Hallgat a kínod, hallgat a fátyol
alatt a keskeny, keserű száj.
Villámok villognak, zengnek távol.
Rajtam gőgös, lázas keselyű-báj.

„Díszítem magam akácfalombbal.
Olajvirág porán visz utam.
Hadd fogjalak, anyám, karommal,
mikor fiad kigyúl és elsuhan!”

Így akartam szólni… S hogy jó vagyok!
S hogy: „Anyám, nevetve szeressél!”
De szemed csak konokul hallgatott,
s úgy hulltál karomba, hogy elestél.

Elátkozlak kamaszos nagyhajúság!
Modern és pipogya tetszetősség!
Bíbor papucs és selyem álarc. Húsát
lobogtatja a tűz most. Már a tűz ég!

Belepöccintett láng, te, olajfolyón.
Most tanuljak látni, ha pernye ver?
Ha vörös gyűrűin forr a szemgolyóm
s fekete árkokból tör az este fel?!

Fenevad-lombok közt az égő tájon,
madárijesztő a „kölyök” helyett,
elátkozom most merész kamaszságom,
hajamban a babérleveleket.

Átkozlak átkos Anna-szájú szellő!
Szalmagyűrűs pünkösdi menyasszony!
Csak teérted nyúlt a merészségem,
ahelyett, hogy csillagot szakasszon.

Éretlen szerelmem, hó Észak-sarka!
Mire hajszoltam idáig a szánt?!
Fölfedeztem – hosszú hajam barma! –
a közömbös végtelent, itt, haránt.

Egy asszony néz. Még olyan fiatal.
Szemével muzsikál.
Sötétlő haja elhever rajtam,
de fénye átszitál.

Mint aki magában Napot hordott,
és átizzott husán,
egy másik asszony szeméből így néz
az ő szeme puhán.

A harmadik tekintete halott
fia homlokán áll.
Tart majd, mint Mária Jézust. Dúdol:
Fiam, mosolyodjál.

A földszinti ablak rácsain
baljós színarany lobog.
Fújtató bozontos állatok
feszítik rá homlokuk.