Ki eljut Rómába, a boldog, egy mozdulat közepén
hirtelen ráfagy a márványpadlóra.
Megdermed, mint talpazatán a szobor.
Mert a kápolnamennyezeten,
a repedések szélütött, görcsös szőlőtőkéi között
(a Semmi szüretére érlelik ködfürtjeiket,
rohadó vakolat vízözön-szőlőhúsát)
kimozdul társai közül
és fejét feléje fordítja
egy freskóalak.
Az, aki soha nem nézett emberi szembe.
Mégis félrevetett tekintetű szemének fehérje
a magasból egyre a szív pitvaraiba csorog,
szétrepeszteni, mint víz a sziklát.
A Suttogótekintetű.
Kinek suttogása előbb májusi záporként fürdet.
Kirándulók ámulatára szivárványszínű forrás,
kőről-kőre szökellő habpatak-esés.
Előbb részeg egérkék zizegés-cincogása,
utóbb a tengert elérő lemmingek halálfüttykoncertjét hallod,
legvégül a tengeralattjáró-kabinba szakadó vízsugarak
ólomzsák-ütésű orgona-dübörgését.
Körbefalazott fürdőmedencében állsz,
kopár, zöld sötétben.
Magad jutottál be oda.
Akaratod fordított az engedékeny fürdőcsapokon,
mire a víz a vezetéken máris suttogva ömlik.
Hja, modern fürdő, csupa luxusötlet!
Itt a magasban a kissé ijedt leányarc
kitágult szeme szolgál vezetékül.
(Rózsadombokon, gazdagok között, közismert az ilyesmi.)
De a folytatás merőben szokatlan,
sőt kísérteties!
Mikor a víz már csípődön túljut,
s a vízzuhogásban a fulladó lemmingek füttyögését
már tökéletesen felismerted,
rosszat sejtve csap után kapnál,
csakhogy az eltűnt.
Marad a nyomuló vízszint buborék-pukkadozása,
s az egyre tisztábban érthető lányszem-suttogás:
Velence elmerül,
Európát elrabolják,
a tengerek megmérgeződnek,
a partok betonvadjai kiterjedt géptemetők,
és így tovább, egész a fulladásig.
A kispapok, a széparcú ördögfiókák lesben állnak,
s ha hébe-hóba akad is a látogatók között,
ki a Delphica gyerekarcába meredve
a fulladásos halál jeleit mutatja,
kis, ciprussal teli udvarba ragadják,
szoknyájukkal pörögnek, mint suta légcsavarok,
ha magához tér, a pápa érintésétől áldott
szentképet adnak a kezébe,
s emlékezetébe idézik, hogy az ENSZ zászlói kékek.
Csörög a persely
világszerte
Velence érdekében.
És este, mikor a folyosó-útvesztőkből elő-előröpködnek
kecses, teacsésze csengésű harangkondulások,
s hónapok elteltek anélkül, hogy bárkit
a ciprusokkal teli kertecskébe vihettek volna,
s a lesben álló ördögfiókák szűzlány-halksággal elsuhognak,
a kaput kulcsra záró öreg prelátus
fölszól a Szibillához:
Bocsánat Úrnőm, de fül is kell Hozzád.
S lám, egy szép napon ez a soha senkire nem tekintő
és hivatásos igazmondó,
kimoccan jövőnk tűzvész-panoráma mozijából,
s ki eljut Rómába, a boldog, érzi,
hogy szemének lassú, kövér bogárkái,
mintegy a fölszálló telehold közepére araszolva,
onnan egyenesen őt veszik szemre.
Velence elmerül, súgja, de találunk mi új szigetet! Mi ketten.
Európát elrabolják – de bennem megtalálod a szerelmet.
Elnevezzük Európának.
Ezen a szép napon Szibillán matrózblúz van.
Korára nézve tizennégy éves.
S Rómától csupán egy tartománnyi távolságban
dermedek szoborrá, én szegény,
falvak közt töltve kóbor időmet.

Hazafelé a vonaton az alkalmi utazótárs, egy kolozsvári
énekesnő Gít szenvedéllyel elhalmozza római búvó- és
evőhelyek címeivel.

Róma – ó!… Pánikszerűen menekültünk északabbra
(bizonyára e vándort istápoló szentlélek-paradicsom-
címek hiányában).

A Sixtinában a toloncházi csődületben láttuk: a gabona-
raktár-szögletű kápolna alkimista keverőtégely-bensejében
beteljesedett rajtunk a kémiai kicsapódás: az oldat
tetejére fölszorult Michelangelo ember-mennye. Mintha
mágikus hatalommal még présbe fogta volna a vegyület
egészét szétválasztó erő, kíntól s gyönyörtől feszülő izom-
kötegekből egyre hullott nyakunk közé az oda föl nem
való, hullott vissza a kicsapódó salak, s fullasztó
salaktömegünk lent, a szilencium ellenére recsegve-ropogva
sokasodott.

Michelangelo alakjai úgy néztek minket, ahogy a meztelenre
vetkőztetett hadifogoly a fürdő bejáratánál a kazán tüzébe
bámul, hová hosszú vasfogókkal behajították tetves rongyait
az ápolók. Alakjai nézték égő tetveiket, s szájszögükben
megkínzott mosollyal indultak a fertőtlenítő medencébe;
tetűmentes életük felé.

Most már – most már! – arra is képes lett az egyik, hogy a
másikat önmagától óvó szégyenét legyűrve, mutatóujját az
atyaszakállas Mindenség mutatóujjával összeérintse.
Menekültünk emberségünk besötétült mennybe-érése elől a
Vatikán labirintusából.

A pompa tehetetlen magömlései arannyá dermedtek
az ajtók szemöldökfáin.
A Raffaello stancák kimosdatott újgazdag angyalai,
hatalmasai mintha csak a mi népjóléti századunk
személyi kultuszának nagyságait mutogatnák:
átbeszéltek a fejünk fölött.
Mint a kongresszusok viszkető keléseinken.
Mint a vezérkarok a politika frakkos, dúshajú kopaszain.

A labirintus kijárata salakfolyót okádott, s Raffaello
tévészemélyiségei disputáltak.
A Villa Borghésében, az Állatkert mögött, Róma vasárnapi
családjai fű helyett a 30 centiméteres porban kigombolkozva
hemperegtek. Pántos, szoros cipőjüket lerúgták. Voltak, akik
a porszakállas vén fák kéreghányó ezüstös-sárga törzsét
egymásba csimpaszkodva ölelték körül. Mások az
alárendeltek megadásával várták, amíg az útmenti kút
csorgó vizével a kristályvizes palack lassacskán megtelik.

De legszebb a kislány volt. Bokáig érő gézruháját magasra
tartott ujjai közé csípve, szétfeszülő lábakkal, kitárt
karokkal a foltos fatörzsre szögelt fehér lepkének látszott.
Ki más, a Szépség titkos fölfedésének mozdulatát őriző benső
angyal függesztette föl ily kényelmetlen helyzetében,
kereszten szinte, ég és föld közé.
Csakis az ő hatalma tarthatta ott, amíg megadóan feküdt
a gyermek, és e kicsiny, csendes misének láztól rázkódó
ministránsa, a kisfiú alatta térdelt.

A lábszár árammal átjárt bőrétől összeégett szája még most is
fölékerekedik a kolozsvári énekesnő szavainak a vonaton.
Hintázó bársonyülések sarkaiból hangerősítőkből suttog
rekedten és beteljesülten: Fiore di conchiglia.

Egy hosszú szoknyás, nercbundás asszony
mezítláb megy a Tevere hídja felé.
Izgalmasabb, mintha meztelen
cicázna ablakod előtt, szűzi hóban.
Vajon a Tiberina-kórház vagy
a Szent Bertalan-templom kapuja nyílik
a híd túlsó felén, a szigeten,
ha az alacsony, antik oszlopok közt
elsuhog, s minden oszlopról a négy
lecsonkolt emberfej kikopott szeme les
dzsungelt növesztő léptei után?
Fekete szoknyája mögött a rózsaszín,
a kék orchideák összeérnek,
s a hústalanná eltörölt szájív
gúnyos fintorba rándul, mert íme
a vele egykorú hídkő lélegezni
alig képes, ahogy rászakad
az asszony csupasz talpa alól a vadon.
Kár, hogy e kis híd nem bővelkedik
kőpárducokban. Odasompolyognának
a lába alá, s szórakozottan
(vagy gyerekesen) amíg ott latolgatná,
hogy templomba vagy kórházba térjen,
húnyt szemmel tartanák arany szőrpofájuk
a földdel még csókolózni tudó
hosszú s hajnali bőrrel bevont ujjakon.

Mint tüzijáték spriccel az égbe rakéta-virágot,
dália-szirmosan áthúz képernyőmbe, az éjbe.
Még a szobában is érzem a kénszagu fuccsot, a csődöt:
Mars katonái megint kesztyűs-elegáns unalommal
szórtak a semmibe, béke. A Föld már észre se vette.

Florentino Bodini szobrát
el ne mulaszd a Vatikánban!
VI. Pál fából, fémből, rút
anyacsavarokkal szerelve,
csapolva, esztergályozva áll.
Sch. játékaira hasonlít,
csakhogy monumentális vad
modernség, a diabolikus
hozta létre! Bartóki iszony:
Pál – mint csodálatos mandarin.
És semmi folklór – hacsak úgy nem,
mint a Concerto Grosso Túlpart-
morajlása. Mint a kivégzett
utolsó látomása a fal
lefelé induló aranyhaj-
indájú repkénylevelével.

Klasszikusan megmunkált kezek,
de oly nagyok, mint kanyarban a
villamossín-sikoltás. Galamb
röppen alóluk komikusan.
A pápai faköpeny nehéz:
rab-halál az ólombányában.
A két szem annyira gömb s csiszolt,
hogy vakságában levetkőzik
előtted az emberi nagyság.
Nem hall mást ő, nem figyel másra,
csak az agyagrepedezésre.
Ő fából, te húsból, de együtt
peregtek szét, mint por a szélben.

Nagy mű? Szörnyeteg szobrász? És Pál?
Megrendülök a Hatalomtól:
lélegzetállító ez a Fény!
Hány ezer évig várjak P-ben,
hogy Bodini fa- és fémcsapos
káromlásszerű öröklétét,
az igazmondást az én Pálom,
mint megtisztelést, elfogadja?!

E fiú, háta mögött a Vízözönnel, térde fölött
az égbe vicsorgó lehúnyt szemű lóval
(a lónyak szinte kinőtt egy bivalyszarv
ugató-fehér harapófogójából, mint levágott fej a tálból),
átmeneti szellemi lény volna az istenség s az emberek közt?
Mindkét nem legjavából gyúrt teste lenne a lélek képe?
A széttárt comb Herkules húshegye közt a fallosz
üres, mint egy pólyásra csavart medvebőr;
nem tudod: Toldi Miklós-i izmai vannak-e ennek az
Afrika orchideáiról elhajtott puha és sima tomporú nőnek,
vagy most fog, mint iszonyat által megrepedt burok
a hermafrodita álca hímoroszlán-válláról lehullni,
s a szikrás hullámot vető hajzaton a szalag
(hosszú csónakján a Dunán cikkanó-evezős barátnőm
homlokáról ugyanez virít)
szemed előtt lesz ókori ifjú fején a győzelem pántja.

Csakhogy kié? Tiéd-e, ha az övé?
Igaz-e, hogy a bolygóitól körülvett főalak
naprendszert alkot? Ha igaz,
ez a se fiú, se lány, se isten se ember, ez a Köztes
mindössze kisugárzás, akit az Erüthreai emanált,
a henteskarú, a „Kimerült”,
szórakozottan lapozgatva szibilla-könyvét
a növekvő félhomály bárka-alján.
Kérdenéd, mért idegenkedem ettől a robosztus nőtől?
Mert a túlsó járda P-ben mindig tele van vele.
Ó, mindig előhajlik a készséges lámpagyújtó puttó,
hogy lapjaiba világítson,
s látom vele szemközt Ezékiel fölháborodástól előmeredt
hófehér nagyapa-szakállát,
a szél is lebegteti meg a szidalmazástól remegő szájszél.

Hja, késő. Már késő ennek az örökszép asszonymonstrumnak
a korholás, nagyapánk!
Henteskarja annyit se moccan, mint bögölycsípésre
a tehénszügy.
Hát mért nem vehetni észre, hogy vérbeli buñueli ötlet
épp ennek a nőnek tartani mécsest (mindig, öröktől fogva)?!
Akár a sivatagi Szfinxre bíznád, nevelje föl sivalkodó
porontyaid.
Ez? Hajéke tűjével elvégzi, Attila orrvérzésben kimúljon,
s utána, mint a kimerült, nyitott szemmel ültében elalszik.
Buñuel trükk nélkül metszhetett volna borotvapengével
a szemébe,
öt földrész mozija előtt is állná a vágást rebbenetlenül.
Úszhatnak vele szemközt a La Manche-csatorna égő hajói,
mint Dieppe felől vízre bocsátott lángoló pulykaketrecek,
s a szénné égett sültek a páncélosok fölolvadt, csillogó
marcipánöntetében El Alameintől a doni hóig – :
ő Sztálint szül, John Fitzgeraldot fölcseréli Onassisra,
s karja még mindig fölhasított állattetem súlyával csüng az
oldaláról.
Férfiak! Kit vett ez a kar ölébe, hogy „álmodd magadat
gyermeknek újra!?”
Ím, a főalak, s a platóni fölfogásban kivetült benső:
isteni jellegű emberi lélek… Miért csodálkozol?
Ha a Szent Péter templom Elvarázsolt Kastély,
a Sixtina talán a Tükörterem: nézz bele, megmondja, ki vagy.
S Michelangelo repedező szörnyetegei megtelnek
torokszorító jelentéssel,
mint ahogy a világegyház megütköző szeme előtt
a Bazilikában Bernini üres karszékébe
beleül az Isten.

Voltak magas évek. Most pajta-alacsony
ég alatt – méhben alvó magzat – nyakamon
a fej. Hátra nem tud: előre hajolhat.
Akár a górcsőre. Földből most lesz oldat.

Ez a látószögem. Róma macskaköve.
Ki ne nyúlj utánam – szét: ég rágta töved –,
nőnemű Tisztaság! Anyám és Szerelmem:
egykor magas ének. Szélfalú már vermem.

Írnék János-Pálnak: intene le gonosz
ajtónállót; szolgád, s nem Minotaurosz!
Ne bikabűz dőljön ablakod alatt rám!
Tele az utat én angyalokkal raknám.

De visszakérdene: őket honnan vegye?
Lefelé nézek hát, nagy, szelíd gesztenye.
Levélrágó hernyók: teremtődtek, élnek.
Isten tetűiként: kapuján pribékek.

Ahol hatalom van, fogdmegje ha terem,
nagy pecséted, pápám, templomszolga kezen.
Della Portád sóvár oltár-hölgye térdén
itathatom szomjam rossz papod miséjén,

de a vézna gyermek madárka-válla itt
a vaknak bűn! – holott: ott hordja szárnyait!
Carafa – János-Pál? Dög Huszadik Század,
te csak megtalálod szolgád, s Volterrádat!

Hát farmert Jézusra – már felbőgne kocsim!
Zord Arany János kép: nappal vagy bakacsin.
Tűkanyar-csikorgás. Vén vers, te, most lapulj!
Gyászleples dob, ha döng, lapátnyi föld, ha hull.

Gergely Ágnesnek

Itt valami baj van! Versünk torka véres!
Hol a nyele penge, hol az éle csorba.
„Nagy idők tanúja” – hol jutott nagy idő?
„Gyúl-e még gyertyányi verssor” a háztetőn?

Melegít halandót? Vers, vetsz-e rá visszfényt?
„Nappal horzsolta fa”? – Caravaggio vége
a Sant’ Agostino zugában, perselypénz
durva, sárga percén! Lépcsőző ég során

némi: voltak jobbak! S zuhanás-gyakorlat
(„nőtt, kit nőni hagytak”), de senki sincs érted,
s te sem magadért vagy; lámpása, tökélye,
szórendje, aránya – nincs tiszta jambusunk.

Naponta a bélsár megszégyenít minket.
Rút illemhelyeken a torz szülés-máslat
virággá alakul; hajnali angyalként
(számoltuk-e hányszor?) férgeink fekhelyén

kelyhéből megitat, hogy tüdőnk bírja még,
s ritkásuló csontunk, nyárson-forgásunknak
rettenetes bűzét. Szép! S excrementum lesz!
S bélsara: rég nimfa! – Szentjánosbogarak

lampion-menete, ha kanyarog este
az otthoni erkély alá borult bokrok
labirintusában – Hol az én szárnyam itt?! –,
ragadom meg vállam; de önnön angyala

lehet-e az ember, magát földhözvágni?,
üstökénél fogva tenni üstökössé?!
Szép: ami belőlem hiányzik. Szép volt ő,
aki még én voltam, amit a múlt szétdob:

a Nessus-ingemet, thézeuszi kardom!
Hogy Ady-koromban még az Imperial
szobalányát Léda nekem vetkőztette,
s a Via Veneto platánsora alatt

szoknya-máglyájába én vesztem a hintón.
Mikor – Kosztolányi –, hogy odafönt bál lesz,
oly üvegsorokban, ami peng is, lágy is,
ki nem hűlt szivárvány, ami hajlítható;

harmattal teli kád – fürdettem az embert,
mintha Angelico, a Beato festne
Ferencz József alatt versképeket Pesten;
a b a, b c b – Trianonig, s után!…

de azóta itt, s most, torka nagyon véres!
Hímrím és nőrím, ó ez a könnyed félmúlt.
Naftalin szaga van minden új ruhának.
Kétszer kifordított estélyiben viszi

Bugattin Tamara grófné a kreol lányt,
csak ezt firkantottam a Farnesi kádra,
s mint a zsiráfnyakú lámpák fénye, ringott
ormótlan teknője ónzöldes kőfarán.

Költő, ha tért akarsz: pápa tiarája.
Meztelen királyok szűr-remeke: volt-nincs.
Lakj az Aventinón, s szerecsen ágyast tarts,
kínai kedvenced: nagy keblén elalél.

De a vers levágva. Mócsingig kimérve.
Nem Fekete Angyal, nem Szent Györgynek hívják,
aki szíven döfte. – Fellini-orrszarvú,
mint a hajóűrben, lebeg nagy vizeken.

Szörny-Gargantuája Kháronig lesüllyed.
Majd Michelangelo fölfedezett zöldje
hasát bederengi, mint tátott barlangszáj
páfrányerdejéből egy kis bordás napfény.

Fújják harsonások, földagad képük.
Befelé fordult szemgolyó-tojásból
visszájára torzult pelikán tör rést
(önfeláldozás, címerállatod volt):
rettegés-szörnyünk arcunkba váj csőrt,
májunkat falná, fölkortyolná vérünk.

A Körforgás kész hát! Noha, mint dermedt
eszelős agyban szétvert hangraforgó,
áll a röpülés. Gödrön az Ős-szél: áll.
Halottasházunkon keresztülzúgva
zúduló kőtábla függ esésében.

Megfagyott Poklát fojtja el bal és jobb.
Szent és bandita: harapófogóban.
Középen az Idő kitömött baglya;
üvegszemében engedékeny perc sincs.

Sohasem hittem, hogy Jézus előlép
– anyja, miként ha Ádám bordájából,
tapad fiához (a szeretet: Isten!) –
s fölemelt jobbjával kettévág, mi egy vagy,
elveszett Teremtés. Nincs többé bűntett.

Költeni annyi, mint emberré tenni
– rettegett Állókép – sóvárgott Túlnant.
Vers, te anyánktól tanult odaérés:
Mária letörli fiáról a szégyent.

A noah-noah hogy Gí-noáhval
negyedszer küzd meg tébolyda-oldalával,
ablaktábla mögül öregasszony
kőkopogású tekintetével –
hugyban ázó fekhelyek forró szagával,
ahol a tizenhármas villamos szembe
jő a térdbe-metszett kanyarban magával;
s pókláb-kőív pillérek alá letérdel
földtől szennyezett rongyában az ég,
hogy homokporlásban lásd jobban: A bordák!
(Szétroppant, üres bordaváz, ez fönt a kép.)
S lásd két udvarával kormos erőd tornyát;
mint széklete fölött: kiszakállasodott;
kőtörés-sebhelyes guggolásba dermedt,
Róma fölött a Pokol tengerzöld
tornác-homályán döf rád keresztet.
A hegye sírhely-üregekké tör-zúz, Föld.

Ő pedig ott kézen fogva Gí-noáhval
átmegy mindkét udvarán. Át kapuk alatt
(boltjuk fölülről néz királyokat);
mint az Utolsó Ítélet vakolatán.
És verejték-ragasztotta akól-falán
magos cella nyílik hátoldalán.

Fala pórusait belélegeztették
embervérrel. Ablak sehol, csak nyíladék
vasrácsán a nyúzott rojt, az ég.
Tetemek vonszolásától szálkás a padló.
Vér buggyan alóla, mint a falból.
Lesz fekete rozsda. És abból por.
Kőrés-szürke levegő esőz a porból.

A cellában ketten, ők. És a Harmadik.
Makacsul fölhúzza csőréig karmait.
Szemben az éggel, de már megvakultan.
Viasz-láb, viasz-csőr, tollba-fojtott holtan.
Koronába foglalt szívverés: szívzúzás.
Ember és szándéka: magos, cellás egyház.

Előbb ágyasház lesz – csak aztán a fegyház.
Fönn: harang magánya. Padlón, tollban: csontváz.
Előbb Cecilia muzsikál belülről.
Előbb Teréz szíve kacag arany nyíllal.
Előbb menedékhely – csak aztán a csapda.
Utóbb Teréz márvány mutatóujjával
a semmi rácsába kampózva halállal.
Négy fal bárdja utóbb a szárnyad lecsapja.

A hajópadlódon Quattro Coronati,
a Kívül hiánya előbb képnek látszik,
mikor még nem halt el a begybe nyelt ének.
Előbb a rácson túl fa és fészek: égbolt.
Előbb áll a Mennyben. Utóbb lesz, hogy szétfolyt.
Akkor már minden szög téged tépő véreb.
Előbb csak virágmag – hullik a padlóra,
mintha a tetemmel terhes árny nem kúszna,
mintha a négy sarok saját tollcsomódat – – –
mártja szürkületbe majd a szemgolyókat.

S hogy a Kívül – fekete angyalfej –
a Quattro Coronati előtt haladt el,
ahogy Sába királynő-hosszú nyaka hajlott,
s viasz-láb, viasz-csőr tollba-fojtva holtan,
szól a noah-noah Gí-noához forrtan:
Ő tudta befelé. Én kifelé tudjam!
Uram, a szárnyam én sosem tékozoltam.
Vasketrec. Kőcella. Péter és Pál kampón.
Maradjak, mi voltam: terád nyíló ajtó.

Magyar Istvánnak és Babikának

1

Mikor elsőt lépem föl a csigalépcsőn
Magyar István után, vaslapcsipke-rácson
átüt a patkányvér; csontvázgúláidból
ahogy előtörnek, Város, a fiaid,
huszadik századi megsértett légiók;
gyerekszörnyetegek, vastagorrú nimfák,
macskakő-gödrökön gázoló suhancok;
nevedben emberség, őrültek a téren.
Kék áll és golyószem: ravaszán rendőrujj.
Palazzo Madama:¹ Spadolini kövér
koporsója nyögi hervadt koszorúit;
unottan leffenti frakkját ajtónálló.
Megvéd tőle kordon. Nem úgy, mint Szent Péter
előcsarnokában, hol az út kimérve
(mint tagbaszakadtan Moszkvában a gárda,
hol Kreml alatt Lenin homokórapor már),
vigyázza a rendet: „Mit akar e senki
Manzù kapujában?!…” „Ki az a Bernini,
akit oldalt nézne?!…” (Az se köti hozzá,
hogy ő is római.) S az ó-bazilika²
pápatemetőjén a szolga megaláz.
Látom a vén papot a Vittoriában:³
„Buja turistalány! Lábaddal mit művelsz?!…”
– Te, édes Szent Teréz, tán éppen szétnyitod,
s az angyal izmosan térdén tart, úgy repít!
Hátizsák-púpú nő, ha öled földrengés,
mindörökké áldott legyen a gyönyöröd:
egy ott, s oszthatatlan Isten és az ember.

2

Mikor csigalépcsőnk derekánál járok,
suta szédülésben, mintha a gyerekkor
bordó süvegforma körhintáján ülnék,
nagy hullámot vetve ami csak keringtet,
alattam összefut a csipkevirág-rés:
macskakő nem tűnik borotvapengének,
nincs patkányvadászat, nincs márvány Írógép;⁴
díszlépő testőrök fénylenek egy kancsón;
a Via Giulián fölpattant redőnyök
– kihagyva a börtön alvadtvér kőtömbjét
(pápa emeltette…⁵ kattogó fakerék,
üvöltöző kínpad, vasgolyót vonszolt csönd) –,
tárult tükreikből muranói csillár
öntözi, mint szakács a püspök falatját;
kirakatokban a ropogósra sült Múlt!
Innen már nem a hugy, a régiség sóvár
kalapos díváján csüngő arany csillog,
s a földig hajlongók mosoly-légpárnáján
hölgy úszik, kutyája, s pórázán szerető.
Innen már nem látom a motoros tolvajt;
hogy templomlépcsőről elgurul a részeg;
koldusnő szemét se, ki egy finnyás nyelvész
akadémikusi tökélyével koldul.
Innen már nem látni mögéd, festett színpad!
Traianus oszlopán Gível kézen fogva
a „Popolo templom”⁶ női közé érünk.
Hol Átlósutcai⁷ Habakukként szökne,
de hajtincsén fogva, csibészes jósággal
emeli fiúja, az isteni küldött,
Teréz angyalának erzsébeti ikre.

S hiába a horgas, prófétáló ujjhegy,
(Bernini márványa válthat cédrusfára⁸
fönt, az Aventinón), s hátrálhat, hol röppen
az ötödik század kapuján a Hajnal,
szakajtóstul, ott is üstökénél fogva
ragadja az Angyal Égbe, dicsőségbe.
Ez itt a „Popolo” Chigi kápolnája.⁹
Ez meg Salviati Éva-teremtése;
egy merész teremtő: Atyaistent másol!
Nyápicok! Elvenni így kell, ami másé:
add hozzá magadhoz, s tiéd, ha magad vagy!
Mert átütsz rajta, mint Salome a fátylán.
Mint Péter vén szíve a Caravaggio-kép¹⁰
pőre aggastyánján vakon, s diadallal.

3

Na te, csigalépcső, abba is maradhatsz,
gondoltam félúton, Donatellám¹¹ fogva,
fönt majd a Szél süvít, s Gumibaba-sellőm’
– Paradicsomunknak lebegő kertjében –
bőrdzsekis önmagát szétlövi sárkánnyá.
Jobb lesz nekünk itt, a „Popolo” sarkában!
Mint hét és fél évig kenyéren és vízen,
jól elélünk Gível kézből kézbe adva.
Csapjatok majd ránk csak nehéz templomajtót:
ami él, akkor kezd élni csak igazán.
– Falconieri-ház!¹² Palazzina-lakód
társaságba vágyik: a Chigi bankja¹³ vár!
S a Sixtina-hajlat Delphicája előtt
látnám, hogy megmoccan szembogara lassan,
elválik lángtövis-koszorús jövőnktől;
átvilágló könnycsepp – s Gí szemébe nézek.
Nézzük egymást ketten, meztelen, mint szobrász
háttal álló nőjét a Saigoni vázán,
könyv fölé hajolva, míg áll csak a szívünk,
s úgy várjuk: megfordul! Hiszen már hátíve
porcelán alól is Isten léptét leste.

4

De ekkor fölértünk. Borromini bizarr
ikerfejeivel fogadott a tető.
Ókorimádat, faragott kőmellvéd,
kopott szakállcsigák, időtlen égivók.
Átnéztek fehéren, mint a vakság botja.
Napszállat volt már rég. Cavallini festett
ilyen alkonyatot, napszállat-szárnyakat.
Rómát eltakarták. Róma nem volt sehol.
És mégis énekelt. Mint gyerekkoromban
lapulevél alól üvegen fütyülve,
fésűn és papíron zizegtettük fújva:
„a királylány lába kivérzett az erdőn,
üvegkoporsóját bányába rejtettük,
tengerre úsztattuk, mégse volt nyugvásunk.
Köldökéből inni egyre csak szomjaztunk.”
Írt is róla Shakespeare, Csillag Tibi is írt,
Epreserdő alján zizegtetett papírt,
felét a Dunába, felét Erzsébetre –
Róma nem volt sehol. Róma Erzsébet lett.
Nem toronyból, miként régen muzsikáltak,
toronyban hallgattam a sosemvolt zenét.
Mint visszanyelt könnyet: szerelmed öléből
iszol tiszta forrást. Szeretted halálán
amint kérges szíved: fölérzi, hogy te vagy;
téged enged alá Yorick, a sírásó;
a te hűlt helyedet viszi most már lábad;
csurig megtelt széfed rejti már, ki voltál.
Minden zene sírás magadon szeretőn.
Tengerzöldvíz-aljú üveg mélye kottyan;
didergő gerinced szakadékán ömlik,
lefut a meleg víz, s kacarászni kezdesz;
börtönablakodba téli napsugár ér,
s te álmodban otthon tiszta ágyban fekszel.
Mint jószagú párnán, arcom belefúrva,
mint Gí vállgödrében kettőnk lélegzetét
– Róma, nem láttalak –, hallgattam a zenéd:
Puszta kézzel fojtott, tőrbe csalt, megnyúzott
Angyalod muzsikált, úgy lopódzott mögéd.
Féltérden mögüled befogta a szemed.
S az ujjain átal, te, fekete Mélység,
mint sávos léghajót, láttad, hogy fölrepülsz.

* Palazzo Madama, ó-bazilika, Vittoria, Írógép, pápa emeltette, Popolo templom, Átlósutcai, cédrusfa, Chigi kápolnája, Caravaggio-kép, Donatella, Falconieri-ház, Chigi bankja (jegyzetek)

A századvégi költő kortárs versolvasójának = Gínek

Nagy, nehéz napokban te, súlyos Súlytalan,
mint a Hold pengéje, vágj szívem burkába,
belőlem kerekedj, Jel, fényes világgá!
Ott kezdjél forogni, mint lábujj-tornyáról
kinyíló táncosnő, szép-titkú arcának
száz-szobás szemével – hogy mindent megérthess,
és mindent megtudhass, és mindent belássál.
Vermem kardfokától, ahol vérem lángolt,
négy részre kaszabolt tetemig szivárványt:
csak neked nyílhatott, csak szemed láthatja.
Hó hullik előtte, jég hízik mögötte.
Tél. Őszöm. Nyáridőm. Hol hagytam tavaszom?
S a hármat utána? Volt vagyok? Mint aki
rég halott, s nem érti: itt van, és mégse már?
Fog, de nem érinthet. Néz, de nem láthatják.
Kékmadár, Túlvilág, hintázik ágamon.

Mi csillan? Olvadás? Papírom fehérje.
Te látod rózsáját? Hogy kihajt, s virágzik?
Öleden, álmodban, negyvenhárom éved
nagy rózsabélésű szürkület-köpenyét
borítva fölébünk (gyereknek lesőlyuk;
szétpattant gombsornak titokzatos rése;
szoknyahasíték-szem; hegyen túl szökőkút
sugara mögüli gyerekkori arcod),
vágok rajta nyílást: s Időm szívét tálcán
lent, a keskenyülő folyosó-szobákban
a percek zavaró kattogása nélkül,
az órák kiszáradt levél-gerincének
ropogása nélkül, királynő-kezeddel
önnön fénylésében nekem dobogtatod.
Sohasem leszek volt, amíg a kezedben,
száz szobás szemedben kel a Nap s lenyugszik.

A többi képeskönyv. Lapozott iszonyat.
Szamárfül kunkorul: tűzben sül, hamu lesz.
Mi marad belőle? A Lungoteverén
ránk-hajtó barom s gép: ujjaid csipeszén.
Állkapca, kormányrúd összenőtt: együtt ég.
(Nem így volt?) S vezettél – Tóbiást – út fölé.
Alig dobbantottál, s ólom-anyagával
lábszár és bokacsont Hermész-szárnnyal röpült:
repedt sarkam föntről görögül mosolygott.
Kezed közt tartottál, nem a századomban.

Szebb Földön a Földnél. Hármascsengőd: zendíts!
Átüvegesedtünk, mint tavasz jégcsipkéje.
Csörgedezhetnénk most, mint szomjasnak forrás.
Fölkattinthatnának, mint este a lámpást.
S száz-szobás szemedből lenyúlna az ég, hogy
leljenek fogantyút a tébolydaajtón;
szemetelő ködből, kifelé, fel, lépcsőt.