Az ablakon az eső lesikló
földet nem ért briliánsa remeg.
Ennyi ékszer közt várom kinyíló

virágaidat, nevetésedet.
Megmosakodtak az almafák mind.
Fényes-vizes hajad fésülgeted.

Selyemmé mosva inged virágzik,
csillagot tart minden fűszál neked –

Várj, várj! Félek, hogy nem is te állsz itt.
Zeusz-bikádat állva legelteted.

Ha legközelebb vagy, akkor is távol.
Karcsú tested a szögesdrótnál éget.
Könnyű kezed káposztalepkéje
fal elé verjen diót a fáról!
Érzem szád ízét, amikor letéped.
Ne múlna most a gyermekkedvű óra!
(Harmatkásás fűben az őr rád szólt.)

A sötét kihűlő lepléből még egy
perc hoz, sugarak emelnek elő,
szemeiddel még üzenhet a nappal,
míg talpad alól kiég a legelő.