Tiszteletes úr bús csákóhegye
barackfánk puha csillagai közt,
álmom felszínén fekete gálya,
áthatol kerten, színes verandán.
Öregasszony ropogó ruhában,
mint mikor a fagyos hó csikordul,
pincelejárat-hűvöst sugárzik,
szemének varja mindjárt kiröppen.
Sikít lámpás porcelán csigája,
lobban az orra zsinegelt ablak,
ahogy a búra fehér tojóként
száll alá lassan bibliacsatig.
Csütörtök Gizu mögé leültem,
szekrény és ágy közt meleg szakadék,
de énekelt csak, mézhaját fonta,
árkos szeme járt színes üvegen.
Hátához értem, szagát beszívtam,
göndör pelyhű hónalja homálylott,
megrekedt barackszagát a kertünk,
meleg páráját rám záporozta.
– – – – – – – – – – – – – – – –
Nagy lány volt Gizu. Lavórban fürdött.
Szeme sarkából figyelt egeret.
Arany pelyhek lábszárát benőtték.
Engedelmesen vittem papucsát.
Kuporogtam ott, csigává-görbült,
amíg szemembe vízcseppet nem szórt.
„Elaludtál?” Pedig tudta ő jól:
megbabonázva szemem rátapad.
„Nahát, jöjj ide, te…”, súgta lágyan,
nyitott, nedves ajakkal összekent.
Fejemre ejtett keze kormányzott,
úsztam Szkülla és Kharübdisz között.
„Mire való ez? Ó, mire való!
Hallod! Apám az ajtó mögött áll!
Eredj fenébe!” S rizsszem-parányi
körme húz csíkot vállamon végig.
Csütörtök néni késő délután
megjön a gyárból, lát ott a lépcsőn.
„Őrzöd a házat?”, túr a hajamba.
Köszönök halkan. Elsomfordálok.
Homlokom hajtom kerítéslécre.
Hallom, a fához ütődik bogár,
repedésekbe hangyák nyomulnak,
örjöngő távírdász kopog, a szú.
És érzem ekkor: közelemben van.
Résre nyíló szemem lábujjat lát.
Boka alatt halvány, ködös festményt,
lábfején hattyútoll havat, eret.
És érzem ekkor: keze hozzám ér.
Hajamból indul s jut állam alá.
Puha cirógatás, ami végül
mutatóujjára tűz szigorún.
„Már megint sírsz?” Én bújnék föld alá.
„Mosd meg az arcod. Este átjöhetsz.
Káposztásrétest süt anyám, borssal.
És szerzek neked kutyakölyköt is.
Ablakunkba kiülünk, akarod?
Hunyorgó csillagok alá ültetsz.”
„És lefektetlek, ha álmos leszel?”
„Hát persze! Te veszed le a ruhám.”
– – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Behunyt szemmel másztam föl a létrán.
Látcsőt kerestem üstökösünkhöz.
Kémény árnyban törött tükör csillant,
már kigyulladt a szentjánosbogár.
Téglaablakban tűzvész lángolt,
aranyba mártott facsúcsot, eget,
Bábel trafikja előtt a réten
egy fémpillangó állt: repülőgép.
Megmosakodtam. Fésült nagymama.
Húzott Gyula: „Virág nélkül ne menj!”
De a violák már elnyílottak,
oroszlánkehely tátogott énrám.
„Ettől félnek a lányok, le ne tépd!”
Mint papírsárkány zördülő farka
cikcakkozott mögöttem nevetése.
Dörzsölt már talpam lábtörlő rácsot.
„Hát most kell jönni!?”, fogad a néni,
„mikor Gizu már mindent megevett!”
Ő arcát rám térdéről emeli,
nádszéken gubbaszt, lába zsámolyon.
Piroskockás terítőn réteshegy.
Tömném magamba s torkomon akad.
Mintha kaparó füst gomolyogna,
bemaszatolja Csütörtök nénit.
Koromharisnyába bújtat lámpát,
nádszékbe, helyére, árnyék huppan,
szétolvad Gizu, számban falatként,
elsötétült csendéletből kiszáll.
Hátamon holddal ablaka alatt
kúszó borostyán között csak vérzek.
„Még mindig itt vagy?”, szól rám hidegen.
„Kár az időért. Nem gyújtok lámpát.”
…Ibolya néném suttogva hívott.
Nem vacsoráztam. Nem imádkoztam.
Gizu testszagát ontotta párnám,
takaróztam tenyér-melegével.
– – – – – – – – – – – – – – – –
„Perelj Uram perlőimmel” – hallom,
„Harcolj az én ellenségeimmel” – a pap
„Te pajzsodat ragadd elő” – ércként
„segedelmemre állj elő” – kondul.
Nyomban csörömpölve törik üveg!
S átrepül zsámoly a tömött szobán.
Mennydörög Csütörtök bácsi ökle,
szobaajtó-fogantyúra zuhog.
„Tiszteletes uram, megint kotlik!?”
Ablakon át nehézkesen szökik
öregasszony s csákósan a pap,
Csütörtökné némán segít nekik.
Szomszédoktól összehordott székek
csataterén botorkál a részeg.
Itt felejtett könyvet kertbe hajít,
vállkendőt földre söpörve tapos.
Szakadékban, ágy és szekrény között,
Gizu szűkölve magához tapaszt.
Temetjük egymás testébe arcunk.
Szék reccsen. Leül elénk a részeg.
„Két kis állatot látok!” Felröhög.
(Édességemben meghaltam talán.)
„Vidd haza Aranka néniékhez,
aztán fogj seprűt, sok itt a szemét.”
Mi kézen fogva felülünk ekkor.
Tartva maga elé, Gizu hátrál,
de pehelyként fölemel a bácsi:
„Mit szeretsz, mondd, e semmirevalón?”
„Most vigyem haza – vagy maradjon itt!?”
sír, toppant Gizu, s: „Nyelved kitépem!”,
hördül az apja. „Vitt volna a pap
talárja alatt a mocsárba ki!
Te meg ne félj, no. (Szeszgőzbe burkol.)
Már sarkon állnak a jómadarak!
Csütörtök megint berúgott, mondják.
Papot vert! Te tudod: bántottam én?”
„Rossz ember, aki a lányát veri!”
Rettegve nézem a sárga szemet.
„Gizut a pappal mocsárba lökné?!
Ha nagy lennék most, megbosszulnám őt.”
„Jó, jó, majd ökölre mennénk, igaz?
Ő fésűjével piszkálná fogát.
Új csaléteken törné a fejét.
Látom a győztest: fejét hurokban!”
Gizu, Gizu… Gizu, Gizu, Gizu!
Sípszó. Dobszó. Szerelem. Kivégzés.
A küszöbön ült. Csillagot nézett.
Indultunk. Utunk tartott örökké.