Száz napja várom érkezésed.
Vagy százezer ős napja talán?
Lehet-e vers félelemből?
És pokol a mennyből? Kaján
pokol a mennyből?
Ki vagy te? Gyümölcsök értek
és hamvasan csüngtek a fán.
Nem csaltak meg, ha kinyúltam értük!
Porig hajolt térdük, telten, alám
porig ért a térdük
s énekeltek az ágak ott.
(Gyümölcsük kitakaró lányok.)
Futsz előlem, s szemed közben szikrázva visszavág.
Mindent kitársz – s hívásod üres ködében bujócskázok,
te tetőtől talpig paráznaság és tisztaság.
Mikor még barátom egy kutya volt
(fehérben járt, mint a királyok,
s nem költészet, hogy szeretni tudott),
nekem, apátlan fiúnak, kutyám rendezett hány mulatságot!
Körülvett, mint téged a hugod
néha-néha, ha nagy az éjjel
és bűvös csillagfény ragyog,
vagy egy késői pacsirta lassan
(a pacsirták bár alszanak éjjel) dalba fog
az elérhető magasban.
Igen, igen, akkor éjjel
sóvár lelked lélekhez tapad,
téged még holdfényes arcú rongybábud ölel,
s az Isten megül egy homályló diófa alatt,
egészen közel.
Kutya, neveddel együtt számon?
Hessents gyíkocska haragot, kígyóként sziszeg.
Állítsd meg képmásaiddal szegett álom-járásom.
Álomlátó szememre tapasztanám kezeidet.
De széjjelnyílt hajad lelép öledbe, s látom,
nehéz fonatját térded úgy emeli,
mint nyújtózó, karmos mancsokat.
Mintha macska simulna nyakad köré.
Zsákmánya vagy? Szavad övé? Fojtogat
vagy te avattad ölelőddé?
Miért nem rejtenek el még
falak, kapuk, gyerekruhák!
Padlás titka való neked, egérhizlaló kamra!
Hogy ne esnél mennyből hulló fúgák
röptével utamra.
Mint mikor hátán, szárnyán
feküdve verdes énekesmadár a porban,
így találtalak – s nem tudtam: szárnyad törött-e?
Vagy míg tréfád foncsoros léggömbje pukkan,
melléd bukom én is délszigeti rögökre?
Lábtól heversz a porban. Mégis: elérhetetlenül.
Kinőtt ruhád fércét szakítva megdöf bimbó s érem.
Kinyúltam érted. S nem tudom: félelemből?
Lelkem megrepedezett – két kezedtől? Száz repedésen
miféle ármány kavar poklot a mennyből?