, félig
háttal a Földnek, aludva a szíjat elejteni látszik.
Tán Te is (azt igyekezve, mit én) lopakodsz be az Égi
ernyedező keze, hol csügg, s visszaszorítsz levegőt is,
óvatosan, mikor átkötözöd kiesett fonalunkkal
nagy tenyerét. Ne veszítse el, álma ha szebb tüzijátszma.
Hogyhogy a hívás mégse talált? Hiszen Attila várta
s Ötvenhat szelid ősz fejed! Annyi a néma!, hiányuk
már ki se tűnik (?) – iker-szivü szólni-tudó, aranyajkkal
eltemetett élőnk a halottugatás zsivajában
szólni se merhet (?!): a Vers meg a tiszta hit emberi korban?
Kuss legyen – ünnepükön, közös ünnepi estjükön, ősszel?
(Lesz vajon?)
Elnököm, érmedet osztva a lábad e hídra
nem teszed. S árva „Giudeccán” hull a remény; temetődik.
Otthon e híd se hiányzik, az egynapos ingadozású;
s szép mise kültelek árkain (ó, lila látszat a röpte!…),
még az se lobban a szembe. Elég csak a semmi homálya.

* Redentore, kinőttük, Világ Szeretője, Frari-lakó, Stravinszkij, Ujj, Attila Béri telében (jegyzetek)

Két havad elsuhan? Itt az egészre legyintesz. Öregszel
s két hava bántana? Kit magasan sziven üt, hogy – elégtem! –,
nincs hova visszanevessen. Ütést se akar sehová sem
mérni. Mi változik égen, e földön, alátaszitottban?
Vég, ami teljesedett, soha több alakot nem ad árnynak.
Semmibe indul. Egyéb mi jöhetne? – Kivéve a Köztest.

Rossz cserepén (mögülem) ha talicska gerinc tetején fut.
Csúf zene. S nincs neki szárnya. De négy emelet van alatta.
Sittel erőlködik. Embere, mint az ekébe ragadva.
Szánt a tetőn! – Ne csodálna ily égi szinészt meg a szíved?
Lép mereven; lefelé vetemedsz kotorék kövü ház, s le,
túlfele húz, von a mély; taligája nyög, ördöge rajta.
Lépve hibásan a szín kiürül – nem ijeszt, ami érik?
Köztesed átfedi, mint köd a tornyot. Alak – de valódi?
Nézve: való vagy? E két lehető közül edd, ami tetszik.
Lám, ez a Köztes. Alighanem így lebegő ama limbusz:
innen is, onnan is át a valón. Üveg. Át lehet adni
– vak felezővonalán a van s nincs ahol összesimulnak
szüntelen élni!, e zárt „neve nincs” üvegét kinyitottan
(sapka alá lefedetten akár beletúrva az ujjal),
orra elé tologatni közönybe meredt Atya-társnak.
Ám ez a naptalan éjsebü mezsgyerög két fele! Más nem!

Két piacos, feketén szemetes maradékkal a vállon:
kéz kezet ér, de az „áru” gané, egyikük se akarja.

Nincs csere s üzlet az Isten s a „mása” között. Soha nem volt.
S jaj neked, aj!, ha a kívüli semmibe kétfele ázva
láthatod: egy! – Nyomorult kirekedt, melyikük leszel egyszer?

1

Gí szomorú. Átszállt a halál, hócsőr, s lebegően
vár a sarokban? Hív, s köpenyén csordul le az éjjel?
Lent a terecskén láttad, a boltajtó, hova nyílik:
maskara-gallér s kalpag, a háromszögletü, vígan
s szénfeketén tessékeli épp tréfás-elegánsan
boltba a vén márkit vesepárnás, masnis ebével.
Orsolya-nővérkék raja leng, repdes hidadon. Mi-
racoli márványán a nap int, s rőten besötétül.
Még lekapod tűz s fény vegyülését, híd-mögi lánggal
hogy kihajolnak nézni a víztükröt primuláid,
s holt, szutyogó, sármélyi rión vibrál tüneményes
alkonyi háló színarany ívvé gyújtva a roncsot.
Balkonon, ott: hortenzia hálóing-szitaselyme.
Testtelen. Objektív Yashicád Bálám-szamarával
ámul a szem, szív, száj:
Ahogy én, látod mosolyogni?
S vén Yashicánk gépszíve sajog:
Mért lencse vagyok csak…

2

Moccan a csákós csőr, ha a kölykök lökdösik este:
hátha lehullik rémsima ormány, s fölveszi Szemfül,
föl, föl a földről, boltos elől!
Hátszélre gyanakszik
Has Maki boltos. Vissza, bezúdít lom-maradékot!
Zörren a zár! S csörtet haza zöld lazannye-falásra.
Szemfül eközben csőrrel az orrán peckesen indul
Suppie Campón át buba-Babszem, gömb-pici lányig.
Téren a táncát nézi a környék (macska s kanári),
s lám, a Halál is (Szemfül, a csőrt csórt) látni akarja!
Csorba szemét rászegzi pihécskénk: Ez ki s miféle?!
Furcsa madár! Szárnyát hova tüntették a manók el?
Csőre a szárny?
Szemfül, hasiját míg képzeli enni,
s köldöke tó-titkát lenyakalná tó-apadásig,
föl se ocsúdhat, s nincs sasi csőr-orr! – Tűnt a haláli!
S táncol a Babszem lányka. Halál csontcsőre a vízben.
Víz feketéjéből (ha a Hold süt) látni: vacogna.

Minden napra sirály kitalál tréfát: baba játszik
kint, a tetőn. Nyitok ablakot: ömlik a hang nevetően.
Pólya gurulna göcögve – sirály! Liba-nagy. Kacag s illan.

Néha ijeszt, ha lecsap – havazó villám –, le a mélybe.
Ház-közi szűk nyaku calle surran alatta sötéten –
mit kap a csőre közé? Ha a kórház rengetegén üt,
hátha a holtat emelgeti át selyem égbe, jegéről?…
Akkora állat! Egész rakomány lelket fuvarozhat
(pára a lélek súlya) Michélénk szép szigetére.

Dorsoduróban¹ hül a Margheritán² puha csöndje.
Carmine³ szobrai, lám, most megmenekülve vidáman
tárják csöpp cicijük konya agg fele – fába faragva.
Jöttek a „versszavalók” napokig! Ki-be jártak a téren.⁴
S „költők”!… Kanna kezükbe-repül (hisz a vers ma ez éppen!)
Paprika Janka e hun hajadon, regelány ad elő – mit?
Csobban a rossz rongy. Ágnes is így mosogatta a szennyest
jó Arany úrnál. Mink – szövegét kipipálva ha hagyjuk –
s íme, adúnk: dobogón vizelünk, kimosunk lepedőket,
és rotyogunk ki-be, mint puhuló bab a kukta-fazékban,
már mindent kitakartunk rejtjelezett csuda-mélyünk
színaranyából? Így lehet. Ám Arany úr hova tűnt el?
S főleg a vers hova? Tudja-e fába faragva a két kis
szép didijű, ha kinéz oszlopmagas ég-tetejéről?

Túlnani part zene- s képtöredéke, te! Borszinü égben
kezdenek udvaros-ágas csillagok ejteni fátylat
mind a sebekre, a házrohadásra, galamb tetemére,
bundás vénre az árkád kő-hidegében. Az Éj jön.
Szemközt, sarki szobában a nő Veronése-ezüstben
készül aludni. S az őrültek kilopódznak a kúthoz.
Épp ideér, s a bokára kötött csengő belecsöng a
vízcsobogásba, ha meztélláb zizeg el; hegedűje
verdesi hátba, ahogy fut a vének elől; nevet s izgat.
Átmenet éppen a teste: ezüst jelenés; sehováse
nyíló vers; leiratlan előjáték – szabadítsd ki!
Perc fala omlik csípőjére! – Te, vers, örökítsd meg.

* Dorsoduro, Margherita, Carmine, ki-be jártak a téren (jegyzetek)

Szex? – szoció ez a film? Leütött. Üresen zizegően
fut Hitachink. Hangyái a csendbe özönlenek egyre.
Friss mészfal veri vissza ijesztő gondola-testük.
S gondolaorrból, mint szakadó zivatar közepén, ki-
lép dideregve a filmbeli csúf, becsapott suta bakfis.
Suppie ház hova süllyedt? Potroha, mennyezetén Mu-
rano kék üveg-éke, a csillár pókja lecsörren
három százada májkövü lépcsőn! Nappalim árva-
házszagot áraszt! – s: délen!…
Ahol legye köpdösi pöttyét
lámpaburádra, s a sárga lavór fenekén csupa rozsda.
(Négy emelet magasan se szökell ki a fülke a falból:
Suppie-kád közelében az ősi ülőke a lyukkal,
régi dicsőség, sok leülés jeleként beragyogva
négy évszázad előtti időt mai csempe-palásttal.)
Itt a lebujba beszagzik ebédhez a latrinaillat.
Szúr? S a tulaj lepedője (a firhang) rejtene titkot?
Szőrteli ujja miközben mer hab alól hajat, „egy szösz!…”
súgja füledbe, mi vár: „pipihús!… aha!…” – készül a filmje.¹

Vágás, hirtelen. És viharos nap utáni Velence
ünnepi filmje pereg.² Potyanézők, állva nevetjük,
híd magasáról látva a deszka fölé növö vásznat:
Hőskor. Száz év!… Hegy kanyarában a filmes utazgat.
Ámul a nép. Masinája elé lesütött szemek állnak.
Pilla alatt csuda vágy! Részegre telítve feszengnek:
Sztárkeresőben a filmes! Az Angyal idáig elűzte!
Sztár terem itt! Ki, ha ő nem?! S a néma beszél! Bice perdül!
Lám, cici rózsasziromja kibandzsít: pendelye hullik.
Őszibarack hamv! Még gyönyörűbb!
– Száz év, hova tűnt el?

Két felem ázik a technika kísértet-sugarában.
Ízenként veszi át az uralmat bennem az undor.
Őszi vetítést még alig old ki belőlem a mocskos
otthoni tél, tavasz – itt vagyok újra megúszva halálom!
Itt? – Jaj, másutt! Délen, hol gyülekeznek a „sztárok”.
Retkesek? Elfedi rúzs. Kicsi lány? Mije van? Szem a lélek?
Akkor e lélek: egértetem; állkapcád viszi bálba,
Zampano!³ Masinád duruzsol, forog: árny veti göncét.
Tűhegyü térden a légy megül. Oly suta így, zavarában.
Tétova kéz bugyit ér – de hová lehet itt elomolni?
Döfköd a pult s a pad. Alja kemény! Nem elég ez a jóhoz!

Még savanyúbb, ahogy érzi: a perc papucsát kicserélte,
s báli cipője legott töri. Tízcentis sarok ámít:
járni tanul betegágyból lépve belé – s boka nyaklik.
Gép mellől figyel, ég a szivar s borizűn utasítja –
„rendez a filmes”. Előbb keze nyúljon az ölbe, de zárul
csöpp párnácska a lencse előtt. Bámész szeme sérti.
Szemhéj… Mit takar? Álmodozást puha zugban a szénán?
Ablak alatt kuporog? Szeme ott süt, bent a szobában,
s másol az ujja magán idekint a sötétbe lihegve
tiszta imát, remegést, gyönyörűt: mennyet jutalomnak?
Ömlik a társnő dús haja bőrén? S asszonyi nyelve
őstudomány? Pici hinta repít, s te lelátsz a világra?…
Film, te sivár, hatodik műnem, fúlt! Kriptasötéten
Fellini⁴ holt, de üvölt, keserű epe-gúnyja okád le:
Döglesz, század, a lécbe ütött luku színvonaladdal!
Párizsi műbaba-gép vizel – ám a Leány öle jég lett!
Szárad a kút!
„Mire vársz, liba!” – szó vág. Hallani intést,
s réveteg ujj kap a szájba: segítsen a nyála, de téved.
Maszk: kövi lányarc. Csúf s megalázott. Függ a kereszten.

Ám a Ripőknek még nem elég: jön a Fallosz – egérre!
Mászik a légy, nem is egy. Közel. Átrepül résbe, a lábra.
Istállóban a méla tehén is rúg, s üt a böglyön –
csak neki műanyagú dugacs, ágy behemótja a „párja”!
Tompa fejével e műtag hátrál – szűk neki nyílva!
Füstöl a filmes kan: „Na! Na még!”
Ujj, nyál kerekíti
végedet, íme, te századok alja a déli lebújban,
szép korom! Őrzi a film: jelkép ez a zárt ölü bakfis!
Magritte nője: fa lett.⁵ Gyerek-ifjan ürült ki belőle
Éva gyümölcsöse. Sír köve. Kész mű: téli vizelde.

Lépegető templom;⁶ szenegál zene forr a derékon –
így szólt versed a Lányról, negyvenegy éve hogy írtad.
S hogy lehajol szive, hol katonák agyag-erdei, várjuk,
ördögi szobrok, fényt sose érzők, jöttödet, Élet.
Szálanként kiszakítva a szárnya. Megölte e század.
S gondolaorrból mélybe bukik, megalázva a vers is.

* készül a filmje, ünnepi filmje pereg, Zampano, Fellini, Magritte nője fa lett, Lépegető templom (jegyzetek)

Búg telefon: Kata. Régi barátnőnk hív a hegyekbe.
Sepri eső jégvesszeje ablak előtt a tetőket:
bárka Velence egén (le-lebukdosik orra a rojtos
hullamosó viharokba) e ház. Ebe vinnyog a mélyben,
orma alól a sirály kacagása betörne velődön.
– S nincs hova, hátra! Se föl, havasokba. Tenyérnyi mezőkön
nincs odaliszk (rég, kiskori titkai hogy hitegettek),
nincs Szulamit.
Se, ki – szélkakas – ugrik a füttyre, ha jobbra,
balra, mikor, mi a haszna. De köpsz rá. Nincs kofavirtus.
Hol kölyökajk dühe, szitka, ha földübörögtek a tankok,
s gróf Telekit feketén temetőbe kisérte a gyászdob?
Jött a Madisz-kapualj? Dodi rőt feje? S verve a komcsik?!
Ujjonghattál? Meddig? – Várt teli Rákosi-börtön.
Náci se? Komcsi se? Bank fia sem? Nemes úr se? – Ne ints le:
tejfog az ínyt be se vérezi. Most java jön! Koszorúba.
Stádium. Elnöki szó s keze. – Tisztikeresztem elévül?
Nyakba suhint a bakó. De milyen fura fütyköse, hallod!…
Test, aszalódj! Ne simítson a kurtavas: ágyban aludj el.
Írni? Megártna. Ne írj!
Sose hittem el: ez lesz a vége.

Cirkuszi kört becsahol, húst ugrana tépni a falka.
Rémlene: ismerem őket. A múltbéli napfogyatékon
volt puha szajhám; cimbora; rabtárs; fegyveres őröm.
Kaptafa. Nagyfülü rőt lesipuskás. Írnok a sámlin.
Végül is: ember. Bár legelőször eszedbe ne jusson
Mária-kép, ha e nő közelít! (S fiam mily füge lombja takarja?)
Körben a hatvanhét kese év: csupa rongy, harapásnyom.
Emberi sors ez is? Állni középen a kőzuhogásban?

Gyilkos ereszt derekára szakállt, szeme lágy nagyapás lesz.
Kong a harang s bujik őszen elő:
dedikálni a semmit.
Ó, lesi már, s kivonul jupiterlámpája s riporter:
mázas bókja az éteren át hogy eléri az odvat,
kocsmahomályt, el az agymosodát Buda úri legében!
S kültelek ótvaros ágyain ingbe vizel, de megérti
menhelyi nénike: Boldog a nép fia, fényli be nagyja!

Ázva Velence: kihalt. Madarak körözése esőben.
Megül a gerle a kőlapon. Éhes a Napra – de búgni?
Búg telefon. Haza hangja-e? Ó, nem! A horda csahol csak.

Háló-ablak alá vén szembeni ház teraszára,
július ingatag angyala testvérpárt telepít le.
Majdnem igaz: ha köcsögbe kitett tej szenderedése
alvadozásuk először. Amúgy szelíd arcukon árnyat
nem látok, Gi se rögtön. Idő kell, míg kiderül, hogy
szép fiatalság, alma-derűdön a bentlakozó ki-
fúrja magát, s tekeregni csupasz-arcátlanul indul.
Nap tüze kelyhe? Jövendő?!… Hát e fivérek bagó se!
Két tizenévü, világ, uraid közül. Ól a szobájuk;
koszba lecsúszva a paplan, túrva sarokba gatyástul.
Áll csak a lusta, s a zoknit a lábujj tolja a kőre.
Kéz nem is éri. Papír kint s bent: napilap s teli-taknyu
zsebkendő hajigálva, bokán túl ér ropogósan.
Olvas a két heverő kimerítőn, látnivaló ez!
Báty példája hat öcsre erősen. Elütni időtlen
nyárnapot így lehet: otthoni lapba merülve legottan
tépdesi csíkká, s hinti koszát laza kézfeje rögtön.
Hétre hetek taposódnak: július égve s elázva.
Náluk a szenny kupacát érlelte Nap, asztalon nőtt a
csikktemető. De a két fi Velence riói alá me-
rülve iszappakolást vesz két-emelet magasában.
Tőlük dőlhet a Frári, s Salúte csigái¹ pezsegve
marhakolompos ijesztő fölvonuláson akarnak
(mint a parasztok a Tért² teleköpve) szerelmi jutalmat –
ők biza lomposan ejtik az újság csíkjait egyre.
Vajh, a Fehér Ház kőszál? S nem repedezne (?) a pince
s padlás, ásitozásuk ily önfeledő csobogásu
morzejelére?! Jövendőnk bájosan ördögi – nemde?

* Salute csigái, a Tért (jegyzetek)

Régi szokás: görögök San Giorgio temploma* esti
nap sugarába ha fürdik, s a biblia-képsoron lángja
megpihen, átlépjük küszöbét. Egyedül mi vagyunk csak.
János, a vízmeritő vize s Jézus alakja se mozdul,
mintha megállna a pillanat. S itt van a lélek, idézve.
Én anya-, Gí apa-szóba merül. Fogadó szobaablak-
lángra kihajlana szellemük, s átkarol, át, pici lángjuk.
(Rossz vasu, ingatag ócska edényke; kavics beletömve;
szúrd oda gyertyád, gyújtsd meg a többi között – s jön a holtad.)
Így ez az est is előbb: a találka. Mi átemelődve
ott lakozunk libegő gyertyán velük. – És soha többet?!
Mert kapuszárny kicsapódna darabokra, szilánkra.
Zúg suhogás. Közepén vak a tébolyodott szakadék-szem.
Lófejjé nyúlott áll tombol a szesz viharában.
Szinte surolva, agyag-tehetetlen a test. De a részeg
lángra vadászik, a lélek igézi! Piciny kivilágo-
sított fülke, a gyertyakanóc telefonja! Ahol meg-
csöndül a Túlra fülét hegyezőnek az őr-szivü ének.
Dúl-fúl, s fúj a világra sötétet: öl. Serceg a nyála,
oltja a fényt! Kialudva, elenged anyám, menekülne!
S félbehagyott mosolyával utána iramlana Pista,
Gít karoló, iszonyodva: minek sara mára az ember!

Béna! Csupán a köd árad. S a test veri (mint üregébe
zárt éjét a szobor) tudatodra: te, meglakatolt. Hisz
tenni se tudsz. Csak bámulod, s ő kisuhant, aki nincs is.
Vászon az est, ikonárny-közön ím, kivetülve a holnap.
Jelt ad a fantom. Az arc tied. S útja is templomon, ördög.

* San Giorgio temploma (jegyzet)