Keskeny világítóüreg. Átdereng
kevés szivárgó fény a szobába. Látsz?
Hosszú, de résnyi ablak önti
ágyon a kék takaróra hangját.

Aranykalitka-hangot – ahogy lehunyt
szemünk előtt süllyed s fokozódva nyúl,
ereszkedik beljebb a múltam.
Mintha csigákon erős marok tart

lassú menetre tonna-nehéz vödört,
csúsztatja rőtre vált tenyerén tovább
a fönti kéz (ki tudna mást is
mondani róla, ha ő se szól rád),

s egyszercsak itt van: hangja megérkezett.
Hajolj ki érte, rakjad az ágyra szét,
mint tiszta ruhát polcra sorban;
friss vasalás-szaga járjon át most.

És minden oly mennyből alakul, tetőz,
betöltve szekrényt, szőnyeget, ablakunk,
betöltve szétszakadt szivünket,
szűk koponyánk oduját. Sugárként

a félhomályt öltözteti, szárnyhegyét
átfúrja rajtunk, s rászögez ölbevont
álmunkra – méze míg kövülten
rászedi árva mosolyra szájunk:

„Kezdjük előről (– mennyi időt is, mondd? –)
lopódzva árvaház kanyarú szobán
(– Szindbád a barlangszűkülésen?…
Atlasz a sarkon, a Földgolyóval?… –)

kezdjünk előről tartani késve jót:
tűnékeny angyalt, hűs jövevényt ha ring,
átjárva rajtunk csak ki és be.”
(– Percre?!… Dobozba bedugva árvább

játéka, mint a múlt; zeneszárnya már
konzervszeletté hűlt! –) S ha a hangja húz,
hogy: „Késve két (?), húsz (?) évet, állj e
távoli ház küszöbére: jön még!”

– hajolj ki akna-ablakon, és csodás
látványon ámulsz: fecske-palánta – s száz! –
csengő csivittel össze-vissza
röpdös az akna közén; tanulják,

mint óriás kalitka nyugalmas é-
terébe kört író anyaszárny nyomán
fészkük körül cikkanva, úszva
Afrika partja felé a szállást.

Néhány napig még ömlik a hangra hang,
majd nyílva, fönt szabadba kirajzva, ház-
tetőnk fölött az ég-ezüstbe
fürdeni indul a szárny! Nap és Hold.

S egyszercsak Arnónk selyme-homálya, lent
a lámpagyújtás bűvöletébe – nézd! –
suhogva szárnyaló csoportjuk
röpte alatt lebeg, ing a bölcső.

Felnő a célhoz víg kötelékük, óv
szeptember, áldott szárnyra talált idő.
Aranykalitka-hang, ha tárva
ajtaja. – Érj ki közéjük, indulj!

Ha szám pengéje kés volt – összetörve.
Kitart minket magasra fönt a szék,
hová hálóját vetve, gúzsba kötve
hajítsz Idő, mielőtt múlanék.

Betér az est. Mint test dől rőt gödörbe.
Ha mély, üres szobán a vállfa még
magában ring s huzat riszálja, nyögve
lehámlik elénk a múltból e kép:

Gyerek, kezében lámpa. Süt a főnkre.
Szemem kiszúrja fénye? – vagy mögéd
beszórja hosszan, lássam mindörökre:

az is az ég volt, csillagfürtü rét.
S szamárbőrként mig sűrüsödne csöppre,
az éj szitáján át mutat fügét.

Keskeny ajtajában álltam.
Szemem keskeny ágyára tapadt.
Félhomálya (benne ázzam
ruhástól zuhanyrózsa alatt)

ing alá befolyt. S kabátban,
mezítláb, ahogy részeg alak
kijózanodna: megtaláltam
lecsúszó szelíd testnyomodat.

Félig ágyon, félig kiszálltan.
– A mély szinte ölébe ragad! –
jajba fúlt a szám, s a vállam

takart ablakot. Fecskecsapat
vitt magával. Álom? Láttam
fejemre szúrt hüvelykujjadat.

Föl, Miniato kőküszöbéig a régi utacska
(Golgota lépcső) bűz s kosz szétrepedő hege
elvihet. Macskatalálkahely. Átnéz rajtad a nappal
is tág, sárga szem. Állsz s áll: lábad alól se fut.
Itt a leander bokra se pille-virágu leányfej,
szűz, üde integető. Rémtettre szirom lebeg:
mátkafejet bugyolálva gyökérbe a vért fölitatja.
Bűn szitahálóját tépné, ha a szél tapos
ág közt. Csak szél sincs. Meleg árnyék, porlani indul
áttüzesült cserepek földjén a virág, maga.
Templom, tág temető fönn. Itt pedig áll a bozóton
tűzforró levegő, és kúszva a rácsokon
át a halottak s a gyertyakanócfüst, kőbe akadva
indázódnak alád. Már Harlenoah¹ mese-
múltba vesző idejében is itt barnult sima, kormos
porrá vér és könny. Vetkőzve regénylapon
szőke Szeléna, Firenze fölé ha a hajnali álom
mézaranyát sütemény-mellén kitakarta, s a
hídon az ékszeres elképedt: „milyen áru lehetne,
látod, e lépegető csöpp Afrodité, uram!…”,²
akkor is így kanyarult ez a vesztőhely szagu dűlö.
Most is egy indulatos lány hőköl előttem, s ez
emlékeztet régi Szeléna nem!-ekre, szemére.
Lénye kivillan rám, villáma sötét haja
selyme alól, durcás nemet intve a fölmenetelre;
szép alabástrom láb toppant kövön: „itt, soha!”
S túl a legerdősebb szakaszon futamodva bokája
tűnt is előlünk… Majd később a homály pora
már jócskán betakart lépcsőt; belehajlani szállt le
estje elől a Nap, s éppen mentünk lefelé mi is,
ekkor azonban egy apró gnómot az én ijedő Gim
meglát kúszni a vad lépcsőn; jön a Golgota
néma keresztjei közt – ebül! Orra szagot szimatolva
szüntelen árkokon s ágsűrűn seper; ördöge,
hátán térdepelő sózsák: le-lenyomja a kőhöz.
S négykézláb örjöng: tör-zúz üveget vakon!
Marka nyakukra feszül. – Hóhér-lelemény csigolyádon
így töri csontodat; így durransz te is szét – hova?!…
Ő meg előbukik, át az utolsó kőfokon ingva.
Dúvad, ferde gerinc, púp; rángva jön, úgy oson;
itt-suhanó autót, tömeget kerül.
Anyja, ha éjjel
hallja: a mennyezet-ég gyűrűibe lép, liheg,
s reccsen az ajtó (– képzelem –), át falon, úszik az ágyhoz.
Ő, aki szülte? Hihetné? Mily kicsi, tört üveg.

* Harlenoah • Látod, e lépegető csöpp Afrodité, uram (jegyzet)

1

Zuhanyzó nyitott ajtaján át belátok, hová épp
– s rebbenései által szinte már élne! – derengő
sovány combja bujkálva tüllfátyolában, betévedt
és az ágyra lehajlott félve egy napsugárka-szál.

Vajon mit tehetnél, ha ez lenne párnád, s a vendég
megcirógat, ahogy lát tágranyílt szembogár alól
szivárgó, Tejút-szédülésű nagy éjjelt; sötétség
vonta szánt; s rohanás gőzét is: ajkadra ráfagyót?

Ijedtében elbújna megszégyenült szála fájón…
Ó, a többi sugártól szökve aknába mért merült?
Tavon-nyílt fehérrózsa bőröd minek csábitott úgy?
Mért talált kitakart szépségre szádon, ha elveszít?

Vajon mit tehetnél, ha itt várna ágy rád, s a nemrég
boldogan felidézett messze: tárulva már való,
ahonnét röpülnél tovább, mert Firenzét se adják
ingyen!… Képzeletedben mit nem adnál aranyba zárt

palazzo-soráért! Talán most is álmodva ezt-azt,
még e csöpp szoba ágyát… még e dobszót a híd felől,
az erkély könyöklő alakját a Holddal közössé
válva: – mind ölelő álmodba bűvölve tartanád,

ahogy szent királylány ölén rózsa lett hús, kenyér, méz,
csak vihesse tovább titkát a jóság: „szeretni kell!”
Ez itt már egész: ágyad épp rólad álmodja: rálelsz.
S távol azt hiszed, ágyon ringsz e sűrű homály fölött.

A két álom egyszerre vibrálva átjár. Szelíd ágy.
Aludnál, s a keskeny, nyulánk tomporú nyughely úgy hord,
mint kilencvenötben bronzfénybe burkolt fejed pihent
asztalunk üde lapján, zöld mező suttogó füvén.

2

Zuhanyzó nyitott ajtajából se néznél. Üresség.
Nincs az ágy puha-kék csíkján, csupán szálnyi napsugár.
Vigyázatlan, eltört bokájú csavargó. Kiszöknél?
Kézbe fogva az ablakhoz segítem: Repülj, ha tudsz!

Sábának

Esteli erkély. Épp a hiányod lop bele ritmust.
Hosszan elejtett sáv vagy az árnyék gombolyagából.
Lábad elé nőtt útra világítsz, s úgy lehajolsz rám,
rég ahogy otthon, lopva az utcán mily kicsi nőként,
nyurga teremtés, fejnyit is összébb-vont a te rejtett
tétova titkod: hold-tapadást tűrsz-vársz a ruhádban.
Mint köröméllel nyújtva a hajszál nyúlik előbb, majd
kunkorul, ingáz s mint a rugó, ráng, éjszaka-órán
orgonazúgás száll, tör öledből s szétfut az ágyon.
Így marad el két év csupa erdő. Gótika-árnyék
télikabát rejt összetapadt bőrt – szélfütyülésben
szállal a holdfény férceli összébb szám a nyakadhoz.
Most pedig itt vagy. Lábfejed, úszva esti ruhádból
pára-szivárvány. Imbolyog egy híd. Íve alád nyúl
– s festene Spencer. Fodrosan esnék rád puha visszfény
(s tudvalevő, hogy Spencer egész nap képes a sodrás
részegitő jel- s képfonadékát festeni, hát még
– megbabonázott angol! – a fénylés legközepén ha
téged is ott lát: ujjadat angyalszádra tapasztva.)
Társra Beato Angelicónál lelve hogy úszol,
könnyül a Föld, szív ólma, ha szőkén siklik az ének.
Dob duruzsol, s rá súlytalan arcod hűs hegedűjét
fekteted alvó nyakgödörébe hírül az égből.
Mint ha hegyekkel telne az erkély, lámpafüzérrel,
lám, teletöltsz, Hold, sárarany angyal, ringva az Arnón.

(Dantéval a Santa Crocéban)

1

Ahol homály szitál kezed fejére
s a nagyhajót elönti pernye korma
(ha híd-szemét lehull rezegve mélybe),

s miként atomra bomlik el a Forma,
kiszáll s ködével elborít a Szellem.
A Croce szűkül – Sas Ő, s pocka volna,

egérutat nem ért!¹ Lefogta menten
saját oromja, íve, kő, faragva,
s e kő alatt a csont – ha sírra mentem.

Fölötte fogható sugár a szablya.
Acélezüstje döfve metszi; tőre
letűzi földre – Ő meg járva rajta,

kerülgeti: jó középkori őr-e
a Szív,² mi lüktetett Pokol porában
igazt, hamist találva; körbe-körbe

oly ifjan (s Ördög: átkozódva, zártan)
kimérve grammra jót, s a rosszt dekára –
vagy ugra-bugra Félrevert,³ mi nálam?

2

Ki: néz derűvel – gidája Urára;
kit föl nem ér, vagy Rá nem hajolhat? –
nem érti: mi fönt, s mi lent? S magába

becsípve mérne, mit? magát?! – Ha holnap
a tegnap, s átforog kivül belülre.
S te látod önmagad titok-Tejútnak.

A kert tücsökzenéje zsong s leülve,
magad vagy ott Tejút a szótlan égen:
pupilla-tótükörbe épp merülne.

Parányom – én? Vagy én s az éj: Egészem?
Tücsökzenébe fekszem? Oldalában?
(S ha kérdez:) Álom-alji hold a réten,

hol Isten ős-ölébe lóg a lábam,
tiportam Őt tudatlan?, s érlelődve?
Felé futottam én? S ha benne álltam?…

Ez ugra-bugra Félrevert, körödbe:
sötétbe tán sötétitő palásttal,
gyerek-sután bolyong, sorát betöltve.

3

Hiánya tán e foghatatlan állal
előmeredt hegyű homály a térben.
Esőzik egyre, kormos árnya szárnyal.

Beatricéje Mennyben? (Óvna, s kérdem:)
– Nem ő a Menny? Kilenc egén sudáran
lenéz e horgas úrra: Csúszna térden?

Köpenyt ledobva puhán a szobában:
lehullna róla penge-szája?, s főként
a pártra, rendre, na és a Tudás-tan

oly éles észre vert torony-tetőjén
legyint Homérra,⁴ s mind a többi társra –
befüggönyözve fénye drága Nőjén?

Tenyérnyi lángba’ ágy havába zárva
Noéja lenne surranó Időnek?
Kimentve Ég, a Föld – hisz Ő a Bárka! –

s nem érve véget a lélek, időzhet
szerelme száz megújuló románca
füvén örökbe röptetőn e Hölgyet.

4

De Sír helyén,⁵ amíg homálya rázza
a templom íves oszlopát miséken,
kiköphet érte Jó Uram, parázsba

kezem sem dugom én Szivem nevében.
„Így a müvészet Isten unokája”:⁶
ha kint s a bent fogalma: vám s a révem.

Az Óriást⁷ e csőcselék kidobta.
Ravenna boltja vet föléje árnyat.⁸
S nem itt – harangos éjt ragyog be szobra.⁹

Lekésve – végre – mit sem ér a bánat:
elől a cifra máz, s kövébe fogva
a kőbe zárt Firenze – önmagának.

Ha most ilyen vagy, épp az Ő korában
se vitted úgy a lécet át magaddal!
Sas Ő, s egér te – együtt vak homályban.

Se vége Néki, se néked. – Kalappal
kivánok én egérutat minékünk.
Agyagba döngölő, ha száll az Angyal.

* A Croce szűkül – Sas Ő, s pocka volna / egérutat nem ért! • Ő meg járva rajta, / kerülgeti: jó középkori őr-e / a Szív • vagy ugra-bugra Félrevert, mi nálam? • Homérra • De Sír helyén, amíg homálya rázza / a templom íves oszlopát miséken • Így a müvészet Isten unokája • Az Óriást e csőcselék kidobta • Ravenna boltja vet föléje árnyat • S nem itt – harangos éjt ragyog be szobra (jegyzetek)

E szarkofág-szószék tövében ülve
homály s szitáló vénség leple hullik.
A gyászdob: elfúló futása fűbe.
Iramlik. Ág tör. Holt víz nől a múltig.

A szem bozótalj. Erdő sávja tükre.
Az Angyal itt levetkezett, de csontig.
Fonást fonásra halmoz tetves üdvre.
Mutatja: ér a csend. Fonákja bolondít.

Kiforditott kabát a templom űrje.
Zsebének alja: kis csomag. A zsűrik
se vennék észre. Csöpp s fakó. Legyűrte

halála vésés közben. Jól befűzik
azóta zsákba híg segédek. S üszke
nem néki – nékünk, míly sodródva tűnik.

* Donatello a San Lorenzoban (jegyzet)

Hubay Miklósnak

Képzelem: görnyed éveiből, Mély,
rád, akár fönt a Sixtina boltján,
vagy Firenzében itt, az ezüstnél
titkosabb maszkba bújt buja Holdnál.

És a vénség kopár poru körtér.
Padlatán rózsa szirma ha volt tán,
húzza poklába mennye, e Tölcsér!
S döntené félre! S törve botorkál

körbe, csak körbe. – Rózsa? – kidőlt bél
férge nyüzsgése vagy, ami voltál,
s szív, leszel réme annak a bölcsnél

édesebb vágynak: ajkra hajoljál.
Isten űrmélye szív be. Ne költs, Éj.
Nincs egyéb emberid: csiganyomnál.

Csak szórd, és sokasodnak az órák.
Ülj csak magoson; le-le nézve
feketén lebegő hal alól rád
hálót vet a víz puha lépte.

Visz a kék hegyi táj, emelődő
kőmedre ragadja magával.
Ellent csak sose állj: belefürdő
felhő köti rád a madárdalt.

Te is túl hal-időn, madaras fán
csak ámulod átlebegően:
telt Hold fönn: egy atom, s Napod – az tán
egy sejt; halad éjszaka-űrben.

Ahogy áthalad benned atom, sejt,
te hallgatag ülsz. S a sötét zeng.

Gerenda permetezése. Szú szorgalmasan
fúrja az ősi lyukat.
A mennyezet le-lehajtaná ágyunkra lám,
búskomor oszlopait.
Törésre kész legalább öt évszázadnyi seb.
Mélye kivánja Tamás
hitetlen ujja hegyét, hogy esküdhesse: lát!
Szú-türelem és cél
igézte, s össze is állt a kép, bár szólt az Úr:
– Mondd, mire mégy vele majd?

Csomagok feketülnek a kőlapokon. Kiürült a lakás.
A tükör, ha mutatja szobád, foteled, de te mégse vagy ott,
aki nézed. Elillan a múlt, s ami vár: idehull, vetül. Űz
folyamalji homályban a buszra – mikor meg se jött rozogán;
de te már oda, vissza, hazád keserűbb közegébe vetődsz,
hogy: „eredj, idomulj idejében”; az otthoni téglafal áll.
Csak egy óra – s bezárva lakásod. A háta mögött kanapék,
finom ornitológusi rajz-csipogás, neszező sarokárny.
Levetett türelem: kihajítana! Megszeretett, s te: inalsz?!
Ha teraszra kilépsz, a folyó odalenn meg se lát. Vak a híd.
Az eső belelóg, öregasszony elősuhogó ruhaszár-
nya, Firenze tetőin omolva takar kupolát, ne keresd.
Sose volt, csak a dús fogadós, aki nem tanusít,
csak a buksza-rekeszre figyelmet, amíg te kikot-
rod a pénzt… Hogy az öblösödő teraszon mire vársz? Emelíts
kalapot. – Csak előbb kicsi Castorinánk keresem; hova tűnt?
„Háziúr!…” Hol a bajszod? előmeredő vizes orrod?! Együnk
– te, Gi s én – mi, együtt falatozva a Hold delejében, amint
üde bölcs, filozófus, a réceraj ámulatára s dühödt-
feketén lecsapó halak orra elől, nyugalom fia (lá-
nya?), te, telt-arany üstököd ostoba tátogatásukon át
diadallal emelted, s elénk települve a fényteli fű
közepére kenyérke-evésre, a lámpa sugárköre zárt
együvé veled; s éltem a szívbeli gazdagodás örömét.
„Te! Szeretne bucsúzni barátod, a hű!” De a víz csupa csönd.
Temetőd. Kiterítve (talán az eső szöge verte ki rá)
kese Castorinánk viszi… Lába a bunda-hason kimeredt,
ki az orr; puha: s tárgy, kidobott. – Szobamély fotelünk, kanapénk,
ha a lift lesuhan mivelünk, s maga: dolga-feledve kihűl. –
Szemetes folyamon lebeg. Krétafehéren előjön a Nap.
Betaszítva az ég kapuszárnya: fakó folyamán a halál.
– Kifakult jelenés, mi a sors, az elővetülő utazás?
Hazaérve Firenze folyó lesz, s e hód agyonütve, a társ:
kutatott nyugalom, befelé-nevetés szelid angyala volt.