A bozótból kilobbannak a vöröslő frakkok
és éjt idéző kék posztómellény az ebeken.
P sárkánya földbe fúródik, látom: hatszög.
Szétváló szögletei repkednek szabadon.

A régi Tőzsdepalota előtt Dalmady
tegnapelőtt köszönt – most úszik ez a köpés.
Egy isaszegi vörössipkás még szól neki,
aztán a láthatár radírtörölte kopás.

Eső pettyezi ablakunk s kiiktatódunk.
Agytekémben a törlőgumi egyre töröl.
A túlsó határon kérdik nevetve tőlünk:
Él-e? Mit csinál? Kőgatyát növeszt-e Turul?

Négy aranyló sehonnai.
Bazilika bronzlovai.

Sehonnai, sehovai.
Hova tűntek lovasai?

Ál-Lüszipposz keze alól
Nagy-Bizáncig nyerít a ló?

Párizsra se nyerít a ló.
Nem. Róma se neki való.

Márk terén a semmibe
(négy lónak nem kell enni se)

kivág a láb. Mered a szem.
Műfelhajtás csak, azt hiszem.

Fellengző bronzuk nehezebb,
nem hordhat körbe gyereket.

Hunyjuk be a szemünk! Hátha
kezd flamboyant forgásba!

Megpörget templomot, teret,
lángoló körhinta veled!

Forgat a négy ló, fölnyerít!
Lehetne ennél emberibb?

De nem meštrovic-i csikó!
Négy pókhasú tábori ló?

Buda ostromán fagyott ló?
Nem Pisanello! Se Cocteau.

Orfeusza nem ismeri.
Még James Lloyd se legelteti.

Hát a nyolc szárny? Nyoma csak volt?
Égre Gí nyolc szárnyat rajzolt.

Kivágta, mint bábuinak.
Négy lovak, hopp! Szállani csak!

A Ponte dei Sospiri
rióját némán íveli.
Két rézkalapos zöld cölöp
közül kimélyül köldököd.

A zöld, a barna víz most kék,
éggel végig behintették.
Válladon szétolvadóban,
ahol futottál, az a hó van.

Ints szőke, északi emlék,
Delvaux-lány, holdfény-jelenség!
Fekete vetítővászon
az árnyék fojtott csöndje. Fátum.

Te, mint egy filmben peregve
hátrálsz – s torkomból lihegsz te!
Úgy érzem, a mellkasomból!
Harangnyelv-öklöd bennem tombol.

Te mint filmben, rezgő lépcsőn
gomblyukba férő kicsit lépsz fönn,
s gyufaskatulya ágyadon –
nem! – : itt őrjöngsz ágyékomon!

Szememre gyújtod dzsungeled!
Belőlem magad átveted
a víz fölé, a híd alatt
testünkből ívelsz új hidat.

Ki kisujjal fedsz mellhegyet,
öledbe vonsz faunfejet.
Híd alatt a semmi tüzén
nyársra szúrt álom: öledben én.

(Keddi nap van. Víz fölött fekszem. Darazsak a fejem körül.
Fél testem napon, fél a sötétben.
Pokolban és az égben. Fintort vágok, mikor
ez a mosdatlan, olcsó rím a sor végére – púpnak – fölül.)

Kék üvegszívlánc csuklón, színes kőgömbsor fésűről hajra –
fakult imajelekkel a noah-noah
– a dzsungelmélyinél erzsébetibb néger –
áttört lényét kigöngyöli a tenger fölé, a sziklafalra.

Elképzelte, hogy rátelepszel, Kis Hölgy. Gyékényére úrnő.
Fölhúzott térdre fektetsz állat,
úgy követsz gondolaversenyt, s a kék, rózsaszín
gondolaorról (miből van-e szál?) ökörnyálszerű húr nő,

elnyúló ívben megcsillan lábujjadig. Vagy onnan indul?
Delfinidomár! Hanyagul kieresztett gyeplőszárral
kormányzod a delfingondolákat –
hullámok hátán a Szent Márk összes harangja érted bondul.

(Kondul-bolondul: egy szóba forradt, hiszen tudhatod,
ahogy egy orrnak látszik két gondolaorr
az evezőégető tengersistergésben,
míg lábfejed öt-öt holdját a vállamra kirakod.)

Ezrek halnak meg ugyanazon a napon. Képzeletem üres marad,
szabadon a semminek hangyásodó képernyő. Irdatlan golyóbis a
Föld, láthatatlan parányok vagyunk rajta, egyetlen nap holt
tömege mit jelent?
Nem érint.

Weöres és Dalí ugyanaznapi halálakor műsoridőn túli látványt
vetített benső tévém. Kalózvetítés, tudtam.
Aludt a zsákba varrt messzi hazában a párt. A látható s láthatatlan
hadsereg. Az elhárítás. A kormány. Két kalóz, láttam.
Elfoglalták az adót, mint alvó hajót. Túlvilági terroristák. Se
gyíklesőjük, se lézerágyújuk –
aranykorian ifjak.

Később ezt pontosítani kellett, mert arany ikonian
ifjak. Ikoni aranykorisággal léptek át stúdiófalon, eléjük került
tárgyak: székláb, asztallap, műszertok tömegeken. Tán azért,
mert miközben odabent ők hatalmukba kerítették a
tévét, én kifelé bámultomban az Átlósutcai (alias: Rátkay)
Gaál-siratójának két főalakját nézegettem az otthoni festmény aranyhártya
mezőjében. Gaált, erzsébeti házi fenomenünket,
a korán mennybe csavargót és a
vörösruhás fiúangyalt.
Odabent a műsor csakúgy a mennyberepülés volt, mint
a festményen idekint.

Ezért nem az ágyában meggyulladt öregembert láttam magamban,
az ágy-szenesedésbe töpörödő Fehér Bohócot,
amint a paradicsomát formázó baldachin a hőtől és a
lángtól eltorzul, és leszakad rá (mint Snàporaz fölött a démonná
gonoszuló Donatella-baba szétlőtt léggömbjével, Fellininél).

És ezért nem láttam az újszülött csecsemő-csúnyaságú
másik öreget sem, ahogy halbámulású üvegszemüket
ráfüggesztve polipcsőkarjaikkal dajkálták a gépek a rájuk
kötözött kómást. Két angyal kalózműsora pergett a kékes-zöldes
képernyőn. Produkciójuk
a mennyberepülés volt. Az állam leesett. Úgy képzeltem,
az egész elfelé történik majd. Ésszerű, nem?
A daliás spanyol Hermész cirkusz porondjáról startol. Trikó
van rajta. Pucér izombékái szemfényvesztő mutatványokat
végeznek felsőkarja, combja spanyolfal-bőre mögött, amíg az
öblös ágyúig lépked, s csövébe kastély-tulajdonosi eleganciával
bekúszik. Persze hogy kilövik! Egyenesen a csillagos ponyvamenny
villanykörtékkel hímzett Gala-kapujába. Világcirkusz. Ott tolong
ponyvája alatt, aki csak
számít a XX. századból.

A weöres ingű vézna másik elröppenésére úgy számítottam,
mint ahogy világosi rozsdafarkúnktól láttam az almafáról. Ág,
levél meg se rebben. Csöndbe, mozdulatlan pehelytollba
burkolódzó apró szentlélek.

A levegőt simogatja, úgy röpül.
A fa alatt pedig életem legfinomabb testformájú serdülője, a hegyi-
forrás állagú Vágy, kiemelődik nyugszékében heverő testemből-
lelkemből. Áll előttem. Láthatom. Lábfeje még a mellkasomban,
emelt bokával, még támaszkodó hús-vér ujjakkal
(Dalínál is éppígy a sivatag-sárga háttérből kianyagosulva), de
minden más belőle már érintetlen selyem,
hegyiforrás-élés,
belegyönyörülés a rozsdafarkú után nyúlásba.
Csakhogy a képernyőn sem ez, sem az. Nem fogynak ponttá,
mint egy léghajó, mint a rakéta, a Canal Grande
párájába egy halfaló sirály.

Ettől esett le az állam.
A látvány fordított.
Jönnek.
Ez a mutatvány.
Nem vissza. Égbe-nagyobbodnak.
Zsebükben (kettőjüknek egy közös zsebük van)
kis, színes golyó.
A Föld.

A rohadásos fal
misekönyv annak,
aki átlát rajta.
Remélem, látod,
amit én: az angyalok
kiteregették
minden holmijukat;
fiúszáj-mintás
bugyijukat a lányok,
a kagylókelyhek sugaras
rombusz-lenyomatától
szinte röpködő
fecskéiket az arkangyalok –
s ha jobban elmélyedsz
titokban bővelkedő
szárnyverésükben,
testnyomaikban,
ágylábról lefolyó
ajak-körvonaluk
árnyékszerű végignyúlásában
a hajópadlón,
majd te is
erős vágyat érzel
magadban ahhoz,
hogy e kőrohadás
misekönyv útmutatásai szerint
ússzál a tenger-
csobbanatú ágyban,
és minden függöny alól
kitakaródzva az égnek
végighemperegj a
Dalí-kanálként
elhajló mólón,
ahová aláereszkedett
a Hold vörösréz bidéje,
hogy meglovagolhasd –
miközben kagylófodrú
perselyedbe az Isten
aranypénzt hajít,
mint a babonás
turista a világ
kútjaiba.

Mi, kik huszonegy éve nem fogytunk ki
az egymásnak mondott (s adott!) szóból,
látod, száz és száz mérföld távolságban
fejünk összehajlik s szájunk csókol.

Hívlak – s Velencében kóborlunk ketten.
Hívsz – s ki rohan végig P-n, ha nem te?
Jó a hallása földben nagyapámnak:
jön, ködpor szakállát permetezve.

Ezerszer áldott lépted bugyolálja,
mint égi lovacska lábát gyolcsba;
mégis sírjából költi nagyapádat,
s ömlik sarjú-dombbal P-be Kurd ma.

Kaposba forr a Török Flóris utca,
mint hegyi lejtőjén tavaszéj-hab.
Ím, helyi Signorelli-látomásom:
gyerekkorom lett lampion-héjad.

Sírdombrepesztő Húsvét! Keddi hajnal!
Hőgyész, Világos, Kurd lakik Pében.
Érkezik öt nagybátyám, Iboly néném
kastély-kerti házadhoz cserében.

De a két helyszín egymásba ég! És egy
Hőgyész száz platánja – s a Klapka utca.
Hol dombtetőn kapud elé kirajzol
P-beli kertünk tujája, lucca.

Ott szélforgatta cinke-etetőtök!
Itt hortenziák a moha-ágyon.
Régi bordély félbe-falazott tánc-
terméből mindkettőt kívülről látom.

Olyan az egész, mint a Kakastó rég;
hőgyészi félkastély-kert, s platánfán
a világosi szélzúgásban (víz ring)
függők közt randevúzunk anyámnál.

Testtelen, s szőlő húsától édes
összehajló fejünk. Pávafarkú éj
kölcsönzi hosszan számodra uszályát.
Lent: Föld-átmetsző szakadékú mély.

Kurdon a padlás mérlegén homály van.
Mégis világít, mint cölöplábon
lámpák – közöttük jártál talán ma.
Tengertajték fonású sarud látom.

Március ibolya-ködéből vízcsepp-
milliárd pointillista dómot,
s vízloccsanás orgonát bensejében –
képzelek neked hűs altatót most.

Ahogy csillagok úsznak hajóablak-
alacsonyan a zöld láthatáron,
mindenféle idők összecsukódnak;
szelencetok s fedő: szám a szádon.

– Jöjj, lefotózd! Örökítsd meg az ég-suhanást: kimonója
szétlobog – írom e sort le a Márkon. S egy isteni lábon
nyílik a szoknya japánin. Ezért van az ég kimonóban.

Nézed-e a Guggenheimben
A menyasszony öltöztetését?
S a Marini-lovas köpcös falloszának
esteli öblös üdvlövését
a tenger-csatorna közepébe;
mikor föltünnek a Leonor Fini-bárkák;
kivetik hálójukat a kopasz halászlányok,
s mögötted a teremőrök
az estét kulcsra zárják.

Tudod-e a noah-noah most mit csinálna?
A lámpafény mögötti árnyba állna.
S bár nem tudná, egy nagymisébe?
gyilkosságba? –
benézne a nappalt tartó éji
Magritte-házba.

És Gí-noah mit csinál még?
Én Dorothea Tanningra várnék.
Nem is őrá –
szállodai folyosóvá
megnyílna most a keskeny óra,
s mindenünnen te tükröződnél
az ujjamra rakódó
tenger sóban.
Hát vésőm,
szekercém,
faragó bicskám
csak nem felednéd?!
Fönn
surranó kandúr-felhők
s macskaszem-szikrák.

Fává vált nők képéhez térdepelnék;
kezedben tartott Delvaux-lámpa –
hozzám úszna egy recski emlék.

Kibontogatnám farostjaikból
zsenge bőrük,
s szabadultan,
gondolámba
temetődünk.
Sötét a víz, mint szélgéppel vert
Fellini-nylon.
Ütközzünk össze
érvágó doktorunkkal! –
Csak liliom nyíljon.
Utóbb még összefutunk
magával
Casanovával!
A tenger torkolatában
imbolygó tornyos ágyon
púpos lány alatt
foglalkozik
alkímiával.
Gí-noah!
Velencénél
van-e szebb éj a világon?

Szent Márk terén
utánad fordulnak csodálón:
ki az a téged ölelő fénylő semmi,
cölöp-korhadású frakkban,
vízcikkanás-cilinderében?

A hiányom.

Zsoltnak

„…no de ne vedd úgy szívedre.” – Szünetjeled
Giotto angyal-lelke lett: át a falon vezet.
Mert maga lesz Kijárat a jóakarat.
Miként jobbján az Ő jobbik latra halad:
gúzsban, de szabadon. És harangfalból kitör
a hajnal, a Húsvét! Mert üres a gödör.