A rettenetes ihlet balladája

Mint üszkösre perzselt
legelőn a bárány,
kit csíkozott tigris
megnyalint pofáján,
anyacsecs-sorához
odahúz a mancsa,
ha elaltat, fölkel
– álarcos Kasszandra –
húsába nyelt Holddal,
denevér-vert éjben
fölgyújtja a házat,
a mátka bennégjen;
fiúja képébe
hullámzó lófarkat,
felejtés-vízesést
szívére ráhajtat,
hogy mikor a hat szál
koporsófa törve,
a beszögelt ölből
kezd hullani kölyke;
a katafalk-bársony
bölcsőt már formázhat,
ködtől ázó bundát
rá ebes fák ráznak;
Ő már abban lépked,
elhullt kutyaszőrben,
„ide honnan jöttem,
ide miért jöttem?!”
Holdat elnyelt hassal
akkor a királylány
– nézi az Ősrossz, s szól:
„jobb, mintha csinálnám” –
csipkefán fennakad,
burukkol galambként,
szétnyíló köd mögül
látni a haranglényt;
tüskeszög-sebeit
gyógyítgatja szája,
csókja bolyhot keltett,
lesz tigris bundája,
csíkozott tigris lesz,
Holdját kiokádja –
hozzám eltaláljon,
ahhoz kell a lámpa.

Csokonaihoz

Épp az a barátom, kit kedvtelve hasonlítottam Hozzád könyve után,
fejmosást kapott a költészet vitézlő őrtállóitól otthonában,
miért nem alakítgatta Csokonai című versét A Reményhez vagy
Estvéd idoma szerint. Rossz kölyök! nem tett papír alá sorvezetőnek!
Elgondolni se jó, mennyivel keményebb lenne leckém, ha egyáltalán
lehetne leckéztető Erzsébeten is, e nyögvenyelős sorok láttán.
Sóvárgott hajcibálás! ó, nem több, csak a gimnázium önképzőköri
(színvonalú) indulata! tanáros nem!-ek, verselő tanácstag-vétók!
Jövőnk, kit Te (somogyi iskolamester), oly sokféleképp szólítgattál,
idestova két évszázad vér-verejtéke árán se jutott idáig
– nálunk! … Hát irigylem barátomat, nem is értem, mért nem hallgat a szóra.
Hol közügy Csokonai megkövetése, ha rossz is a mérce: valami!
Már inkább az alattomos kutya boka-felé-kapását, mint a Semmit!
Iskolakerülő koromban, a Kis-Duna jegét kővel hajigálva,
órák – évek! évtizedek! – úsztak velem a semmi jégtábláival el.
Órák – s még annyi szaguk sincs így utólag, mint a kitépett fűcsomónak.
De jött egy perc, s ez aztán nehéz, mintha gaz helyett aranya van a zsáknak.
Kutya bukkant ki a télből, méteres magas: tépett bundája lehet,
hogy mocsokba ragadt szőr helyett jégcsapból állt: lóállkapcája nyakát lehúzta,
alulról figyelt, a hóbuckák közül parázslott szemgolyója föl. S morgott.
Ha gyermek tudna a Halálhoz beszélni, sietve kértem volna kegyét:
nyissa a földet meg alattam, vagy jegenye-légycsapója töröljön el,
de csak azt láttam, amint madárcsontjaim szájából kétfelől kilógnak;
a régi anyakutya-harapás kézfejemen sisteregve kiújult;
alattomos, monoton morgása már-már szétrobbantotta fejem – ekkor
eszembe jutott a tízóraim: kitéptem táskámból s elé vetettem.
Kolbászkarikák, sajtdarabok, kenyérszeletek – esküszöm, nyerítve falt!
Odadobtam elé kolbász-szagú füzeteimet, és usgyé! hogy tudtam futni!
Rövid az élet, nem hosszabb egy közepesen megfizetett sírbeszédnél.
A szerelem lehetőségeit latolgatva akartam Hozzád szólni,
valami babitsi kép is kísértett (hogy kedvese ujjacskáit szegzi a
háborúnak), és a Szeplő, a tejfehér mellcsúcs alatt a leánytörzsön,
Te első, tündöklő Erotikusunk (nemcsak garabonciás és klasszikus),
hódolni Néked, Mihály, én ezért akartam, de lásd e kutya-gondolat
felfalta, mint kolbászkarikát a hóról, nőink édes dicséretét.
Ennyi balesettel egyetlen megszólalásban, már csak azt kérem Tőled,
ha éhes kutyám valahol fönt utolér, etesd meg jól. S tiszteltetem.

Tűzarany macskák

Mikor fekete gömb a kialudt lámpa
s a hószikrázásban lassan ingani kezd,
láng macskái jönnek s nyelvüket a kályha-
ajtón kiöltik. Jó nézni hajnalig ezt.

Néztem, mint egy király legelső palástját.
Rakétacsóvámat, mikor vállamon gyúl.
Tűzpofácskájuk majd’ szétverték a kályhát,
macskahaduk szökdelt körbe rám azontúl.

Doromboltak egyre, s azóta is hallom
kis női fülecskék mögül, hajtincs alól,
hogy szurok- s szénaszín erdőn macskahangon
az a tűz ég: arany láng-orral megszagol.

Vasajtón szökell ki; a tűztér csupa hang,
s én ugyanazt érzem, mint kisfiu-szívem:
hosszú ezüstszáron zúg cseppkövü harang –
s a tűz ablakából kilépek szelíden.

De jó lesz, szökevény tűz, fényedben állni,
s füstkosaras kémény fölé vetni magam,
vállamon, tűz, királypalástod csodálni,
hosszú utcán boldogra találni – ha van.

Az üvegen át megolvasztott jég mögül
a hóesésben még szállni látszó szobák,
hol egymásba nyílnak – szívem köztük röpül;
mint pelyhet, űzik a fölfújt aranypofák.

Kunkorodó vastag farkuk, mint az ütők
a tollaslabdát, úgy pattintgat szüntelen,
hogy pehely tudatom törje szét az időt,
mikor szállván, a tűz magvait szétvetem.

Lámpaingás neszez? Szárnyverés a múlt ott?
Mintha a sarokból fölrepülne az éj.
Aranyat fújva rőt ketrecéhez kullog,
elalszik a tűz, mint virradva holdkaréj.

Egy karácsonyfa halála

Zuhog a tűlevél a fáról,
nyakunkba ömlik, mint a zápor.
Mikor liftakna-mély az este,
lent megtöretik a fa teste.
Ablakon át zuhant odáig,
letaszítottuk, le, a sárig,
lépcsőn lopakodom utána,
vonszoljam még mélyebb sírjába.
Fénnyel színültig minden ablak,
házak nyakukba gyöngyöt raknak,
egymás fölé tíz sort, mert este
bálba mennek fölékszerezve.
Fal tövén ő bogár-sötéten
beborít szárnyával egészen,
hátamba gyökeret eresztve
át akar költözni a lelke.
– – – Ha szárnya rajtam megfoganhat,
szállanék vissza madaradnak,
szájra tett kézzel megijednél,
aztán mégiscsak felismernél.
Ablakot nyitnál, befogadnál.
Te is zöld szárnyam közt laknál – – –
Torpan a vonszoló s a vonszolt.
Ágkarja hiába koloncolt,
tűje hiába döfött: „ébredj!”
Sötét a perc, gyásszal telt mély seb.
Kidobott fenyők közé értünk.
Egy még tűlomb-fa-madár vértünk.
Földre ejtem. Nem tud hörögni.
De suhog fölöttünk a többi.
Sötét mennyükbe betaszítják!
S fölszáll! Pedig úgy hasonlít rád.
Mikor ajtónkat átallépem,
messzebb, mögöttem áll az énem,
mint aki félig vele maradt.
Rá magas erdők szaga szakad.

Tündöklések és nyomorúságok

A hegyoldal puha padján,
10 perce (fiú-koromban)
Tikki-Takki-Banzáj
idomait figyeltem.
Banzájt mondok?
Euridikét akartam!
Vadmargarétasárga rigómat!
Rachelt! Ariadnét!
– Hát nem olyan volt az előbb még,
mint jégmező, a rigólány?
Fehér kőpad alján
artemiszing,
múmiapólyás öl.
Aztán: sötét vízből
világító hajókajüt.
Szikráztak, mint lámpaüveg
a megmeztelenedett mellek
búvárharangjai.
Hótéglából rakott kunyhók,
ha jéggé olvadnak,
üveggé átfagynak:
testünket láttam bennük
fürdő után.
– Átizzó, heves
és megviselt Test, Anyag!
Rigóm ruhája! Napom palástja!
Ami nekem minden foghatót
és nézhetőt adott,
most, hogy a Szemet Kifolyató Fénynek
öltözéke lesz már,
takaró a Világosságon,
selyem szájkosár a Tűz fogsorán,
ki-begyűrt szakadó ágypaplan
trillió hőfokú térden, lábfejen,
a hétalvó Istenen;
a szorongattatott,
kiszakadt tánckacat,
Isten füléig húzott
korom-üveg-lepel,
trágya és homály
az alvó Isten bütykein és talpán,
eltörölt Jutadomb
királydinnyéi között,
viola-katolikumban legelő
angyalnyájakkal szemközt
(jaj, ha fölzabálnak!)
vonszolom
(előre? hova?!)
a rigófütty-kő-
karácsony-fapad-
napút-medvetalpamat.

Az arany ezüstje

Nézzed a Napot, a tűznarancs-sörényűt!
Puhán billeg macskatalpán
tükre elé, a tóhoz.
Színekben játszó hártya-uszálya
aranyba csomagol falombot,
fülkesort, falépcső fokait.
A ház arany pattanásai
rózsaként belőle kinyílnak,
az aranyba mártott szemétdomb
kényes, lompos hasához simul,
árnyéktalan, kecses aranyfüst-lábai
arany zsákba burkolva döngnek a szíveden.
Lobog a falmellvéd,
s diónyi arany görcsei,
mintha a deszkát
fényes szeggel verték volna ki,
vagy mohó szemek verték volna át,
idomainak lágy mozgását tágulva lesik,
negyvenkét fok lehelete
lángkoronát gyújt a trágya fölé.
Tomporának arany tigrissávjai
rések az időben.
Rotyogó aranykád-szemében
szűk macskakoponya-kazamatáiból
ezüstkori képet vonszol magával:

Feketébe süppedt mezőn
egy holdtól átsütött,
eltévedt léggömb repül.

Janusi

Most patakzik fény és orgonasár van,
a Nap részeg, százfejű léggömbrakása igéz,

de fekete boglya tetején viharzik
a villogó begyű szárnyas,

s ijedt szembogarunk araszolva
menekül a fény tűpárnáiról.

Az emlékezet

Áthatolhatatlan gazdagságod,
a szegények karácsonyfája nevet,
kékké vált szélrózsa szemed.
Szagos fenyőbozontból
hirtelen kisütő
nyitott ajak,
ijedt gyerek,
üvegfoncsorral álcázott
üveglabdába rejtőző
kastélyrengeteged,
a tekinteted.

Himbálózik,
mint hintalófejek.
Hintaló az óceánban:
festett patáin kagylók,
medúzák,
térdig tapos tajtékot,
jeget,
tintakék posztótakarón
comblenyomatokban utazó
delfin lebeg.
Durván faragott sörényén
egy fárosz
szakadó hálója bőrzik.
A part.
Az emlékezet.

Tél van és távolodik egy szekér

Ismered a bozótok szarvasrőtjét?
Mikor üveges a hó és kiütéses,
s megőszült, fekélyes kentaur hanyatlik
a titokzatos, szagos fenyők alá.

S mint vérző zsebkendő, hull le a levél.
S a völgyben az alkonyat szemfehér-sárga.
Fölnyúlik benne a szív láthatatlanul.
Hajszálerei egy fa ágaiból.

Mintha kimetszette volna valaki
a lüktető érszövevény érző húsát:
az ág a vak szemhomályt görcsösen fogja.
A lomb helye üres kehely – de mi dobog?

Távol egy kocsi hajszál-kerekei
a hajszál-lábú lóval – utol se érnéd.
Hát csak nézed, hogy feljő egyetlen csillag,
s hozzá van kötve a cérna szekérrúd.

Egy Magritte-kép belvilága

Szétmosott ház a szétmosotton,
átmosódott, át föntről, folyton.
Az ágyak zaja leszüremlett,
fönt a semmi patkánya nemzett.
Ahogy kezdtem fölocsúdni,
tolvaj szél tűnt, nem volt mit lopni.

Kezdett a szélcsend tornyosulni
metsző élű andezit-tömbbe.
Kőmellény széken. Ólom holmi.
Öltsd fel! Kemény a hajnal ökle.

Kérdések a Kosfejű tavaszi sírjához

(G. I. temetése után)

Elért-e zöldár?
S a beszakadt gödrökből a talajvíz
kibukott-e tavasszal,
mint csecsemő száján a túlivott anyatej?

És állnak-e fejüket vesztett
vaslándzsák a napszúrásban,
háttal a bárhonnan érkezőnek,
mivelhogy hátból valók?

És olyan-e a hajnal,
amilyet még neked sem adott meg az ég,
hozzák-e gyöngybegyü madarak
ideges, hosszú, lila lábon?

Májusi temetődben

(A Kosfejűhöz)

Reggel kereszted arca
csupa madárpisi

Egy somogyi dombról – még a nyaralók ébredése előtt

Széles arany ecsetvonás a dombon, hajnal.
Fatörzsre szegezett plakát kápolna-tárlatra hív.
A domb füvét szél hajlítgatja – nem ébrednek
a fű alatt összeölelkezett gyerekek, szőke
rög-arcvonásaik, porladó szájuk,
a besüppedt szeméremajkakon az összevissza
álmodó nedves kiskutyaorr-puha kezek,
mintha nem tudnák, mi vár rájuk. A német-kék szemű
nyaralók most fordulnak másik oldalukra,
az álom most vált a másik kedvesre át,
üresek a fatalpak még, lábujjlenyomat-foltosak,
a virágmintás fürdőruhák csüngő denevérek,
de reggel lesz, s a sok hódító, pokrócos sváb király,
bajor királylány és porosz fejedelemnő
megindul rátok gyerekeim, s ti ellenállás nélkül
átadjátok a helyeteket.

Sárga odú

Elnézem a két szál feketülő szegfűt.
Mögöttük sárga szöglet.
Belehajítottak kettéhasított ócska ponyvát, árnyat.
Baloldalon résnyi ablak az ajtón:
a lefejezett gótika maga.
Amit a kertből kivág:
megrágott zöld a ketrec porondján.
Borzolódik, mint egyetlen földbe szúrt madártoll.
Bent a két szál feketülő szegfű alatt:
ólomfoltjaival az éjjeliszekrény.
A szegfűk mögött sárga sivatag.
Hiénacsonttal teleszórt szobafal.
Testük széttöredező festékcsík.
Arcuk foszlani kész feketülő nap.
A szirom sodródó féregtetem –
vagy közeli tűzvész pernyéje ágyon.
Fakuló száruk kancsójából
terjeng a mészárszékszag.

Levél Füredre

Itt eső szakad. Gondolom, ott napban úszik Füred.
Van-e már fa, sárga mint a rum, ha szétszikrázza az üveg?
Az örökké öltözködő ágak öltik-e már pompás vörösüket?
Hallgat-e a hegy áttetsző fényperemével,
mint nyalogatott cukorsüveg,
ha sötétedéskor rajta a megszökő nyár lova üget?
Könnyelmű lányok ha küldik illatba mártott levelüket,
fejüket úgy ejtik eléd a hosszú szárú virágok, füvek,
szalamandrák rubintos nyakéküket,
mókusszemek az éjpiros tüzet –

Soraimra árnyékot szál szegfü vet:
nyaram. A villamosok utánam vetik dübörgésüket,
mérgüket és fenyegetésüket,
mint késdobálók a késüket:
ijesztő sárga ketrecüket,
és Pest nem víg Füred.
Süket üreg.

A rossz biciklikerék

Vad orgonabozóton túl a dáliákra
látni. Állnak az esőtől szikrázva.
A fal tövében szélrózsa-fejjel néz föl egy,
sötét holdvilág arcából hull az esőcsepp.

Némán, oly korszerűtlen mozdulattal ül ő,
s minden e résnyi kertben, a megszámlálható
szirom s gaz – még a kamraablak mögött való
biciklikeréken is dudvaszár a küllő.

Mintha nem az volna, ami volt, árnyával és
tükörképével összekeveredve lassan
(egy tükör előtt lóg) sötétben és magasban
szélrózsa lesz ő is, növényarcú teremtés.

Egy álomban látott virág, amit lerajzolt
még jóval Frans Hals előtt valaki – egy Nincsen,
s most itt lóg, szemközt a dáliákkal, meghajszolt
abroncsán a szürke gumigiliszta zizzen

a légáramlás ütemére. Aprót bókol,
s küllőin, mint lázmérőben a higany, egyre
kúszik a fény, akár kedves száj fölé a ránc.
Vad orgonabozótból néz a résnyi kertre.

A biciklistalány sírverse

Úgy kerekeztem
bicajommal templomig,
míg beleestem.

Egy episztola második fele Rátkay ötvenkettedik évében

(F. J. barátomnak)

Szóval: élni itt még így is érdemes?…
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Ha énnekem még érdemes, nézzük hát
ezt a túlságosan költészetté transzponáltat.
Ha azt mondod: a világ való, neki
én ugyan mi vagyok? Miért fordít egyre hátat?
Soha nem fogom elfeledni, ahogy
Németh Lajos az Ernst Múzeumban zsebre tette
Csontváryról, Kondorról író kezét,
s üres tekintete kószált falra, képkeretre.
Kinek mesterrajzát te híven őrzöd,
halott volt bár, s Lacházán temetődombja rothadt,
jól láttam, Lajosunk úgy tova bámult,
s bóklászó bábutáncban lejtve ott sok halottat.
Kondor aranyszárnyhegyű angyalában,
ki magunkra ismert, az Gaálon csupán így ásít?
Ha ő nem – a levizelt külvároson
keresztül ki vág át Rátkayhoz Soroksárig?
A szószaporító negédes Hölgy tán,
ki képernyőre húz macskafarkat, cápavázat?
Egy ország émelyeg a cigánykoszttól,
de folyik tévéagyúéknál a döghalászat.
Ó, János, János, Csontváryt pergetik,
tiporják még! Hull a festék, csupaszul a vászon!
Csoda, hogy van még mit tiporni rajta,
túl főiskola-pincén, professzori harapáson.
Ötvenkettedik évében Rátkay
csak „irodalmiaskodó” címlapomról hathat.
Míg világvégi szekér a miskeit
röpteti mennybe – a külvárosi kimaradhat?!
Hívtak-e téged valaha is János,
Rátkay Endre tárlatára a Műcsarnokba?
Hát miért e makacs szembehunyósdi,
Gaál, Rátkay, csekélységem tán a semmi fodra?
Itt élünk. Szemünk is itt tetvesedett meg.
Sötét Mercedesében gyerekkori
társunk függönye mögül kacsint ránk – közben reszket.
Meghív engem a cimborám Budára.
Pörkölt, sajt, vörös bor – a kedvedért főztük –, mondják.
A konyhában (hogy érezzem jól magam)
eszünk – de az ily bujócska kinek oltja szomját?
Hogy a szobaajtó szemközt tündököl,
beleragad két vendéglátóm a vérnarancsba:
oroszlánarcú a férfi és a nő,
s – hegy mögé a Nap – futok közülük szívszakadva.

Lehel

Ahogy húz a vonat Nyugat felé,
úszna lova vonat elé.
Hallom, dúlja, szakítja az ágat.
Aztán fagyöngy-pattogás csak.

A kisfejű ló nyomot se hagy már,
géppel a verseny oly vad már.
Nézi más is. Meg senki se látja.
Futhat – csak levegő lángja.

A szemekben látom az ablakot,
mint hóval befútt színpadot.
Egy, fogasnak emelt üres falat:
rávetik rossz mosolyukat,

mielőtt megpillantják Nyugatot
(előszobán a kalapot).
Lovát a Kürtös hiába űzi.
Csorba kürt, rossz már, a módja: ősi.

Faluvégi ereklyének jó még,
de aztán hallgass öröklét!
Mit keresnél Nyugaton te többé?!
Hó fölött imbolyog a ködkép.

Boltos melle akkorákat sóhajt,
de rá a gép sípja szól csak,
nem válasz ez: süket ének.
Nem hall, csak szól. S csak a verem mélyebb.

Ahogy húz a vonat hazafelé,
lova nélkül loppan elé.
Tört-dúlt maga is: tüskés ág-bog.
Vastesthez tapad, mászna hágcsót,

végigpörögne tetőn, a lépcsőn,
szétdobja szikrázó füst fönt,
két kocsi közt partvesztve lezuhan.
Már kürtje sincs. De odavan!

Mit akar tőlünk ez a bozót-ág?
kérdi, ki kerék alá lát.
Azt hiszed, végre elmaradt.
S tüskéje fogja lábadat.

Gyászdob helyett dübörög egy híg dob.
Nem a fül, orr csonka – tátva titkod!
Nem a vér ömlik – a lőré.
Lehel a múlté. A földé.

A relief

Barátaim egymásra rakott szekkó-rétegekben
hullanak, mint vízbe merült ház
lakatlansággal megtelt termeiben a fal.
S ki fáklyafényben, sötét csónakon
eveztetett ablakain át,
míg korallzátonyként derengett
a párkányzat rózsaszín köve alul,
bent egyhelyben várja, amint
újságában olykor lapoz egyet az idő.
Nedves szőrű patkány szökik:
elsurran oldal, oldal után
s a réginél még régibb képek mögül
kirajzanak a csupasz terméskövek.
Ekkor a sötét a fáklyamaradékot,
mint kutya a repülő falatot elnyeli,
a mennyezetet az éj holdfénytelen,
csillagtalan vaskoronája bezúzza.
Megszökött a legutolsó szín és rajz, és fényszál,
maradt tíz reszkető ujjhegy
s a meztelen kőfal, a vak-olvasó.

Kontraszt?

Koldus csillagaiként mállik,
kavarog egyre az aranypor.
Meg a szöggel kivert sarokszent
szétrepedt ujjaiból a faliszt.

Drótember

Úgy összedőltem, mint a lomtár,
min félórája forgószél jár,
s e nem-tudom-mire-jó váza:
zúgó drótszobor, ahogy rázza.

Ki szólhat így?

(Egy Csilla verssorra)

„Az én körüllétem az ő
kiváltsága.” Ki szólhat így?
Gyermek, ki azt hiszi, úgy ad,
hogy nem veszi kétszeresét

fejében annak, amit nyújt.
Még édes, biblikus nevén
szólít magán minden testrészt,
ahogy Istene nevezte.

Vagy az agg, miként a hegy, ki
már önnön magasából áll;
ránk nem néző gőggel rajta
lábát pihenteti az ég.

S az elhagyott. Távolodik
csigalépcsőn s kihűl a nesz.
Lépcsőfokonként hull a toll.
Mire leér, már szárnya sincs.

’A rosszképű útonálló!’ –
így mégse mondható, hogy fáj.
Félelmében pisilni kell,
holdfény-tócsában árva sír.

Ez mind az ő hüppögése.
Lábujj közé tapadt könnycsepp.
Így ringatjuk el magunkat
az anonymus fagy ölén.

„Körüllevés”? – udvaros hold.
Ezüst semmin egy kutyaház.
Ijedt kutyus mit őriz ott?
Reszketése bolhácskáit.

Magára maradt öreg

A botrázó ifjúság nyelvet ölt.
Öregember úszik az álom
kietlen csatornáiban.

Mellszőre nem kunkorodik,
mint víg malacfarok,
vagy órarugó, a táncos
és mindent futásra intő.

Így püspök-kezekből kiejtett
fehér pásztorbotok
görnyesztik csigafejük
a bűnhődés hamujába.

Látszat, hogy messze tekint.
Tekintete,
mint idén a hideg
szétpukkadó fémes tartályai.

Elhagyott,
mint a szeptembervégi
deres fürdőruhák.

Ilyen hidegek
az üres fürdőköpeny
bolyhos bensejének zúzmarái.

A jégverem utca

Cs. T. ágya az ég peremén
megsárgult szarvú öreg felhőn
karunk közé tereli, hajtja
az anyaemlő havát újra.
Az aranyvályút csorgatja a fej bozótján.

S a szőlőhús-sikos deszkát,
érintjük Tested.
Hogy tapostuk hasad szőlődézsáját
valamennyien, Anyánk!
Csépeltük sarkunk hegyével
a köldök csomóját.

S van, aki a „többé nem lehet”
őrületével beköltözik
a jégverem utcasorba,
s bedöntve a gumiházba

falnak fordul,
a pályáról kigurult tekebábu
lepattogzó aranyával.

Csontváz-sikáló

Nehéz még nyolcvanhármat írni.
Nehéz, hogy betelik az ötvennegyedik.
Készül undok vénember-maszkod.
Képernyő a világ – befogja szemeid.
Bár perverz minden ezredik lány
(ám ha tévednél, csak minden tízezredik),
a nagyapa-térden lovaglást,
ki kagylójában őrzi, ha szeretkezik.
És tévéből nemcsak kitekint,
hanem vad egyiptomi sorscsapásodat,
síkdimenzióját áttöri,
s elképedt világ előtt sarkall, mint lovat!
Lótetű-helyt, féregjáratot,
átrepül krepp-papír zörgésű álmokat,
s székláb körül vedlett bőr helyén,
a ruganyos sarjún hempergés lenyomat.

Ó szép, mint koponya fogsorán
elképzelni tömött-húsú súlyos ajkat,
hogy a tízezredik bíborán
még ama tiszta forrásra bukhat ajkad,
lesz hóbaba-fehér a bőre
s hegyitó-kék szeme napot nyelő ablak –
de síkidomú tél csak, fantom,
szikrázó testén vakon verdeső varjak.

Ha ezredik, ha tízezredik,
sanyarú tévédobozodból ha kilép,
rövidlátó szemed rózsája:
tetűpete-kóró – „nem illik rá a minét”,
csúszkál az ing a háta púpján,
lapátkörművé fűrészelt Hölgy a tiéd!
Disznóól szagú! Rózsaromlás!
Csipás hajlatait – kerüld el azt a spinét!
Meztelen: csupasz kakukkfiók.
Állig-gomboltan: összeragadt meszelő.
Éjszakás nővér! Szemfehérjén
ágytálad holdsütése – hova vezet ő?!

Inge olyan szögleteket rejt,
mint kórházi ágy köré húzott lepedő,
lélegeztetőgép-vezeték
ujjaival tüdődbe pumpál temetőt.

Elég! Elég! Neked, te barom,
csak a kilencszázkilencvenkilencedik,
vagy a kilencezerkilencszáz-
kilencvenkilencedik – csak az kellhetik!
Hajszálra legyen olyan, mint a
kilencvenkilencedik s a kilencedik,
s cserélhesd nyolcra! hétre! hatra!
Visszaszámolsz, pajtás? – Közben esteledik.
Vállon királypalást-napsütés,
mert kikeletet imitál ez az este.
Feljő a Hold, s az ég ibolyás
húsoslevelű virágmezőnek festve.
Most rügyeket bont rád január,
tűzgolyóját hegyekből gurítja Pestre:
hajszesz sűrítse gyér üstököd,
s csitriknek sikáld csontvázad kellemesre!

Szék a tavon

Többször nekivágtam
– el még nem értem.
Áll vízi magányban,
fényben és sötétben.

Pókhálóvékony váz
emeli térden,
mint hajszálkarcolás
a metszet-háttérben.

Már nem is vonás, csak
a pontosság fénye,
háttal a világnak
süt széktámla-éle.

S a vasváznál is jobban
a megtestesült űr
semmi-inge lobban,
mikor belé ül.

Csend

Hátat mutató időtlen kertfal alatt
sziromomladékkal száján oson
a kőszemű gyík.
Törpe lépte robajjá dagad.
Ágyúk légnyomása kőoszlopokon
se csattogott így.

A nesz

Hajótörött vagyok. A víz szigetre vet.
Szél és tengertaréj gonosz csörgésbe fog.
Hason csúsznak a kőnek hitt sárkánygyikok.
Holdfény van. Pereg, ropog, zizeg a homok.

Apály

Kis fehér körmeit hullajtva
a százlábú víz visszafutott.
A part, mint a mészárszék alja.
Csontkazlak, kékült rongyu husok.

Nélkül

Forrástalan fényt tükröz vissza
egy madár nélküli kalitka.

Rablóra gondol, aki meglát.
Meggyújtanál értem egy gyertyát?

Vak szem

Átnézel a fehér havon, a napon,
a fehér krizantém fejű üvegablakon,
és rájöttem arra, hogy ezt mért teszed:
Szembogár! hat szarkaláb lábbal ég felé,
mint kápolna romfalán a félhomály,
úszol holtan a hátadon.

Kentaurhívás

Most kentaurok csapdája a kertem.
A hold ágaskodik a tujafán túl,
de széthányja fényét, hamar lesántul,
hogy homályos szárnnyal végigseperjen.

A csörtetés után még meg-megrándul
a virágtalan orgonasor verten.
Szelíd álmomat én földre tepertem.
Hívnak. Kik hát? Utánam jajongás nyúl.

Ablakok fakópiros négyszögében
a megfeszült válaszfa kereszt-ében,
nem tudom, hív-e vagy tilosat mutat.

A boldogság néha visszatért sírás.
Rossz éjszakán, körül, kentaurhívás.
Nem tudom, menjek-e? Pók szövi utam.

Jön az ősz

Az ég kemény kékké most alakul.
Hiába fénylik még a bronz lugas,
gyümölcsös tálad hidegen nevet.

Nem sír a dobszó. Torkodban lapul.
Bár dér-cukros bogyók után kutass,
olyan a táj, mint egy röntgenlelet.

Féltél a széltől?

Eszelős a szél!
Tornyokban trécsel.
Lebzsel a kapun.
Fakerék küllőn
átdöfi nyelvét.
Folyosón suhog,
mint egy királynő.
Kushadó róka
csontlevelek közt.
Cérna a csengőn.
Szem a kulcslyukon.
Meztelen járkál
ki-be a vécén.
Ránk néz a lámpa
főkötőjében.
Fellobog, mint mély
szekrénybe zárt haj.
Hóplasztronjával
ez ám a jazzband!
Teli zsák patkány
fut a világból.

Tél van, tekerőlant szól

Ez a zene a havazásban.
A fagyott madár összerezzen.
Megbolydulnak a fakó zászlók,
s a megfagyott madár torkából
nyílegyenesen húz öléig
ez a zene a havazásban.

Önéletrajz

Tudom én, ágy lábán kuporogva sokat.
Elképzelem, ahogy megindul a menet.
Hídról nézek folyón menyasszony-fodrokat,
szénfekete fát, naptól beszegett gyepet.
Hídláb alatt fürdő hófehér lovat.
Sárga ház előtt kislány – integet, nevet.
Köröttem az égen csöpp lábfejlenyomat;
bárányfelhő-íve nem oszlik szét, lebeg.
Nem látják, pedig a menet már gyorsvonat-
sebesen hurkol a Föld köré füst-kötelet.
Már örvénylik körül, s lángba borul a fogat,
égni kezd vállam, hajtok lángleveleket.
Ekkor talpamra húzom a lábnyomokat,
s a kéklő égbe tűnve én visszamegyek.

Koromszegélyű kékben

Koromszegélyű kékben
mentem a szigorúan
kiszámított fenyők között.
Szamárkóró színű ködök

foszlottak szét, hó se hullt.
A havon vadméhek fészke,
darabokra tört mértan,
megfeketült méze gyúlt.

A falhoz ragasztott kémény
fenyőszagú füstben állt,
s integet a szeszfőzdéből
halott Ibolya néném.

Egy fehér mellényű kutya
a meglazult kőfalon,
s szelindeknyom az Ibolya-
néni kendőjű havon

egymással kutyanyelven
bennem, ameddig elalvó
lelkem takarója ért,
ugatott holdfényű telten.

S egy másik álomból, lám,
felkönyökölve füleltem.
Az erdő függönye alatt
dézsában fürdött egy lány.

Alacsony ablakon át
adtam neki fagyöngy-boglyát.
Foghattam kezemben, percre,
az inget és a szoknyát.

Aztán, mikor az árnyam
keble közé rajzolódott,
koromszegélyű kékben,
előttem csak hómező volt.

Serfőző Erzsinek

Szemed le-lefüggönyzöd hajad zuhatagával, Erzsi.
– Divatból csak –, mosolyogsz, pedig jobb okod van rá:
védekezel.

Mint antik papnők ujjuk arany rostélyával a lángot,
tűzrabló széltől óvod, hogy nekünk maradj, kik
szeretünk.

Vásári ballada a Gyöngykisasszony és Harlekin főszereplésével

Maszkját levette Harlekin,
a hosszú nyakú lófejet.
A Gyöngykisasszony, lába közt
átdugott fejjel ránevet:
– Ne haragudj, de valamit
nem vettél le! A szemeket!
És csakugyan a félredűlt
lófejen látsz két üreget.
Előránt tükröt Harlekin
és csakugyan lát lószemet,
s a Gyöngykisasszony, lába közt
átdugott fejjel csak nevet.
– Ki hiszi majd, hogy ennyire
testedre szabott a szerep!
Ó, Harlekin, hát csakugyan
csupáncsak lóvá tettelek!?

Maszkját fölvette Harlekin,
a hosszú nyakú lófejet.
– Kopaszodom. Hajam helyett
folyatom rád sörényemet.
Gitársörényt és lóherét
lábujjaid közé vetek.
Nincs annál szebb és szomorúbb,
lónyak hídja csípőd felett.

– Nincs annál szebb a télben kint,
tűzablakot kerülgetek,
elhányom négy kényes patám,
emberlábon beléphetek.
Tükör ezüst hala: homály
és dézsagőz köszöntenek,
s kinyitom az emlékeid,
tövig tömött szekrényedet.
Picur beáll két ágy közé,
térdre letolt nadrág rebeg,
magán széthúzott ing alól
mutat liliomszögletet.
Tükör előtt egy széken ül
Mari, Odette. A többiek
fejük dugják székláb közül.
Ágyadról Nap süt Hold helyett.
Picur, Mari, Odette nézi
négykézlábon hátsófeled,
olyan kerek, mint a halál
gömbölyű hóhegy közeped.
Megszelt kenyér melegébe
jóllakni éhes fascesed,
virágcsokrod beletűzöd,
szerelmesen öt ujjhegyed.

A Gyöngykisasszony így nevet:
– Nem vetted le a lófejed!
Napgömbű popsija alól
(mivel ángolnaként hajol)
kiinteget, majd kézre áll.
És legördül a képzelet.
Harlekin ló. Ő a huszár.
Ó, gyerekkor! Illemhelyek!…

Ártatlanság kora

„Ágyam karfáján
ömlésig lovagoltam
kéjem kantárján.”

A húsmérleg

Hát ki gondolta volna?
Kurdi bikaistállóban
Tá-ti-kából valóságos
Marie Poumeyrol festmény lett!

Rózsás füléhez hajlott
nagyapád hízó bikája:
„Anatómiámból Zeusz,
nemde, benned is fölrémlett?!”

„Jupiterre, de még hogy!”
szól ti-tá-ti lányka nyomban;
szeme jár-kel izgatottan,
s mér, mér, mint egy húsmérleg.

(Mértéket vesz nagy titokban.
Gonddal választ. – Kit?! – Férjet?!)

Esetem Clarával

Clara velem randevúzott.
A földön egy halott hízott.
Míg a nap szemükbe tűzött,
Clara a halottnak főzött.

Higgyem, fölcsap szakácsnénak?
Viaszarcú pincérnőnek?
Falt a halott, majd’ megfulladt:
„Sosem ettem zsengébb sültet.”

Clara sürgött: „Szomjas a holt!”
Nyögött az, hogy „kemény a Föld!”
Én a képből kiosontam.
Étlen, szomjan – ám nem holtan.

Elfordult Párkák

Tartománnyi máglya gyenge leánytörzsből.
Elveszett fejeik hajerdeje gőzöl.

Szemük üres körvonala tán lepke lett,
tearózsa-sápadt csuklójuk elpereg.

Gyerekkorukba bújt Párkák? Csak űri ég.
Ujjaik közt elvándorolt csillagvidék.

A versbenlakóhoz

Ha már asztráltestű leszek,
esti lámpák arany boglyáinál ritkább nemű,
póznabúgásból még kiszökhetek,
óraütésből kicsúszhatok,
fűből csomózott árnyékbetű.

Még becsönghetek ágylábakon.
Lábujjakon. Ahogy fűszál-csúszdáján egy csepp víz.
Mi az nekem, ha harisnyakötő-csatban lakom!
Gázöngyújtó lánghajlaton
vadmargaréta-szárral szád sarkában, hallom, hívsz.

Némán. Mikor a tükörbe nézel.
És – félig elfolyt aranyszobor –
a holdfény megtelik erdőlihegéssel,
s állatszarvon beúszó ökörnyál-remegéssel
ezüstöződik vázádban a virágcsokor.

S a Hold aranypénz: rávertem Salamon király
udvarából kimenekült királylány-arcéledet.
S ahogy a vízcsepp követ is kiváj,
a rád kövült Időt kivájtam, hogy örökre szállj
a versben, ha már asztráltestű leszek.

Az ég visszatükröződik

Az el nem táncolható tánc:
mint holdsütésben a zománc…
Mint ponyvává fűzött románc…
Nincs benne dallam – nevetés, zokogás?
Nincs benne telt rím, csak asszonánc.

A zegzug folyosón kitárt
ajtó mögül hallod a gitárt,
mégis, mégis csak kivárt!
Nem emberujj veri, nem húrja bong
(az ősz gitáros alszik legkivált).

A pincék alja mégis megtelik
(a vén gitáros alhat) reggelig:
„fölér talán a térdemig”,
azt mondod, „föl az ölemig!”
Zenét virágzik a férges padló.
Fölér – ámulsz – a lelkedig.

Ó, mint tükör előtt soha
– testedre öntve a ruha,
a hársvirágszirom puha,
mint esti lámpa részeg fényköde.
Nem is ruha,
csak hajnali harmattól nedves nyoma.

A tánc, mint ezüstöt folyat
csiga az ágon…
Tapogat.
Rád tapad. Lósörény-puhán cirogat.
Maga elé emel át a világon,
átlépsz pislogó csillagokat.

Vizeken át szájában visz tovább.
(Az ősz gitáros alhatik tovább.)
Az el nem táncolt tánc fog át.
Ujjad rácsa alól öledből dobog.
Hallgatod soká.

Kettős arckép

Lábuk fölhúzva hegyes háromszög-vonalzó
szemükben éles tavi horizont
a lebukó nappal
szájuk sarkán
mosoly kunkorodik
ahogy borpincék
bejárata fölött a cégér

Két elsötétült cégtábla
a telitalálatok
apró lukacsain átsugárzó éggel

Ifjú arcképe Kék Madár nélkül

Egy forradalom sem foghatja végül
veremsötétjét régvolt finomakra.
A te képed sivatagban talált kő.
Félig betemetett szád félig sincs kimetszve.
Öklödből alig válnak ujjaid széjjel.
Ujjak! Csikorgó csuklód alatt ez az ólmos bunkó
egy fecskefiókát se tud fészkébe emelni!
A Nap protuberancia-erdejébe
előbb száll le a Kék Madár énekelve,
mint hogy megpillantsd a komló bozontján túl
virágcsokrával ágyára fekvő
pucér szomszédnődet, kitárt ablakában.

Tűzvíz

Ráchel úgy ül,
mint aki megfulladt Zamárdiban az első szájon.
Köldökéig lángba borította a Nap.
Föl, öléig, a víznek álcázott tűz végzett vele.
Bőre alatt a gőte rémpirosa
liftezik rézsút,
vízipók korcsolyázik a bokán.
Hófehér combhajlata
(csupasz, ijedt levelibéka)
ananász-szeletekkel örvénylik,
mint szénsav a pohárban.
Ráchel két combja, csípője
színültig tele a Balatonnal.

Szöveg N. N. modorában

Vérhányó.
Vércseppkőbarlang-oszlopokkal csigázik arcomból a Föld szakálla.
Aggastyánakt.
Bütykös, szétterpedt katonaláb, fekete erekkel.
Hídkő.
Hamutűz-lapjain megkövült kilenc japáni árny áll örökre.
Harangöl.
Gyerekhangbörtön. Őz-sírás. Magpergés. Ágvacogásban csigatemetés.
Aulikusok.
Aranyló, telt hasú négyes piros hegedűkön játszik vazul-fülekkel.
Szonáta.
A selyem kivégzett lányokon zizzen.
Észbontó öléig ér le a loknizott haj a hullán.
Sonatina! Sonatina!
Ez a paradicsomkerti rokolya de nagyon táncol!
Szarkaláb színű tavaszi szoknya!
Csengőcsobogás az ing!
(Mint a sírkő,
a kivégzettek ülnek, állnak, fekszenek.)
És a selyem jön-megy.
A ruhaváll oly keccsel járja!
Aulikus hegedűszó.
Paradicsom-idézetek.
Ibolyacsipkébe öltözötten látom a hajnalt:
kényeskedőn hátat fordít.

Katonahússzövet.
Munkáshát-cserge,
proletár anyatenger.
Koponyasivatagban fényüket vesztett páros bogarak,
vakká szúrt szemek.
A szemetek!
Pilla-lábuk körül potrohuk hallgatag fehérjét mutatók.
Héja-tört didergő tojások.
Ó, nem, nem tavirózsák, melyekből kikel a tóra a Szépség.
Lou térdeinek költészete
nem emelkedik onnan
rátok
elő.

Mesterségének fokozatai

Áll tükrök kismestere, utcafi,
míg hosszú lótusz combú ágyasa
tevéjét sivatagba hajtja ki.

S hogy nyeregben mester s ágy vasa,
s a holdfénnyel telt lepedőn a nyál
barlangi cseppkővé száradva cseng,

zenéje mindent titokká abál,
és Goya úszó kísértetévé
nőttön nő tevén, bár alva a szent.

Világosul a csont, mint éji tévé.
Átüt a húson, ami lefoszlik.
Ím, a Pusztulás Eleganciája:

testük rőt uszálya utánuk piroslik,
míg betevegelnek a nagymesterségbe
ágyasa és láb közt doromboló cicája.

A félig még szőrtelen,
szivárgó üdvösségbe,
s berendezkednek, mint
hegy alatti szobába.

Kettétört amulett

Juditnak

Mikor? Holnap? Holnapután?
Kettétörik egy amulett.
Két összenőtt arc széthasad.
Két összeforrt váll puha seb.

Fél amulettel két leány.
Testvérek ők (nem vér szerint).
Fárosz-szemük sugarán múlt
percek égnek: Mikor megint?…

Egy versolvasó ifjú hölgyhöz

Különös részvét és gyöngédség Magának!
Szíve megsemmisült az ijedelemtől?
Elefántcsorda ezer lába – vers, vers, vers,
segítenék Magának – s gyermekrabló-rengeteg liheg.

Mit tegyek? Hajócska szíve nem vet itt horgonyt.
Ez itt mind egyiptomi terpedt oszlopláb, láb, láb,
elefántcsorda ezer lába: falloszerdő a szűznek!
A Maga angyalai nem itt vannak.

Elefántháton angyalnapozó, azúr. Hol a
pénztáros, a rózsaszín sarujú szépséges rémség,
a Szerelem adhat csak jelet,
hogy a fehér elefántok trombitariogással
s a kövér hímek gyöngéd íveléssel
emeljék Magát, s finom, barna combját
egy friss, aligzsendült ajkú angyal
angyalivá bélyegezze.

Tündér menyasszonyra

Marinak

Úgy őrizlek meg, ahogy
fehér szirmaidba szőve
szélsikálta lámpafény
emelt – nem is léptél kőre!

Úgy jöttél, mint a hullám
taraján virágzik a hab.
Virághajladozású
verssé ringott a derekad.

(Mondhatnám azt is, hogy) variációk egy Proust-témára

Nevedhez (Yvette) párizsi sanzon illene.
A szerelem is (először) franciául illett volna hozzád.
Izombékáit rádugrató rabló
liszteszsák-faru asszonya lehetsz utóbb is!
Előbb kiröppenni kéne hálóing-fehérben a padlásablakon.
(Amikor) fejed kidugva a szomszéd padláslakó függönyéig
nézni kezded: lepedőjén mily édesen tölti idejét Odette
(azáltal), hogy padlásablakod lenyesett rolettarongyain át
éppen rézgombos ágyad nézi: – hogy négykézláb állsz,
és ablakán fejed bedugod, Yvette.
Selymes, szomorú lófejéből
kibújik Harlekin azonnal,
sarokba hajított lónyak
üres tölcsére kiénekel ablakodból.
Nézi Odette (hogy) az Yvette törzséből bukdosó csöpp almát
ujjak hevenyészett kosarukba szedjék,
(hogy) az ágyék szirmait széthajtó ajkak
sót, osztriga-vonaglást érnek
(s azt is, hogy) kiröppensz
– éppen kiröppentél a padlásablakon.

Úszol az ég menyasszonycsokrával a külvároson végig.
(És visszafelé, ha) szivárgó, halk trombitaszó vagy
Odette, Harlekin alvásába lopakvó,
egérke-aprón a kandúr éjszaka-morgás
nyaktörő hegyi szerpentinjén tipegsz,
s hol Odette behúzott-karmú macskatalp csendjében alszik,
indáztatsz köréje lugast,
kikeleti aranyból kisodorsz levelet.
Trombitaszólamod selymét Harlekin
legombolyítja Odette derekáról,
s mint ökörnyál úszik Odette után eltévedt zenéje.
Yvette, szól Harlekin, mint egy babához, Y-vette.
Tetszik az álom élőinek, hogy itt van Yvette.
Ő az emlék.

Őszi est

Nehéz kék köd a keritésen,
mint pálcáján a vattacukor.
Fölsír s reszketve veti ében
ágait szét a nyári bokor.

A füttynek ezüstszegélyű árnya van.
Hajókürt-hangnak lila uszálya van.
S madár ha szállt, mint egy szobornegatív,
lebegve fölötted áll – sokáig hív.

Megfoghatatlan, de nyoma van,
ami csak moccan körülötted,
s benső világunk, nézd, boldogan
eléd lép, mint az újszülötted.

A szilva esése közben fennakad.
Túlért szilvaként omlik szét fél szavad.
S túlért gyümölcs bőreként derekad
kezem kosarából lágyan kihasad.

Csend. Üvegpengés az ág-zene,
mi most felemelkedünk bele.
Fölöttünk a madárnegatív
titokkal telt lebegése hív.

Szigetszentmiklósi Vénusz

A tér mindenestől alszik.
Alvó tükrökben sokszorozódol,
míg előrehajlottan,
ahogy szoktál, ágyadba visszatérsz.

Reggel Vénusz beül az iskolapadba,
10 órakor a vécén
leszív egy-két
könyörtelen slukkot,
szeme árkos,
s még ő maga sem tudja,
hogy ölének
kicsi füveséből
szikrázik

a tenger sója.

Éjszakai vetítés

Harlekin két hete sóvárgott Réka után. Réka bőszárú sortban hevert, s a combhajlat ütköző erdejéből egy picinyke páfrány kikapaszkodott az önmagára visszaroggyant, fakó nadrágocska-szárra.
Ha Réka – kalapban – kagylókat gyűjtött, széles karimájú fehér vászonkalapja orra nyergére sűrű árnyékrolettát gördített magából, tekintete beletakaródzott, mögüle leste, mit vált ki lábujjain a kerek körömágy ápolatlan tökéletessége.
Harlekin – mint mindig – kővé meredt, a strand kő teknősbékájához hasonlón, téglából rakott betört orrú fóka, farka rozsdás vashuzaláról lassan lemálló betondelfin. Vállát világfaló kis fickók egymásba akaszkodva tiporják, babszemnyi
kislány végül elmélyülten megkoronázza: mint kőpad lábához – tövébe pisil.

Réka magasan nyíló ablak mögött lakott, tükre elé feküdt, jobb keze édes Meridián volt, bal keze fekete Szagla. Dideregve tűrte, mikor vetkőztetni kezdték – ujjai a hársfát bevontatták az ablakon. Amint a szél betüremléseivel teli függöny fátylából kibontják, ott liheg fölötte madárfióka-pehely tapintású lombja, csillagok messzi fényével átitatódik suttogása.
Harlekin állt az udvaron, nekidőlt a hársnak. Mint Csontváry zarándokai, lejtették körbe fehérlő táncuk a kimosott ruhák. Behajtva fejét is a fa hónaljába, vöröslő hangyák birtokba vették arcvonásait. Fülledt kéregrepedésből rohantak a ráncok árkaiba, föl-le, fűtől fáig.
Mikor Réka tükre elé feküdt, minden ízében reszketni kezdett a hárs is. Mint akit pányvával vonnak, párkány fölött lombja a szobába nyomult. Harlekin is – egyszer – fejjel lefelé belekapaszkodott a repülőbe, de Réka rászólt: Szagla, mi repült be az ablakon? Ó, az alva csüggő csúfság, mondta Szagla, egy denevér, s mint szobalány a porrongyot, a fából kirázta a mélybe.
Mit tehetett Harlekin? A fej nélküli törzsre fölkuporodott, úgy tett, mintha ő volna a hárs, rágömbölyödve.

Végül eljött szombat éjjel. Szülei között Réka éjszakai előadásra vonult.
Harlekin tudta, hajnalban lefokozzák. Menesztik kofahajóra jegyszedőnek. A tat szélfogó kasában spárgán lógó mandolinnal tyúkketrecek közé szorul. Dél van, kifehérült napfény habzik a bozóton, s fiúján térdeplő lányka néz föl nagy fehér mellén annak kezével, mikor a hajósíp a víz közepéről gorombán rikolt.
Harlekin ekkor földlökést érez. Tömeg közepében, Réka mögött. A szomszédok arca, mint öreg kútkáva, márvány vízköpő kiszögellése, moccanatlan ázik a vetítés vízesés-sugarában. Csak Réka kuporog úgy, mint nyugvó fotelból kiütköző forgószéken. Mint a fodrásznál pörgött kislány korában, aranyhajszálak siklottak válla hóhegyéről az olajos padló férges réseibe.
Meridián és Szagla a süppedő székoldalba csípve. Lába nagyujját szőnyeg virágcsokrába fúrta. A combív megfeszül, a darázs döfte száj megduzzad, kifeslik, érzi. Harlekin átnéz a hátán, Réka, búgja rekedten, és forgószék pördül, mintha erre a búgásra járna, Harlekin lába elé.
A vasárnap első pillanatában a mélyben kofahajó füstöl.
Alvajáró gyermek lépked a lépcsőn. Melle között Meridiánja szombati éjből valamit markol. Viszi az ágyba, viszi szobából szobába. Évről évre. Lányunokái se kaparintják meg kézcsókjaikkal.

Audrey a Dunának ment

Mikor lebukott már a Nap,
csak akkor kezdett bíborodni.
Végigömlött a lift
tízemeletnyi falán a láng
s a 42-es lábú kislány,
a Nofreté’ szemű Audrey
hiába fürdött – bámulni kezdtük
az izgatóbb délutánt.
Mert ropogott kint az ablak,
s karácsonyfánkon az üveggömb
mind megnyúlt s remegett könnyként,
mintha arcáról folydogálna;
tévénk tükrébe tejköd települt,
és őt kellett követnünk,
kinek a Rákóczi téren át
épp a Dunába ért a lába.

Életem legszebb szájai

Életem legszebb száján (húszéves koromban)
Michelangelo Éje napfürdőzve heverészett.

Életem legszebb száján (harmincéves voltam)
Ildikó királylány mézes nyelvének nyoma fénylett.

Életem legszebb száján (negyvenegy évem múlt)
célzó keresztjük közepébe fogtak fejlövészek.

Kék, hideg nő

A Kosfejű egyszer egy kék szobába tévedt.
Kék volt díványpárnán a rojt, képen a ráma.
Kék a függönybe fűzött szalag – s a ruhája!…
Vedlett kék tálcán rakott elé kék csészéket.

Ott még a teagőz is kék volt. A cukra kék!
És kék selyemből mint a hó, sütött a válla.
Mint alpesi holdsütésben egy ródlipálya.
A festő megborzongott. Azt mondta: Aludnék.

Tükörkép

A fák mögül a vak homály
sötét, puha állatbundája domborul.
Hallhatón lélegzik fűben a fej.
Félálmában a vaskilincs után kinyúl.

Bársonyból meresztett karma
ajtón végighanyatlik, deszkán kaparász,
megcsobbannak a levélsajkák,
s esőcsepp-kiütéssel didereg a ház.

Menj ki hát érte, talpra segítsd!
Jártányi ereje sincs már ablakodig.
Szentjánosbogarak áznak,
hol kecskeszakálla mellkasára folyik.

„Cigánylány-ágyba, apó!
– mondd neki gyengéden-durván – kemencébe,
rossz csontodat mért nem dugtad
ölének gyógyfüvü rétje közepébe?

Zárt combjának melegétől
leolvadt volna rólad áruló karmod!
Állatbundád bársonyából
kivájjon – nem is kellett volna akarnod:

pamlagotok lett volna így
hosszú szőrbundád, képzeld, selymes terítő!
S emberként láthattad volna,
mikor folyó- s hegy-lelked szélbe veti ő.

S szemed tenyerébe csukva,
minden ami benned szárnyas: útnak ered,
míg tested térde közé vonva
gyöngyfogu hercegi purdék apja lehet.

S bár hercegségük: seholnap,
mégis faunságodnál csak jobb a tűzhely!
Bogyó-koszorú helyett is
teleaggat könny-atkával, perc-tetűvel.

Halhatatlan síplyukaid
jobb ott betapasztva sáros sarka alatt!”
Mindenből kifosztott isten:
ember, márts faun-szivébe tőrt – szavadat!

De örök-kék szeme ködén
halál előtti mosoly – újjászült remény?
S egyesegyedül magadat láttad
sötét ablakod vakult közepén.

Mátka, szakítás után

Mögötte gazdátlan ló. S tűz nő.
Néz, mint háborús emlékgyűrű.
Néz, mint a vaskarika
beégve holtak ujjaiba.

Esik

Fényes kályhacső törzzsel a fenyők
nem nyelik többé el az esőt.
Erdő alja nappal ezüst-sötét:
nyakadba rázza vizes ümmögét.
Lehetnél, aki rázza, te magad,
nem a vicsorgó gyöngébb kutya csak;
nem tűz s víz kényére hagyott szérű –
de maga a villám-meredélyű!
Eh! eb ugat! amit az képzeleg…
Az áram megszökött. A ház hideg.
Padló alól csörgőkígyó-patak
a fák közt tóvá, tengerré dagad;
a tenger hátán köd, ködből felhő,
erdőkre fehéren letérdeplő,
sötétbe oltott mész, fehér ragály –
zsákba kötözött patája kapál.
Orrlikaiból a gőz idecsap,
szád besötétült nyomat szine csak,
ha felhasad s kibuknak a szavak,
folyamsötétben hallhatod magad:
„Csak az asszonyi csípő kenyerét
a Mindent Elvivő ne vigye még!”

Holdözön Kalevala-hatással

Ilmarinen (persze, csak ő)
ment az éjben vaspöröllyel.
Bronzfején a holdfény-sisak,
arca, mint a bronz homokkő.
Aztán jöttek görbe utcák.
(Eladó a cseresznyés kert.)
Gimnázium és a szobra.
Tündérien szép majomsor:
lányok fönn egy kerítésen.
Léptem, hova Ilmarinen.
Ahány lépés, bomlott csokrok
annyi csésze mérge hullt rám,
kiömlöttek nyakszirtemre –
lánynézőbe, nőt faragni,
ezüstcombú nagy Dunához
ereszkedtem gyíkos fűbe,
mint egy kamasz fogvacogva
térdre, karra ereszkedik
fejjel nagyobb asszonyára.

Kalevala-apokrif

Ilmarinen, messze, kalapált.
Pörölycsengése négy tóra szállt.
Fújtatóból tüze kivirult,
érctömbből a forró fej kivált.

Forró aranytömbből a szelíd
lánymellek csúcsuk kiemelik,
isten hüvelyke nyomta volna,
olyan a köldök, fénnyel telik.

Futkosnak az őzbak csillagok,
kerülgetik a négy ablakot,
eszterláncban káprázó szemük
lesi az arany-szült lány-Napot.

Ilmarinen némán azalatt
kikalapálja a lábakat.
Ütése egyre gyöngül, lágyul,
ahogy a térden tovább halad.

Az aranyverő talpig remeg,
mikor az ölhöz érint kezet –
lám! kenyérbél-puha lesz az érc,
úgy ível hajlat-szeleteket.

Kaland a Kalevalából

És szólok én szegény, új és nyomorult
Ilmarinen:
Piros keselyű-ujjaid tépték,
aranyból öntöm ki a szivem.

A férfi végül mind magára marad.
Pohljolából
csupa céda leány jött csak,
mióta kiszakadtam jó anyámból.

Uram, új szív kell! Csak hangja szálljon!
Őre: lakat!
Szűk ketreceibe még én se férjek.
Soha több szelíd pillanat!

Két szorgos tanítvány – mi

Te Katica ágyában bukfencet vetsz.
Én Olaszi Babának misézek.
Csütörtök Gizu megtanított: öle
tűfokán hogy hajtsam át tevémet.

O. szerelmei

Gyerekkor, hatalmad

Palackban emlék:
„Hágtam én gyerekágy-fám!
Vágy, vertelek szét.”

Öreg szeretőnél álmodozik

Milyen jó lesz majd
éjjel nála… S nappal itt
kéjem alhatik.

Számítgat

Bearanyozlak,
mint tisztást a fény! Csak hagyd,
amíg kifosztlak.

Ifjú szeretőhöz

Törj szét, mint a fát!
Telt makkod szívemig verd!
Döfd le ott Apát.

Ifjának igazat mond

Lábam szétteszed?
Várj, míg kibukkan fejed!
Lásd: én szültelek.

Kettőjüket összeméri

Öregem kértem:
„Dörzsölj, hogy égjek!” – Hágsz te,
s tüzelek térden!

Öreg szeretőhöz

Kunnilingválnál?
Sót kéne keresned. Jobb
az a márványnál.

Kopogtat öregénél

Mint a vízcsobaj,
elaludt a bűn. Apó!
Itt a hó. S a baj.

Panaszszó ifjához

Vérezek hét nap.
Erős vagy nekem! Bűn csak!
Hóinget ég ad.

Szél dudál

Véres tunika.
„Kikapartak már babám!
Ég a klinika!”

Öreg szerető sír

Mottó:
„Lett áramszünet.
Míg gyertyát hoznak, fölgyúj-
tom mindenüket.”

Kivárt sötétet!
Rám gyújt házat. – Leégett.
S fut, hogy kivégzett.

Öreg szerető vallomása

Mottó:
„Vígy az Istenig
a hátadon!” – S lelöktem,
amint hegyre vitt.

Istenig vittem
hátamon. – De lelökött,
s mély nyelt. Ez minden.

O. örök szerelme

„Apám vert, bezárt.
Sírtam az égből esve.
Róma visszavárt.”

Megszenesedett

Megszenesedetten messze lett.
Tört, fehér színe szén.
Takaróstul nefelejcsedet
vitte haján, szemén.

Míg gesztenyelombos öle várt,
két fényes ifjú Hold,
észre se vettük, hol semmi falt,
összenőtt ölünk volt.

Ha álmunk rétre ért – sötét kelyhe nyílt,
csókolt, mint a szirom!
Csokrait a bodza fűzte ránk –
csöpp kéj – tömény iszony.

Árnyak koronáján kipattant
fényből ki szól? Neved?
Ágyamon átörvénylett színhús?
Üres ajtókeret.

Belőled, mint eső, elpereg,
vize só – fénye méz.
Hívhatom, mi tárva. Messze lett.
Magamba visszanéz.

Episztola operett-betéttel

Ne olvass, ne olvass Emile Zolát!
És senkinek ne írj episztolát –
mondták a századfordulós nagyik
a csíkos falú szalonban, akik
féltették kedvencük szeplőcskéit.
El is kísérték a vurstli-térig,
hol óriáskerék lejt s cirkusz áll,
s Herkules mutatja, mit nem muszáj.

De védencük amikor elájult,
ó, ó, mondták s egyikük alányúlt,
omlatag, szép haja a földig ért,
s ők nézték egymást: Ilyen semmiért?
Rózsaszín-pirulós nagyik, dédik,
így nevelgetik csak Lottit, Hédit.

S hogy kart karba öltve nevelődnek,
angolkert kanyargó útjain nőlnek,
s az ápolt gyepen jön Zola, Le Säde,
s játsszák: – Ez az én szám, ez a të szád –,
csak játszadoznak a hattyú padon,
s idegvégződésük egész vagyon –
ráismernek, hogy korlátlan árad
s elönt mindent a huszadik század.
Térdükig borzongató és édes.
Ölük előtt rózsás nyelvekké lesz.
S mikorra árnya hátukra áll,
már ők is tudják, hogy mi a muszáj.

S mert a sorban mindennek helye van,
„episztollammal szívem tele van,
mivelhogy nem vagy itt, úgy rád gondolok!” –
Lotti episztola-írásba fog.

Hédi meg olvas, s nyomban ő is ír,
Episztolla vadul hasít papírt,
s a lábujja is tízfelé mered,
s kapkodva harap lélegzetet,
és Lotti Hédit, Hédi Lottit lát,
ó kétkezes episztolla-vibrák!

Magányos finom perc, jöjj tanunknak:
élvezni, írni együtt tanulnak,
ballal azt, jobbal ezt, ki mily kezes,
csak szeretve írj, és írva szeress!

A voyeur csalódása

Mint a csomó a deszkából,
kihullott a hang a szájból:
„A fa láttat – s vakít a lyuk:
combtövükig leért hajuk.”

Hasonlat

Hajdan a nők jöttek, mint cukorra.
Mint fehér húsú hangyák, elborítottak.
Elhagynak ha olyan leszek maholnap,
mint fahíd alatt a fehér kutyacsont.

Fölkelt Ady

Maróti Istvánnak

A szócirkuszban ma este föllép.
Kiírják nevét a villanykörték.

A síron ülő kőgéniuszba
szállt robajló földből törve-zúzva.

Repedt a kőtérd, de mállni nem mert.
Csattogva hordott lángkardu embert

korom és vihar angyalruhában.
Végig a köd-Pest nyomult nyomában.

Részegen. Tamás-hitetlen fejét
bámulta, mint Atlantisz hírnökét,

cédrust, ősbölényt. A véres őszi
lápot látomása betetőzi.

S mikor utat nyit a sündörgö köd,
széjjelnéz cirkuszponyvák között.

Látják-e: újra fölszállt a páva.
Ölükben kikel aranytojása.

Ó, a proletárfiú már felnőtt.
Kocsimotorja – helyette – felbőg.

Figyelmeztetés

Ne mondjátok mindenre, hogy a volt
uralkodók rosszkedve bomlaszt,
hogy rothadt címerek feje bűzlik
a külvárosi udvarokból,

s hogy mindennek oka a múlt! Tedd csak
tisztségviselővé a falu bolondját,
kényesen mászik klozett-tetőre,
ki a kondából, hagyva atyafiait.

Szöveggyűjtemény, 1975

A fiatal költészetről alkotott képünk
egyelőre felettébb hiányos,
avagy
van-e kormánya az ekének?
(Na, ki tudja ezt gyerekek,
mikor már a kormánynak sem igen van ekéje.)
Illetőleg:
irodalmi vita tanulságai 1875-ből.
Helyesbítve: 1975-ből.
(Ámbátor nem is tudom egészen bizonyosan, Lisznyai
uram, melyik dátum a valódi?)

A vers:
„Rügyes meggyfa ösztökével
telketekben szántok”

Újmódi nemességünk magyarázati
(A vers védelmében.)

B. E. szerint az ösztöke az ekekormány tisztítására szolgál.
Tudomásom szerint nem.
Ökröt, meddő tehenet ösztökélnek vele,
vagyis böködik, csapkodják, nógatják,
s nyilván lehet vele tisztítani
az ekevasat, csoroszlyát, eke papucsát, kormányvasát is,
de a kormányát nem.

Az nincsen neki,
csak szarva,
az olyan mint a bicikli kormánya,
de az eke nem bicikli.

(A vers ellenében B. I. szerint.)

A meddő tehenet, ökröt, aki szánt
nem szokták böködni, szúrni, csak meglegyintik, ráütnek.
Sarjú-tüske böködi – a tenyerem,
én nem böködöm az igás jószágot,
s ha mégis, akkor nagy az indulatom,
jobb nem kimutogatni.

Van az ekének
taligája,
gerendelye,
utóbb már csoroszlyát nemigen használtak,
vasa,
papucsa is,
de van kormánya, kormánytükre,
van néki két szarva
is.

(Mit mondott Illyés, Lisznyai uram, sehogyse jut az
eszembe szó szerint, tudja, a Vadak etetésében. Egy
népfinak mondta. De ejnye, miképpen mondta is végül!?

Na nem, nem komolyan kérdem – Magától. De Lisznyai
uram, vajon ha Tőlük kérdeném, e vitatkozók mernék-e
idézni:
– Azt, hogy a nép fia vagy, igazolnod, sejh, ma nem azzal
kellene: honnan jössz – azzal, ecsém: hová mész!)

Hát így folyik a mi életünk, Lisznyai uram. Verselgetünk.
El-elvitatkozgatunk.
Irodalmunk maholnap csupa ekeszakértőből áll.
Milyen jól érezné magát közöttünk, ha most élne!
(Olyan szépek a verseink, mintha csak Maga írta volna,
kedves Kálmuska bátyánk.)

Béri Géza éjszakai műszakba indul

Ébredj hétalvó! Kezdődik az éjszakai műszak.
Asztalfiókban alszik a zsebkés. Nézd,
székre vetett nadrágodból a padlón akart eliszkolni
– lesiklás közben aludt el szíjad.
A tegnapi ivás papagáj-bokrán
már nem les át a szénevő sün.
Kétoldalt, az utcalámpák mögött a mélyben
még lányok hánykódnak,
mellbimbójuk tenyerükbe döf.
Feleséged álombéli kuncogása
ereszt függönyt utánad.
Helyetted majd lányod költögeti,
mikor kék-fehér abrosz közepén
palackjából kiszabadul a jótevő szellem:
lábujjhegyén a napfölkelte már mennyezetig ér.
Méz-szaga lesz, és aranysárga madaraitól
olyan húsvétvasárnapi hangulatuk támad,
hogy mosolyuk gyorsfényképeivel teleszórják a szobát,
mielőtt ki-ki útjára indul.
Mikor hazatérve majd az üres szobába lépsz,
az ibolyaszárral telt pohár mögül
előlopakodik a hegy, ahol a kétujjszéles fűben
hemperegtetek hárman a lejtőn,
s a nevetés foncsoros szerpentin-szalagjait a szél
kitűzte a Szabadság híd,
az Erzsébet híd,
a Lánchíd kapuira.

A szép vízvezeték

A sárga rézcső a messzeségből.
A folyosókon a belső terek.
A vékony vázú vaslépcsőkön
kétfelé fésült hajjal
a bagoly szemű gépmesterek.
A tetőablak és a tekintetek.
Mintha nem a póklábú horgon,
verejtékfényű test a csipeszeken,
hanem csakis ezen a vak
üveg és szem-rengetegen
függne itt a termeken végig,
a pincékben, az emeletek,
a régifalú bolthajlatok
alatti közegeken,
amíg csak meg nem telik csővel
sorban minden terem.
Itt-ott a cső szivárog, amott
egy órán vezették keresztül,
a cső tovahordja a ketyegését,
mintha hattyúcsapat súrolta volna.
Néhol a cső körül apró láng kering.
Belenéz, és állapotos
felesége visszatekint rá,
majdhogynem beszélnek,
de a szerelő a fürdő felé fordul.
A függőhídon a gépmesterek
kétfelé fésült fejjel tartják a teret,
mint összeroggyanó vágat
oszlopai a zuhanó szenet.
Rövid emlékezetű művezető
vet utána üvegkalitka-jeget.
De ő már hallja, dörögve hallja,
szárnyas órája ketyeg.
Szárnyai kísérik.
Egy alázatos kis cső rózsája
(fürdés közben)
permetezve csurog szívéig.

Disznófő

Fejét láttam disznófőnek:
„Nyomjatok pofájába kukacos almát!
Ossza a vajda a purdék közt széjjel!
Aranyozott hazug nyelvét
vessétek Erzsébeten árnyékszékbe!”

Fekete vaságyam kivetett magából,
a toronyban őr állt, de nem merte nézni,
hogy üvöltő kocsija a falon átjön,
szélsebes lakája hajlik előtte,
veti eléje, mint pálmát a római szolga,
a vak szemű fiút, a vak szemű leányt,
az ifjúságot.

Végszó

Mint ólomkristályban a metszet,
áttetszenek s zizegve lesnek,
a napraforgók az ólom levegőt
meredten így emelik a ház előtt.
Majd kondulás, majd csörömpölés.
Két macska: kigyúlt, szökellő kés.
Repülő testük zúgása rikolt,
a véreb nyög, lánc pattog, nyelve kilóg;
minden karom nyílt, az íny érzi a zsákmányt –
ugyan miért e cécó?!
Véres szemük előtt fölcsap a madárszárny.
Lehet-e más a végszó?

Párbeszéd

(Hódolattal rótt igaz történet CS. T. költő portás-purgatóriumából)

Egy ember ment át Erzsébeten kék koporsóban.
Csak a lába lóg ki, s tán a keze kissé.
– Isten hozta, hogy van?
– Kérem, a Petőfi utca lecsúszott a téglagyári tóba!
– Hova gondol?! Keresztben áll!
– Igen, de megfordult azóta.
– Megfordult?
– Egy óvatlan perc elég volt. A portás amíg
evett egy kis káposztás derelyét (itt a szomszédban lakik),
és a sorompó, hogy jobban utána nézzen, fölállt!
– De az istenért, miért nem hívták a KÖJÁLT?
– Hogy injekciókkal az akácfák ballonját fölfújta volna?
És a Hungária Vegyi Művek ehhez mit szólna?
– Ezek szerint tervszerűen előkészített volt a lecsúszás?!
– „Valakibe beletörik a bicska!” – nyilatkozta több tégla-
gyári munkás.
– És mondja, tulajdonképpen hány halott van?
– Természetesen a teljes névsor olvasható az esti lapokban.
– Az jó. Mindjárt veszek egyet. Fontos a részletismeret.
– Tudja mit? Megnézem én is, ipszilonnal írták-e a nevemet!

Károly utcai emlék

(Az Aranycipőjűnek, a Károly utca című verse után)

A Károly utca a számon kiszalad – – –
(Ez itt alább, Sanyinak szánt hódolat.)
Mikor még borba mártott piskóta volt a … lábam,
egykor a Károly utcában, Sanyi,
egy kutya lábszáron hágott, de oly vadul,
hogy sebesen kezdtem ordítani.
Jöttek is lőccsel, hólapáttal (mivel a hó esett)
és szemközt röhögtek a kocsisok.
S persze, fogalmuk sem volt, hogy mi a magyarázat,
amit ezennel ide írok:
Egész délután, ahol jártam, egy nőstény eb
kerülgetett,
innen bokám körül a szőr, a szag.
Hát ez hozta ki a sötét és kan kutyából
a szerelmet
s a szamarat.

Átváltozásaink hóval

Határ Győzőnek

Szakad a hó
havas a föld
Úristen mily
havakat költ
boszorkányod
Havasalföld
Londonra is
hóinget ölt

Párizsra is
Budapestre
nem a kintre
de a bentre
hetevenötöd
rossz hatvanam
hava alól
nincs ki mentse

Kócsaghátú
hó míg lepte
lett belőle
kéklő lepke
kékellő hegy
csobogó víz
kék ég ivó
szerelemre

Medveszőr-hó
mikor fojtott
szánk a rács közt
vadat fújt ott
kötésig ért
ha a vállig –
Táncoltattuk
Füttyre forgott

Jön karácsony
ismerősünk
s mert a tél csak
nekünk őszünk
három gyerek-
csínytevők mi
ellépkedünk
ölnyi őzön

Szemközt velem

(Rácz Edit szobrászművésznek)

Azt hiszem a börtön valamelyik álma:
magma-közepemben ültem kitalálva.

Angyalmezítelen legközepén gyermek,
de csak mint a hagyma, egyre leveledzek.

Burokhaj burokhoz simul idő, hajlam,
míg kívülről nézem, mi minden volt rajtam.

Mint Krisztust keresztje, tenyerét a szögvas,
fa-voltom mag-voltom esdeli, hogy „szokhass!”

De a bent – míg a kint kötöz rám vérszakállt,
szembe mászó tüskét, állhegyen tört halált –

vedli tűzfal-hámom! S angyalmezítelen
ül csak velem szemközt, néz rám legközepem.

Műhely

Nem költészet a Költészet folytatása.
Előbb az, ami ellenállt,
arcába köpött a Szépnek.
Lóhugy színe a havon –
szárnya összefagyott tollai helyett.
Az ég elhalt nyerítés-pántja,
a magány távolodó patadobaj-szöges öve,
a sárral tömött szájú ének.

Két hasonlat a versre

Olyan, mint a hal.
Siklik, ha áll is – lebeg.

A vers olyan, mint a csók.
Zár – s végtelenné tágít
fényt, időt.

Gerincünk tűzmuzsika-lavináit
az égő tájból zúdítja egyre,
míg a törmelék beborít állig.

Bibliai

Fönn Erzsébet holdfénye van.
Vagy nem látod nehéz bengáli szeszét?
Az áttetsző tűzhasábot,
ha még fölötte gőzöl,
szétvert egét.
Félig faragott, fülkémben állok.
Várok.
Jössz te
s delejes kapujában
vetköződöl.

Szólítás

Nekem csak az van, ami közvetít.
S csak akkor létezik, ha szól.
Létezés, legtisztább formád a hang.
Minden élő, ami szólít.
Mert hiába van, ha van, de néma,
s elmosódó tömegében
a magában értetődő tárgy is
meg-nem-szült gyermektemető,
mint e kert fölött az ezer levél,
árny és semmi szótlan lombja.
De belőle egy-két idehajló
ág-bog névszerint ismerős.
Közöttük gyújt csillagot a magos,
száruk a tengerbe hajlik,
igen, itt, Erzsébet közepén a tenger,
ezt adják ők, ez a szavuk.
A krómoxid könnyű lándzsák zengik,
közvetítik a végtelent.

Mintha trópusi éj volna

Olyan az éjszaka, hogy minden lehet.
A Dél lángfarkú csillagai csüngnek,
közel, hogy rájuk vethetnénk ingünket.
Kábító stoplámpák a macskaszemek.

Pattognak, mint kivilágított bolhák.
S ahol az árny krokodil-foltja mered,
fölül a lián-dús rézfonál-veret:
rajta ezerlábú, kéklángú pont hág.

A kert vörös és rózsaszín. Rögökkel,
fekete-kék kaviccsal telt az útja.
Mélyén a fehér vaspad úgy röhög fel,

mint ágáló vad ló sörénye-bojtja.
Minden szétlobban. Éj, nyugalmad hol van?
Gyémánttal kivert kígyó-oszlopokban.

Néger bölcsődal

Az újszülöttre nyíltak a liánok,
nehéz röptű afrikai sirályok,
óriás szárnyú fekete bogarak,
az öreg halak és az oroszlánok.

Újszülöttbe ivódott a virágvér,
kígyók siklottak a lassúbb csigákért,
smaragd színű pókok fonaluk adták,
fokhagyma gyógyító feje hozzá ért.

És minden élő az újba költözött,
a gyermek liliomba törülközött,
s a lábatlan fák s szépfényű kövek
lelküket emelték a feje fölött.

Cape Town

Benzinszag-sugárút. Felhőkarcoló.
Püspöksüveg-nagy keblen mély szikra-tó,
százélű gyémánt. S a gyémántmezők
puhább rögében néger temetők.

Málló kőalak

Szentendrén autónkba intő
kisfiú volt olyan, mint ő.

Ágyamon térdel. Csak merengő
kis madara, szeme zengő.

Egyébként néma. Ijesztően
úgy ül, mint a temetőben:

kőangyal, kifaragott. Örök
mosolya befelé törött,

ahogy róla lassan lemáll…
Babázni tanul, ringat halál.

A virág feje

Merev száron a borzas lila gömb
primitív bolygó függönyödön.
Gyermekkezű ügyefogyott isten
első műveként áll szelíden.

Nézd, az égitestnek naiv
árulkodó szára van még!

Puha tetemű szó

Szó! Puha tetemű, levágott Vad, kinek
mutathatom: gőzöl, él, vonaglik szived,

s nem kell több, csak gyulladt-szemű lámpás vesse
himbálózó fényét horgadó ereszre

s már úgy futok alája, zárt kapujáig,
mint aki hirtelen édenére rányit.

A lelkem rigó-felhő s egy bokor füttyhang
szakad ki számból – de kutyák kara vakkant,

aztán a sikongó, sárga boszorkagép,
fönn villamos szikrázik, az ablaka ég,

nyöszördül sín, híd döng, a pap-fejű lámpák
mintha inganának, még füttyömet várják,

de – Szép bujdosóm, égbelim ne röpülj! – így
őrizem madaram. A tél kijózanít.

A fonák balladája

A gombáról lehullott egy pettye.
Az üvegpoháron megéretten
hullni kész az üveg-szőlőminta.
Nőt is láthatsz: kecses lábairól
fut a topánná fajult krokodil.
Az ékszerész egy zöld követ dörzsölt
és agancsa nőtt a szarvasbőrnek.
Mondják, az ártézikutak most már
fuldokolva nyelik a vizeket,
s a fák ijedt csipkelángja kigyúl
minden este időben elégni.
A lámpák szórnak éjszaka-mélyet,
fekete gömbjük, mint a gömbakác –
ó, és fölöttük hallom a tengert,
fönt, fönt, egy medúza-gályát, siklót,
csikorognak a vitorlatartók,
hadak menekülnek tengeren át.
Fönt, fönt, elérhetetlen hallani,
tengerparti hegyek énekelnek,
pirossas-barnák rőt erdeikkel,
ivó szarvasként hajolnak vízig,
ó, hallani a tengeren túlról
régi versünk képében szívemet!

A tű fokán fennakadva

Mióta? S meddig? A tű foka elmetsz
s két-gödrű sírba két serpenyőd lehull?
Mindkettőben mégis drága volt a súly:
földnek az ég. S az égnek az, hogy élhetsz…

Drága volt a mérleg – kis üdvök veszte –,
rémes föl-alá, naiv adóvevőgép,
hogy a Föld rajta fölnyúló tenyérként
szívét a mindenség ölébe vesse.

Szarkofágfelirat

Mint borostás-markú hintás
gorilla-erővel
ráz szét rongyszoknyát nőjén,
és róka-szájuk csucsorítva
a sípcsont-sovány hintán leállnak,
gyűrűbe fogják a hóhér jelenetet:
a bicskába csimpaszkodó sikolyt,
a hullát,
így
szétrepedt órád
vérröghöz hasonló porszemeit
most fölzabálja
körülálló sokaságod:
a Mindenki Senki Sivataga.
Vércsíkos testét
körré nyújtja kínjában
a szétvert fejű macska:
lebombázott horizontod.
Vékonyszárú
fekete nadrágod alján
már megjelentek az apró lángok,
mellényed gomblyukait,
mint az aranka,
véreres levelekkel
összeszemeteli a tűz,
fallá sűrűdő ég ajtókeretei
eltávolodott tájat
szeletelnek darabokra.
Egy-egy seszínű, sefényű
Nap-konzerv szeletet löknek eléd,
de a bombaomlás peremére
éhesen lohol a csont-és-bőr tigris,
s már fakó-szakállú,
vizes-tekintetű
oroszlánok arénáznak.
Itt a besötétedett imaházak
köhécselésével telemert köd.
Legyező-szétcsapódás
egér-surranásával
végigszökdel a karodon,
arcodat megérinti,
mint a gyerekkabátról letépett,
ázott szőrmegallér.
Olyan a tér,
egyre inkább olyan a tér,
mint Slim körül az erdő:
egy darab
leszakadt
holdkaréj
aranylásával gaz közül világít
a makacs áll.
Kioltott világosság
és emlékműve:
e kutya-mozdulat.
Állkapocs között
a szétharapott sors.

– Hát feszítsd ki most
ocsmány mellkasod,
mely szakasztott oly szép,
mint Praxitelész szobrain,
és a szakadékok túlsó partjának
zergenyáját tükröző szemeddel
vedd jól szemügyre
a két üres üvegkalitkát:
időd elrepült, mint fülemüleszó.
Amit teszel, már szarkofágfelirat.
Óceán alatti hajnalnak szól.

A homokóra balladája

homokora-1

homokora-2

homokora-3

homokora-4

A Meglékelt Homokóra

Mint hóhegyek
szikrázó hermelin uszályán
egy gyűrődésbe
befészkel a tenger…

Szép, szép, de ki beszél
a Meglékelt Homokóráról?!
Ahhoz a hülye is ért,
hogy a fönt lent legyen
s mint majom a figyelem résén át
elcsenje amit megkívánt.
Szakállas mutatvány,
ahogy a kéz
fortéllyal
a két gömbön fordít egyet!
De mikor keletkezett
e hajszál karcolás?!

Ez itt!
És hogyhogy repedéssé öregedett?!
Hova tűnt ezer és ezer nap-homokszem?
Nem gömbből gömbbe
– gömb alá zuhog!

Ki vagy?

Dalmadynak

Mit nekem a száj! Ismerj tisztább beszédet!
Mit tud a száj? Akkor szeretem, ha néma.
Tán Michelangelo Éje heverészett
életem legszebb száján. Egy szótlan lény a

menny földre tévedt titkai közül. Árnyék.
Zárt a férfiszáj! A baráté is. Erről
ráismerek fecsegők közt, aki vár még.
De kit ismerek a te hiúz-szemedből?

Ebnek gyengét, ha tolvaj csalétke hívja.
Úrnak senkit, ki épp a semmibe araszol.
Körbe-tűzfalat – minden visszhang a sírja.
Nekem szemed, szád: barlang, rossz farkas-akol.

Dalmady!

Mióta megfenyítettél,
megrezesült harcost,
a szerelem üvegházába menekítettél,
megvallom,
igen hideg
varázskastélyba tettél.
Pedig kölyökkoromra több jó szavad volt:
Kassák és Kormos színarany napjával süttettél.
Ó, mert rekedésig kiáltoztam,
hogy „kitakart Föld, megölellek”,
míg csak börtönömre szakadt a süket tél.
Akkor te az ilyen-olyan meghívottak
vasárnapi dalai közül kivettél.
De ’56-ig szóló obsitommal,
helyemben, Benő,
te is mire mennél?
Európaiatlanul rímelnél?
Panyókára hanyagul vetett forma
verdesné vállad
s hideget, meleget egyszerre éreznél.
Mint amputált
a táncos láb után
a véradók vendég vérével is
egyre csak utánam véreznél.

Csütörtök

Láttam, „a szél kövér macskafarka
belekampóz” Dalmady Benő szemébe.
Láttam: tízegynéhány közös évünk „csupa nyílt törés,
csupa csontig leszakadt sebhely”.
Eszembe jutott a koraősz, mikor a Dunaparton
karikázott lámpapózna-mereven.
Nagy teste ellenére megrepedt üveg
törékenységével hatott rám.
Alatta nyögve nevettek-lihegtek a küllők.
Szeme már abban a napsütésben is
kásás vízben bukdácsoló jégdarabot hordott,
s asszonyomtól, ki az idegennek kijáró
első mosollyal fogadta, fakón tudakolta:
mi oly nevettető? Bár nem viselt frakkot,
angolnyi termetéről sütött a hóhideg ingmell.
Csak nem hord fűzőt alatta?
Elképedve néztünk össze Gível,
s kívántuk, bár karikázna tovább.
Most rajtam a sor, hogy kereket oldjak.

Nem! Dalmady Benő a Kis Hölgy „száncsengő
ringású cicijét” nem tudta „kettős holdnak venni”.
S végképp megpecsételődött sorsom, mikor „a mező
angyalhaj-ótvarain” – versemben – „a zsák-
testű Óév nagyanyain” vajúdni kezdett.
S a többi kifogásolt részlet! … Egytől-egyig
csupa érzékletes, erős kép, tanúsíthatom;
alakok, tárgyak, megszemélyesült fogalmak.
Körülöttük fenyőszagú a levegő és almaharapás-
zamatú, mint a Kis Hölgy körül, aki
úgy tud aludni, hogy „közben testének
tündöklés-sejtjei osztódva alusznak”.
Dalmady Benőnek mindez dísz, üggyel-bajjal
aggatva versre. Láttam, a jóidő Dalmady
jégszínű homlokáról átszökik egy üres
asztallapra.

– – – Hirtelen az orvietói dóm
megcsonkított domborműveit találtam
magam előtt. (Úgy látszik, meg nem tagadhatom
képzettársításom kárhoztatott „manierista”
vakvágányait.) A társába kapaszkodó angyal
nyaka, állhegye még megvolt, de szája, arca,
koponyája helyén csak a kőseb fehér vére, a falra
fölcsapódó meszesgödör-loccsanat bőrösödött.
Más fejet úgy csapott le a kalapács,
hogy fejebúbjáig a tarkó ép maradt. De csak az!
A tizennegyedik században faragott arc helyén
a merénylő fantom-lenyomata dermedt. Miért?
Múzeumok kiszúrt szemű arcmásai évtizedek
óta kísértenek. (Vesd össze A kopasz
fodrászlány-nyal, az Ördöggolyó-ból.)
Miért szúrták ki a szemük? A kettőzött
őrség ellenére rendre megjön
az ujjai közt borotvapengét rejtő:
valami nem kell neki. Az ókonzervatív
vagy az ultramodern? A Monalisa – vagy a
vastag bajusz rajta? Valami csúnya –
amiért szép? Csúnya – mert más? Más,
mint szőke hitlerájban egy füstös cigány?
Miért nem kell neki? Kell a falvédő-
sugárzású költő, verses újságcikkeivel
a csavarember. Kell a Kis Hitterjesztő
tömjénillata. Kell a lábszagú pornó.
De az az egyetlenegy soha! Orvietóban
az Angyal, Rómában a Pietà Szerelmespárja,
az Éjjeli őrjárat nagymellényű kecske-
szakállasai. (És a Kis Hölgy száncsengő
ringású cicijének kettős holdja.)
Ez már minden mértéken túljutott.

Ah! Ah! De aki ennyire rosszul van,
miért nem fekszik ágyba, szegény?
Miért nem hajol a fürdőszoba mosdójába?
Vegyen be aszpirint, hashajtót! Dőljön hanyatt
a pszichológus fehér műbőr pamlagára,
s kora-gyerekkori frusztrációit, mint
virágokat szokás, préselje szárazra
testsúlyával!
Csakhogy őneki sokkalta
aktívabb ambíciói vannak! Övé Torquemada
igazsága! S azzal Orvietóban pőrén
az Őskritikus csupán figyelmet támaszt,
jelzést ad, megment a Pokol hívó mosolyától.
Kalapácsa tulajdonképpen az Írást ütötte
kőbe: Mene, tekel, ufarszin.
Láttam,
Dalmady Benő kásás szemében is a bukdácsoló
jégdarabnak ez a rendeltetése: vésse
homlokomra.
„Ez férfimunka volt”,
mondta Orvietóban a Kalapácsos is.
Én pedig, mielőtt e könyvbe az Év végi
napsütés kéziratát végleges helyére tenném,
üres papírt csúsztatok a gépbe
s lemásolom újra, hogy Dalmady ujj-
lenyomataitól a szöveget megkíméljem.

Levélírók titkos dicséretei

Mikor a spanyolfal mögött
árnyékban írt leveleket
hozza az ártatlan postás,
nem sejti, hogy megmérgezett.

Tárgyilagosság

Uram, a tárgyilagosság mindkét
serpenyője régen lukas.
Ömölhet bármi jobb és bal felől,
csak áll a nyársat nyelt közöny.
(S még van, ki e csalásra esküszik.)

A Helsinki út

Most nézz ki az ablakon. A szürkület kettémetszve.
Most kezdődik a rózsaszín uralma.
Soha illanékonyabb uralkodást! És mégis…
Egész nap ezt a percet vártad – nézz ki az ablakon!
Ahol legtágabb a távlat,
a szürkület sávjaiból ott emelkedik elém,
onnan már csakugyan karnyújtásnyira a földön,
a rózsaszín uralma.
Egy csík. Vízszintesen.
Cezúra a szürkület rétegei között.
Mélység nélküli szakadék.
Meder nélküli folyam.
Ég a földön.
Rózsaszín szalag, amint átköti
az ablak alatti ajándékcsomag-földet,
ezt a ketrecalja-földet,
P. tébolydasarkát.
A siratófalú toronyházak között (mint a
postás gallérja alól) dereng,
olyan, mint üres hegedűtokhoz hasonló előszoba
kopár sarkába dugott meglepetés,
miközben az ünnep estjére vár.
Rózsaszín – semmi köze a rózsasziromhoz.
Semmi köze a színhez.
A szín alatta is szürke.
Az úttest.

Muzsika, újhold

Szegény, hány feje lehullott,
de tündöklő kék az üveg ég.
Nézd a rózsafényű gömbfát!
fürdő tavaszodat, ide lép.
Hozza az újhold énekét,
vedd a muzsika ezüst lombját,
életedtől vedd el mindenét!

Év végi napsütés

Év végi napsütés kültelki máza alatt még a
téglaégető hűlt helye is arannyal rakott véka.
Még a fekete ravatalozó mező is fakó
ezüst-szeméttől hemperdül, bolydul a zöld maradéka,
mintha csak Karácsonyból kivetkőztetve a fenyőt
belerázta volna egy tizedik emeleti lakó,
s a rongy angyalhajból zöld sünök gömbölyödtek volna,
s tűlevél-tüskéik körül a Kis-Duna könnye folyna.

Csupa nyílt törés, csupa csontig leszakadt sebhely, de
a szél kövér macskafarka belekampóz a menhelybe,
hol meghúzza magát az öregasszony Óév, puffadt
hasa az ágyból szemlátomást fúvódik föl, mint léggömb.

Hó tonnáiban, kristály hercegségben szebb a szélcsönd.

Bár sikló szánt húsz éve nem láttam, s az se csengett-bongott,
a száncsengő, ha képzeli az ember, lajtorjává
válhat. Ha minden csengés: lépés – lesz Isten jókedvévé.
Puszta kézzel elejtett szarvassá. Házzá. Angyallá.
Puszta szemmel megejtett Kis Hölggyé. Gyönggyé. Kagylóvá.
Kurvát is a hó tonnáiból könnyű tisztába tenni,
száncsengő ringású cicijét kettős holdnak venni,
mikor a téglaszárítók közül csak hópelyhek úsznak,
s testének tündöklés-sejtjei osztódva alusznak.
Fekete dongájú dézsában fürdetni Szűzzé, Kirkét.
Ágyékmozgású Hintó, elhullámzik velem innét.
Most a téglaszárítók közül gyilkos se settenhetne.
Szél papírállatkái hintik az űrt üresebbre.
Géz-békák, rongy-gyíkok a mező angyalhaj-ótvarain.
Menhelyén zsáktestű Óév vajúdik nagyanyain.

Reped a léggömb-has, össze többé sohase forrad.
Babafürösztés. Újév. Halleluja-függönyös vérpad.
Átalver az őszi messziből idáig tüzet hányó.
Micsoda év jön: aranyban érkezik!
– Ó, hómező,
varjúláb titokírása csipkézne… Száncsengő… Szánnyom.

Levél Z-be

Déli hegyekbe kóborolva
északi folyamkanyar jéghideg
nyárestjébe burkolom magam,
pedig a fát piros hold vérzi meg.

Mint sátor csattogó ponyvája,
arcon vert hátadig érő hajad.
Bokrok, didergő zenészek közt
szám melegített virág-talpakat.

Viharlámpában vízszint suhogó
lángnyelv világított öledig.
Irgalmat esdő szememet-számat
a lángok selymére szögelik.

Függönyből, fatörzs mögül a szél
kipenderít – dőlsz – utánad kapok,
de a semmi csontig hasító
tüskéin fönnakad mozdulatod.

Pisztráng-villanású percek – délen
borítottam szememet velük –
mégis talpad viráglenyomata
jegesedik a fűben mindenütt.

Fürdő lány Z-ben

Szemed
széltől hátrafújt függöny,
alatta becsúszó tekintetem a kádig,
a víz utolsó buborékja a lefolyó torkán
veled egyszerre sóhajt,
s a zománc tengerében
besötétedik meztelenséged Húsvét-szigete.

Szemem
tükör, amit fürdés után lábad közé teszel,
hogy láthasd: sötét kerteden ejtett holdsarlóvágás
a gömbölyű világon majdnem körbeér.

Aranyhajú téli alkony

A parkettából fű, ibolya nyílik.
A falban nem ablak – mézes üveg áll.
Nem láthatsz ki – de ellátsz elmúlt napba.
Csak azt ne hidd, hogy ez tout ègal.

Mintha a Kis Hölgy haja tekeredne
lekopaszítva, végbe göngyölítve.
Ponyván kínálták – meg senki se vette.
Dühvel vágták vissza e sittre.

Hitted volna: sárgulni fog, mint befőtt
üvegbe romlott, nyírt napkitörése?
De hol alóla, amit egykor benőtt:
pillantásának repkedése?

Széfből a kincs, mint csatornába hólé,
a légneművé vált páncélból kihull.
S mint cellaajtót betölti a hóhér:
mindent kirekeszt ez az idol.

Ez az önmagát kitépett aranyhaj.
E látnivalóra lehúzott szemhéj.
Száj – elillant jelentésű szavakkal.
Priapuszokkal telt szentély.

Hitted volna: az elmúlt belseje méz?
Mézet zokog az ikrásodó hajzat,
s szüntelen vonaglású vész-
tüzétől gyúl héjzat s az aljzat?!

Az orom, mint kettémetszett nevetés,
elfojtott tilalmasságában ragyog,
s a parketta tőle ibolyavetés,
tőle kap fénylést és illatot.

Fű, ibolya… És a falban nem ablak.
Hanem mint vérben útonálló rög:
magva trombózis-gyanús alkonyatnak
aranyra fest szárnyas lódögöt.

Tél, szerelem, fél híd

Azt montad nevezzelek ∪– nak, ne ingereljük az ördögöt,
legyek jó zsidód, ki istene nevét nem veszi szájára semmi pénzért.
Elégedjünk meg ennyi csodával: az orrszarvúak
mozdulatlanul kérődznek, míg kinőtt, kockás gyerekkabátban,
kötött sapkádból Pallasz Athéne sisakot formálva,
mézszínű hajzuhatagod tarkóvédő idegenlégiós kepijét hátul
szabadon lobogtatod a hidegben, s fázós ujjaidat
markom szájzáras buldogfejében, kabátzsebem legmélyén melengeted.
Hát ennyi nem elég? Úgy lépkedünk, mint egy egészen apró medve
egy még apróbb őzsutával összenőve. A zöld és sárga lámpák
émelyítő konfetti csíkjaikkal a betonút sártócsáiban remegnek,
az elénk kanyarodó reflektorok világító fehér mázba vonják
a gumikerék fröcskölő sárbombáit: repülnek, mint az angyalok.
Minden alattomosan fénylik a sötétben – csak a Fél Híd feketül.
Felének építését, úgy látszik, jobb időkre tartogatják.
Estéről estére – oszlopok megfagyott verejtékével alul,
s hogy íve épp a legmagasabb pontján esztelenül
abbamaradt, kibuggyant óriás vasdrótbeleivel fölül –
mint fölfeszített állú titokzatos állat, utánunk vonít.
Álmodom-e, hogy fellopakodom rá veled,
s el nem készült leszálló ívén indulunk (mint egy fájó,
lábbütyök-csomókkal teli padláslétrán) a gyerekkoromba?
Mikor bársonyruhád rejtelmes nyílásába kezemet becsúsztatod,
önkéntelenül a kamrafalhoz döntött zsák
hűvös lisztjét éri másik kezem,
ó, igen: hozzád képest durva kőreszelék, csikorgó murvaöntet.
Szédület émelyít – lehetne ez új költészet pillanata!
Új szavakból a hasonlíthatatlan lüktet,
mint kivehetetlen árnyalatú kék erek ágyékodon,
de a vonító hídon maradt a vers is ∪∪, ∪ – m,
itt zacskó száraz dió s fokhagymafüzér moccan a szögön,
s réssel teli rejtekajtón a reflektorok késével átvert hó zuhog.
Hogyan hihettem, én, fölfeszített állú, titokzatos állat, Fél Híd,
ki legmagasabb pontján esztelenül abbamaradtam,
hogyan is hihettem szerelmem, Kis Hölgy, kihalt múlt időmről,
hogy szörnyeinket kötőtűi alá heverő
mohazöld gyapjúmotringokká szelidíti!?

Viszont

Csak öt percre futottál volna át,
ha patkánytetem jeges szőreként borzolódik
a téli fű a parkban.
Kifehérült szád körül tilalmak ketrec-árnyékával
lihegve csak egy percre estél volna be az ajtón.
Erőtlenebbül, hogy a szoba közepén magadban állni tudj.
Vágytalanabbul, hogy didergő ajkad benső rózsaszínével
megitass.
Kopasz nyakú, tollatlan szeretlekjeid
tudatlan madárfióka-csipogása nélkül,
miután ígérgetéseid elapadtak,
s apró színjátszó-trükkjeid leszivárogtak a szőnyeg alá,
mint a lassan kivérző seb a fölnyitott csuklón s bokán,
csak a pilláid közül csurgó ónos esőcseppekkel
lett volna arcod behintve,
s annyi időre csak,
amit az óra másodpercekkel mér,
amit az ilyen tiltott találkák vámszedői,
a kulcslyukra tapasztott házmester-szemek föl se fognak,
éreztem volna, amit soha a selyemszőrme sárga ágyon,
a viszonzást.

Becsukódás

Állig gombolt meztelenségbe
ő felöltözik, ha levetkezik.
Túlságig nagyra nőtt lábfejét be-
terpeszti tükre tengerébe.
Ágy, sivataggá porladt mocsár
gőzöl. A cserge sárga lángja
testnyomából parazsat eszik,
mégsem lobog föl. Tüzét, mint hasa
a bezabált tigrist, lehúzza,
hever, macskafarkat kunkorít.
Ágyából, a cserge szőrzetébe
tövig beverve ácskapoccsal,
nézek utána én, kirabolt,
mint üstökös uszályközepébe.
Célzókörökkel furcsára festett
tekintet nélküli tárgy a szem,
idegen hátát hiába lesi.
Túlságig nagyra nőtt idő előtt?
Ide-oda ütődik benne,
mint a karácsonyesti tréfa,
a nagyobb dobozba rejtett
kisebb skatulya titka: egy szem
tarka bab vagy ruhacsipesz – a
lélek. Tarkóján, haja alól,
mint mocskos mosókonyha-firhang,
ezért az a lecsúszó árnyék.
Szakadt szivárvány maradéka.

Dia Kis Hölgy

Hó szakadt rá. Már négyszer. Hó.
Térdig. Ölig. Mellig. Állig.
Karcsú suhanc, ki odacsalt.
Kazalba dugott.
Fölgyújtotta rád.

Hol szemed égett:
gyémántozódik
fölötte most a tonna hó.
Hajlunk föléd, kutunkra mi.
S metszve tőből, fölvérzel még.

Síkon púpra púp: hegyre hegy.
Tengerszem verdes ránc közé.
Fák, hóba feketedjetek!
Virágos ingben
táncol falakon.

P-ből nőtt hegyi tájamon.
Como tavamon. Adrián!
A naplemente
csóvája, Kis Hölgy,
elsötétül a válladon.

Te! Becsukódó kapuszárny.
Félhomály. Derengj sötétből.
Váza önfénye
örök sarokból.
Csillagtalan ég mélye sejt.

De fordított e ravatal!
Nekem kéne nyújtóznom itt.
Tenger üres táncparkettja.
Szél. Hold. S két össze-
hajlott női fej.

Világvégi tekintetük
hálója rácsoz
azúr-ibolyát.
Tengerbe vert cölöperdőn
lámpafüzér fut semmibe.

És mégis ott a semmiből,
szívükből és a messziből
az ég alá hányt
marionettet,
kihalásznak, rám lehelnek.

Átölelve üres rongyot
– föltámasztjuk! – pattannak föl.
S madárcsináló,
visszaérkezem.
Röpdös a csíz, a pitypalatty.

Mosott hajuk illatából
készül kezem közt a szárnytoll.
S tetemem, lábtól, zizeg, mint
gyerekszáj, fésűn:
– Játsszunk még egyet!

Bársony ládikában mégis
– színes diák – te fekszel itt.
Várkastély a Kárpátokban.
Szakadék. Medvék.
Csillag fagy. Te jössz.

Csaló szeánszunk hív elő.
„Attila utca nyolc?” – kopogsz.
„Ez P?” – A lélegzeted is…
„Báthory Erzsi
kerget kis szüzet.”

– Nem nyitunk ajtót soha már!
„Száncsengő-virtuóznak se?”
– Meghízott erdőnk; csöngjön ott!
„Forog molnárlány
vízikeréken!

Fáj neki!” – Mi meg itt fájunk.
„Kőszívek! Én vagyok Kis Hölgy!”
Két régvolt moziszenésznek
néma kép alá
így cincog szivünk.

Árvácskabársony tenyered
fehérre festett sík falon.
Domborulása
párnácska szádnak,
mint gyilkosaid: testtelen.

A Kis Hölgy aranyhaja fölött szemem a jövőbe néz

Mikor harisnyás lábfejemre borult szombaton,
s a fapapucs fehér bőrpántját kikerülve csókolta ujjamat,
s Gí és én fölötte összenéztünk, mint két meredek sziklapart,
s ő szakadék folyójaként, üvegbe zárt holdsugár, világított a bőrén keresztül,
s a haján át erdőmély ibolyarengetege lélegzett kezünk madarait kívánva,
William Butler Yeats a fejét ingatta:
Hogy is adhatnám össze vele vadon nőtt ötven évedet?
Arthur Rimbaud amputált lábát dörzsölte kielégítetlenül,
s csak félig figyelve dünnyögött:
Lehet-e, hogy megbocsássad Őneki a folyton elnyomott szándékokat,
könnyed befejezés tegye jóvá a nyomorúság korszakait?
De Ezra Pound azt mondta: Amit szeretsz, az megmarad – a többi: sár.
S García Lorca szamárral kaptatott föl a lépcsőn,
szamárnyereg felhőhajójából leszólt nekem:
Lába között felejted ajkad – mondta.
S tudtam: így van. Így lesz már. Fölkapja Őt az idő,
mint kerti ünnepélyre törő szélvihar a papírlampiont,
s üvegbe zárt holdsugarától
a szomjas sötétség még sötétebb lesz.

A Medvefogó

A cirkuszi medve, ki fagolyón billeg
és zúzmarás szemmel hegedül, hegedül,
Gyarmat porán végig, kerek börtön alól
szárnyaló gúnárok, ebek közt menekül.

Vad börtönoromnak magasában aztán
dombi erdő tarolt málnásán elhever.
Csalják mézzel, bottal, cifra tűzoltóval,
de kopogni illőn – medvénél? – ki se mer.

Megy ekkor egy asszony virágos ruhában.
Nincsen szúró botja, se tüze – szeme nagy.
S látjátok?! A medve szelíden nyomában!
Jönnek! S köztük én is: anyám szive alatt.

Hajók

Ki találta ki az első hajót?
S a tüzet? És a kereket?
A szerelem feltalálója ki volt?
Árulók atyja, Efiáltész, ismerem a neved.
És ismerős, aki Marathónból jövet összeesett.
S Heléna, egy féligzöld alma nyertese is.
S ki az élvezetek mesterségét megújította,
a történelemben szerepel félezer kukta.
És ismered, aki szólt:
„Szegények, a mennykő essen belétek!”
Meg azt, aki szólt:

„Szegények! Fenn a mennyben vár a ti
ebédtek!”
És azt, aki a kettőt együtt fújja.

És itt van Napóleon trombitása,
kinek két kezét a gránát kitépte,
de szája a marsot rendületlenül fújta.
És ismerős leghülyébb királyod tyúkja,
pápák kakukktojása,
no meg a vén zászlótartó,
és a kis Dobos is a polcra került,
hiszen kitalált egy tortát!
És a Kékszakállú! Hiszen hordóba zárta a nőket!
És Lédererné, hiszen „keze, feje, lába…”
És a nagy lábú fiú,
aki a rock and rollt kitalálta.

De ki találta ki az első hajót?
Az Ararát hegyén egyszer csak ott egy bárka.
Az Atlanti-óceánba egyszer csak befordul
Gibraltár után az első föníciai.
De kiderül, hogy mindenről lekésett:
elemi iskoláinkban már a vikingről hallani.
Az ókor tele van szantál tutajokkal.
Cédrusfa paloták ringnak a korallpiros vizen.
Rabszolgalányok táncát irigylik a sellők,
míg a gálya szagos fűszerládákkal vonul
s vitorlát vöröslő tenyerek jókedve dagaszt.
A középkor hajói fölött, mint tűzvész visszfénye vérzik
a gályarab-jajszó.
Török vizeken néhány magyar szó.
A hajó orrán a Tengeri Szél bronzfeje fénylik.
Majd kinyomják a szentek
a szarvas, kopoltyús faragott isteneket.
Elsütik az első mozsarakat.
A dátumot szépen beleöntötték az ágyúcsőbe.
Milyen meséset tévedett, hallod, Kolumbusz Kristóf!
És Egyházat alapított valahol Magellán!
(Egy ilyen jó hajós! Ez mégiscsak sok kicsit!)

És jönnek a kínai dzsunkák, a selyem.
Cervantes egy hajón lesz nyomorék.
A skótok tudják, mit csinált Robin Hood a tengeren.
És így tovább, és így tovább. Hajóra szállt a nép.
Aztán hosszú kéménye nőtt. Oldalán locspocs kerék.
A kisfiú csak ámult, ahogy a kémény
a híd alatt meghajtotta fejét.
És kinőttek titokzatos virágai, a hajókürtők.
És ősszel, ködben a Dunán
hallgatod a mély, a magas, vadmadár hangú
hajókürtöt.
A Kis-Duna egyik falusi városához,
a reves deszkakikötőbe
lassan bekacsázik a cserfes kofahajó.
És San Franciscóban az Arany Híd alatt
piros frakkban áll a néger zenekar.
És Ráckevén láttam utoljára
zenekarral búcsúzó hajót.
És képekről láttam hajólokált, úszómedencét,
teniszpályát. Laticelfülkét sztriptíz utánra.
Mozit. Templomot. Repülőteret.
De ki volt, aki a hajót kitalálta?

Korai emlék

Fölébredtem. Hívtam anyámat.
Keresni kezdtem. De a ház üres.
Sarkokban láttam mostohámat:
anyám űr-helyét. Rémületes.
Köd, semmi szeme jég, tilalom.
Erdősötétjén eltévedek.
De fadöntő jár az udvaron!
Futva anyácskám hoz friss tejet.

Egészen apró kép, csak alig tűnik a szemedbe

D omb-közbe vitt a szél valamit, a csavargó, a bolond.
I lleg fölé víg rubint függőivel a ribizli.
T átika-dzsungel tűzpora kifeszített spanyolfalat.
N em látszik más, csak fény-árny bukfencezés a bozóton.
E gy szem lyuk sem árulkodik, ponyván hasított rés se!
K i se találnád, itt négy hang – a neved – rejtőzködik.

Bözse és a számok

Mit akarnak Bözsétől a vénhedt számok,
görbe képletek, sikamló ábrák?
Tanár úr, Mózes-ük-szakállú álla
mért csattog, mint varjú a napsütésben?!
Ha Bözsit hívja ön,
s ő hallgatag-álmodó,
hát mire vár temetőkapu-szájjal?
Nem vette észre, hogy
a szelíd csönd remegve
Bözsin könnyű csillagot ingat,
mint szalmaszál a tapadó buborékot?
Nem nézett ön Bözse szeme közé?
Hisz színtiszta irigység,
ha szúrós heggyé húzza föl vállát
és rosszallón köhög!
Bözse a puha szerelem alján
kagylókkal játszik,
üveges, kék színű tengeri fűből
fontam repkedő kötőt
ágyéka elé én,
s ha a számsor
– dobokra pergő kivégző osztag –
kagylókat rugdos s marsol keményen,
kapja kötőjét ijedt szeméhez,
és semmit se lát a vandál veszélyből.

Kis vers Karácsony táján

Átnézhetsz-e az ablakon,
ha jégvirággal van tele?
Kórusban szól sok kis majom:
„Átnézni rajta? Csak mese!”

Hát lehunyt szemmel láthatsz-e?
„Nem én – nevetnek –, még te sem!
Nem látszik úgy a lámpa se!”
S illegnek csak fölényesen.

Bújtál-e kedvenc zugodba
egyedül, de mégsem magad?
„Ha egyszer: egy – csak egy!”, zsongja,
s szétugrik a majom csapat.

Pedig a jégvirágszirom
félrehajolva utat nyit!
És át lezárt pilláidon
a nyárban láthatsz valakit!

S hiába egy: csak egy – kedvenc
zugodban térdén lovagolsz.
Ugróiskolába lebbensz.
Virágért földig lehajolsz.

Babáid szenderegnek mind.
Télen úgysem nyílhat virág.
Bár rosszcsont szél süvöltget kint:
nincs maga, ki magába lát.

Nagyanyó rég nem látott unokái

Hogy kerül Juliska néni szonettbe?
Kocát vakargat ez a nagyanyó,
az orra is dércsípte rőt bogyó,
zizzen szoknyája, mint szárított repce.

Pápaszemmel kémlel, mi ez, kelepce,
hogy ennyi tündér nőtt, mint a hagyma
szökőkútként csobogva magasba –
vagy mind gumókról fölrepdeső lepke?

Álmodik, mikor messze még az este?
S csak, hogy kocája éhesen röfög,
néz rájuk úgy, mint az elevenekre.

Most meg én látok furcsát: a rögök
fölött jó arasszal, látom, lebegve
nagyanyó száll unokái között.

Nyári Mari könyvébe

Higgy a nevednek: benne a nyár.
S ha nyár: tavasz és ősz – de tél soha
(ahol, mint jégszekrényben a máj,
hó alá zárva csíkra szelt szivünk.)

Hová a völgy, mit tavasz öntöz,
jég-közepünkig kívülről bámul,
s csak képzelünk szirmot, rügyet rönkhöz,
gyümölcsös nyarat, a lombkoronást.

Higgy a nevednek, megszabadít!
Varázsköpenyében innen kilop.
S bevár a nyár – szemből-fény vakít –,
mint egy lüktető szügyű antilop.

Alvó Susanne

(Egy világosi házi muzsikálás után)

Szemedet, meleg jánosbogarad
betakarja egy-egy levélszirom,
mert virágnak látom szemhéjadat,
s lélegzésed a vers papiromon.

Mosollyá nyílik álmod zenéje:
az esti zenekar játszik tovább,
s a fonott burájú lámpa fénye
siklik a tóvizi hullámon át.

Már hajóvá alakult a konyha!
Árbóckosarában a Hold lobog:
fényéből szőtt hálóinged fodra,
de furulyádon billeg ujjsorod,

s a két István, testvéred s Pista bá’,
a furulya-társ s a mandolinos
muzsikája kísér mindenhová,
álmod égi, földi partjaihoz.

Éva-lak, Fonyódon

A ház, a ház, a ház.
Szögleteiből darázs citeráz.
Mély folyosóba mész,
függönye mögött vonót húz a kéz.
Pókszőtte hajú lány
átrepül a magára zárt szobán,
hajad súrolva húz
kiütéses falán át szoknya, blúz.
A válla olyan szép,
mint fióktengelicéd tolla épp.
A melle kerek, szép,
almáskertjét ápolnád, szeretnéd.
A hasa heves, szép
méz-mázas kályha, szád rásüttetnéd.

S lábujjon fülel,
honnan dong darázs,
a ház, a ház, a ház.

Sikondai gyerekrajz

Gelsei Erzsinek

Este volt, s Erzsi, a kaszálatlan fűben futottál.
Kifésült hajadat szentjánosbogarak úsztatták mögötted,
mint menyasszonyi fátyolt, s a tyúkólban vérengző menyét
kakastoll-kavargásból behúzott farokkal surrant rajzpapírodra.

Bátyád marcona fakéreg-szakállasok
bekerítő marsolását rajzolta egyre közeledőben,
s megszületett a világ nevezetes zuga itten:
a kísértetjáráshoz elengedhetetlen
kivájt tökfejű tanári kar
igazi szuroksötét tekintetekkel,
a többinél is fejjel kisebb maróti bácsi
(mivel eggyel kevesebb volt a kivájható tök),
összefogódzva csacsi fülű nagyanyókkal,
baltaagy-szögletű apukákkal,
s a szerelmet keblük húsdarálóiban eltüntető anyucikkal,
hátrakötött sarokkal szipogva álltak
a fabácsik
fekete körgallérja alatt.

De végül
kislánycopfjuk, stráfos gyerektrikójuk
zsíros-lekváros címerében,
mint borsárga gyantát könnyező kérgen
egy világító bogárszárny,
megragadt Erzsi, büntetést megelégelt,
jóakaró pillantásod.

A busz

Kék, bőgő bálna.
Partra, kerékre vontatott.
Ő itt a tenger.
A sosem látott itt ragyog.

A Lázár utcán,
mint kígyóban a kövér falat,
ahol épp úszik,
kipúposítja a falat.

De összeszűkül
nyomában illedelmesen
a házsor. Lassan
nem fér közé az utca sem.

Miért szép a Süllő utca?

Hogy miért szép a Süllő utca,
csak az tudja,
ki a sarki holdsütésben
talál olajfa-kalauzra,
mert az ezüst sombrerós fa
belelát a csomagodba.

Óriás ezüst elefánt lenge
ormányaként súrol az ág,
illatvödröcskéit addig üríti rád,
amíg egészen elmerülsz benne.
Ki tudná jobban, mint ő,
hogy táskádban felkönyökölt
az elfűrészelt delnő, Pintyő.
S ki lát el jobban az állomásig,
hol szögezik az arcképedet,
s a körhinták közt álló hintón
kacorbajszú vetélytársad
rajtad nevet.

Barcelonából bika bődül,
San Franciscóból trombita.
Soha nem hitted, hogy az égből
leszállt az Isten kisfia.
Lépj mezítláb ki a fűre,
s a lelked, mint egy nagy csomag,
itt senki sem veszi észre,
a sarki fánál elmarad.

Anyám jácintjai

Titokzatosan gyönyörűt
tanultam játszó anyámtól.
Padláson ómama-szekrény.
Muffból molyfelhő kitáncol.

Kalapon pók karikázik
s padlásnyílás-fénybe a por
száll, mint éledt báli fátyol,
homályban egy virágcsokor.

S már hallom az első csengést:
„Jaj, talán csak nem lesz törött!”
s aggódva rongypólyát hámoz,
de szikrázik keze között

és olyan kék, mint a tenger,
ha szemhúnyva elképzelem –
egymásra nevető arcunk
ránk nevet az üvegeken.

Egész kosárnyi különös
béléses, tálas szép üveg:
lilán derengnek, borszinün
lövelik rám a fényüket.

Visszük a létrán lefelé.
Karjában én meg a kosár,
s ahogy csendül, nevetve szól:
„Látod, egész kosárnyi nyár!

Kint hullik a hó, fúj a szél?
Szembekacagjuk a rosszat!
Tenyérnyi kert az asztalon
hóesésben illatozgat.”

Hittem is, nem is. Valami
homályos kép rebbent bennem.
Karácsonykor zöld búza nőtt
nálunk egyszer, cserepekben.

Virág – üvegből?… Nőhet az?
Anyám csak vígan dolgozott.
Üvegbe víz került. Bele
csöpp vasalószenet dobott.

Aztán a parányi tálat
fölültette az üvegre,
lukas volt mindegyik tányér,
hát egy hagymával befedte.

Barna héjú volt a hagyma,
öreg-ezüstös, kopottas.
Újságpapír csákót nyomott
rá az anyám, hogy „aludhass!”

Elhűlve néztem, mit akar?
A víz, a szén, az a hagyma
nem szólt, nem moccant, csak tűrte,
ahogy sorban letakarta.

Majd múltak a hetek. Réten
leterített fehér medve,
a havas föld egyre porzott,
szél cibálta fenekedve.

Láng nyelve a kályha-ajtón
kíváncsian kikandikált.
Almahéj sült, dió gurult.
A sok üveg sötétben állt.

Egyszercsak hallom, hív anyám.
Szánkóztam a Jutadombon:
fehér arcom bazsarózsás,
van kristályos hó-bozontom.

Havasan futok hang iránt
s lábam majd meggyökeredzett:
Az üvegekben porcelán
fehér kígyók tekeregtek.

Vagy ha nem kígyók – a hagyma
eresztett meseszép szakállt.
Mint a fehér rakott szoknya,
amit tündér-derék riszál.

„Ilyen fonadék nincs is tán,
hajló alabástrom lián…”
Tapsol anyácskám, jót nevet
olvadó hóember-fián.

„Ez csak a gyökere – hanem
a papírt is emeld feljebb!”
S hagymából zöldláng levelek
valamit már kiemeltek.

Még körbeölelték óvón,
rejtették, de nem sokáig!
A fényben úgy nőni kezdtek
– áll most csupa királylány itt!

Szétnyíló kardlevelek közt
lábujjon állva vigyáznak.
S gyermeknyi anyámat látom,
belőlük néző anyámat.

Ajánlom A tengerre vetett ágy egyik példányát

Szárnyas csikólánynak, versíró Eszternek
ajánlom ágyának, szerszámnak, fegyvernek.
Szenvedésből lecke. Boldogságról térkép.
Tartsd meg erős kézzel, mert szökevény Szépség.

Nóka

„Hozol meleget a hidegre?”
És:
„Kergetsz-e medvét a gyepre?”
– kérdezi Nóka Márciustól.
Ő most éppen éjjeliszekrény.
(Szobákat játszunk, bútorokkal;
Enő az ágy, Zsazsa kanapé,
Renáta, Hajni asztal, kancsó;
„függöny lennék! ezer szemem les!”
„én tükör! a tükör mindent lát!”
izgalmuk rózsaköde nyüzsög,
mint egy Mándy-regényben a múlt.)
Nóka négykézláb, térden,
mi meg,
transzba-esettek, a levegőt
hasunkig leszívva
fülelünk:
Kopog-e szekrényláb?
Ajtaja
láthatatlan kéztől nyílik-e?
Semmi által kihúzott fiók
rejt-e takaró-nagy ibolyát?
Szerelmespárt takar?
Halott lányt?
(S míg egy tizenegy éves gyerek
kék trikónadrágban, mezítláb,
forró tenyerét hűti padlón,
bámuljuk elragadtatottan
– hóesésen át, tücsökréten – :
Nap kalács-sárgája megkeni,
Hold cicanyelve nyalogatja.)
„Rákuporog meztelen néni.
Sír? Kuncog? Ül háttal az ágynak.
Lepedőn nyög csupaszőr bácsi;
süppedős most, mint perzsaszőnyeg.
Pedig ajtóm csak lábbal rúgja
s dúl-fúl magában
– súg a szekrény –,
ez valóságos kutyakínzó!”
Ó, de az ágy franciaágy még…
„Mire a lábam csúztól húztam,
poloska szagú szoba mélyén
teletömtek lyukas cipővel,
egerek rágtak büdös rongyot.
Hó hullt…”
– Galambtojásnyi? –
szólok közbe,
bár egy szeánszon
szigorúan tiltva fölös karaty,
de Nóka tág szembogarában
nem párásodik be a mélyút.
„Akkorák”,
súgja megbocsájtón,
s elbeszéli lába törését…
„Legvégül mikor tűzbe dobtak,
láng énekelt; táncoltam lángként.”
Nóka egyre négykézláb térdel,
mégis heverő testünkön jár;
hajában gyertyaláng-koszorú.
Láng ölének pici mohája;
láng tíz körme; hószínű bokán
tűztollú szárny szökteti fölénk.
Néz Beatrice-korú Zsazsa:
Dante is arrafelé lehet.
Renáta lovának földig ér
holdfényű farka – és ugyanott!

Aztán Nóka ismét Nóka már.
Manneken-Pis
lány-változatban;
hasat dülleszt
és vidáman szól:
„Falon fehér nőarc látható.
Körülötte zöld a növényzet.
A nő fején piros róka ül.
Annak szájában csipog egy veréb.
Hátterük sötét medvebarlang.”
– Kié e kép?! –
„Szabad a gazda?
Szász Endre: Hónapok; Fösvénység.”
S mert írunk egymásnak cetliket,
hogy ne csapjunk zajt, ha Gí tanít,
ezt írja még:
„tudod barátom,
mindegyik hónap egy női arc
s mellékalak… Kissé ilyesztők…,
elipszilonnal, de ez csak hév!
Kihagy az iskola? Hát aztán?!
Kibújt belőle, mint nyakörvből.
Cipőben nől a szög? Le vele!
– – – – – – – – – – – – – – – –

Most megdicsőülten kacsázik
a félhomályos tükör-soron;
látom, valódi a bokaszárny.

Megajándékozom magam egy kutyával

A szükség nagy úr – hallottam én.
Felkerestem. Kértem tőle egy kutyát.
Hogy hol esett ez? – Hallgatok én.
Ej, kérdezzed inkább nővérkém hugát.

Ha elárul – tied napernyőm!
Ha elárulsz: kikaparom a szemed!
És tükör-másom néz pityergőn,
míg pofát vágok s: hamm!, vad kutyám leszek.

Nővérkém húga dehogy beszél!
Még hogy ő! Tükrömből les csak vissza rám.
Eltűnik, mint házfalon a szél.
S: induljunk világgá!, szólunk, én s kutyám.

Most aztán tükröm mögött lapul;
mélázok imbolygó hátán az ebnek.
Vagy hasal az ágyán. Alkonyul,
s a hársfazenészek hozzá belesnek.

Hogy ezek ki- s mifélék? Ó, hát
azt se tudod, hársfán zenekar terem?!
Ha húzzák fülembe a nótát,
mind a húsz ujjam a függönyhöz teszem.

Függönyösen párkányon hagyom,
míg az ujjbegyek párnája mind megtelik.
Mivel? Mézzel, csacsi angyalom,
csakis mézzel!, szopogatom reggelig.

Ne kerekíts ily árgus szemet!
Elárulja, hogy kukkot sem értettél.
Hallgass inkább hárs-zenészeket.
Észre sem veszed s magad is méz lettél.

Zenéből illat, s illat e méz
– ehhez semmi abrakadabra nem kell!
Esti hársfa sűrűjébe nézz!
Nézz, míg virág-diszkója táncra nem kel.

És látod, hogy minden virágfürt
egy-egy zenekar, bár csak lepke-parány
száz hegedű s csavart-nyakú kürt.
– Hóha! Megállj, világot járó kutyám!

Reggel majd igazán elmegyünk.
Most hallgassuk együtt ezt a zenekart.
Álomba hull, összeér fejünk.
Közös takaróval a Hold betakar.

Tref miért nem kék?

Először is: az ő neve Tref.
Nem Trefi – zárja nevét egyetlen f.
Jóban, rosszban, ha örül, ha sír,
egyedülálló név, mint királyra Sire.
Másodszor: bundája hófehér.
Tudom, öleb is van s fehér kisegér,
de ő még csak nem is lisztfehér,
sem hófehér, boltos amit zsákba mér,
se meszelt szoba, se kerti szék,
nagyapa haja se másolta le szinét,
nem, mint kék égben vadliba-ék –
ő fehér, fehér! Mert nem lehet kék.
Láttál már kék bundájú ebet?
Vagy lilát? Micsoda tünemény lehet!
Képzelj zöldet! Zöld foltját: hetet!
Hozzá remeterákász tekintetet!
S farka hogy rózsaszín!… Ó, de szép!
Képzelni lehet – csak ne vegyék neszét!
Hisz álmodhattam volna másnak:
üvegnek vagy háztetőpiros-palásnak,
abban is kék-arany mintásnak,
stráfosnak, bíbor csíkosnak, parázsnak.
Mondjuk, Holdra röpdöső ebnek.
Focikirálynak. Vagy lusta gólzsáknak.
Ájtatos, félénk szelindeknek:
dorombol ő, s a macskák legyintgetnek.
De tehettem-e? A Szigetünk
innen odáig tart csak. Semeddig se.
„Álmod káposztáskertbe kancsalit be,
ott lát kék kutyát!” És jaj nekünk!
Minden Strucctoll néni s Kucsma úr
kék vagy almazöld ebemtől dúlva-fúl,
akkor is, ha álom csak, szegény,
s nem is ők álmodták, nem ők, hanem én.
Ezért a kutyám, tudd meg: fehér.
Hátáról lábam épp a földig leér.
Igaz, nem egészen, csak az ujjhegyem.
Hogy Tref nagy lenne?! – Ne mondd nekem!
Termetre az hát! De lelke még gyerek.
Szeretem, mint a kisebbiket.

Tükör-párbeszéd

– Nóka, mondd csak, minek néked eb?
– Mert jobb szeretem, mint a sintéreket.

– Szeress engem! Én itt vagyok ám!
– Nem leszel itt, ha rád uszítom kutyám!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

És akkor mégis kell valaki,
nem halacska-bujócska, de igazi,

nem kisikló, szökdelő tücsök,
kivel küszködve csak hűlt helyet ütök;

ki keringve néha elém forog –
s függönyt hullámosító semmit fogok.

Mint tengeren átkelt kismadár,
oly kimerült, ha székemre hullva száll.

Én megitatom, megetetem.
Körülszökdösöm, sosem üres kezem:

„Ez a szép ruhám, örülsz neki?”
Titkaimat szőlőként szemelgeti.

Olykor cica-magába süpped.
Cica-nyújtózással húz tiszta inget.

Szavunk néha egyformán kezdjük.
Fennkölt Szemölcs bácsit jól kinevetjük.

Könnyű vagyok: hisz tudja leckém!
Ülünk az iskolapadban kettecskén.

Kéz a kézben goromba éjben:
ha ő nem fél – Nem fél! – nincs mitől félnem.

Nagyfiúk!… Gonosz Zöldség nénik!…
ha Ellenőr-szemöldök jegyem kéri:

ha szőrös hernyó nyakamba hull –
ővele nem végződik semmi balul!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– Ne mondd! Ha matekból vérzek el,
vajon helyettem a táblánál felel?

Ha Anya cipőjében lábam
nyaktörőn vacog – ő fessebb lesz nálam?

S míg dagadt bokám dörzsölgetem –
tűsarka átkopog a fiú-szemen?

S ha Lala libabőrösre néz?!
Őt egérlyuk nyeli, iszkol a merész!

Este jön – tükrömből nyelvet ölt.
Elalszom – álmával telik meg a Föld.

Még szeressem?! Miféle nő ez?!
S szól Tref: – Gyanítom, te vagy, aki ő lesz.

Világszám

Nővérkém húga, Nóka nevű
(mivel nővérkémnek egy szál húga van,
hogy ki e tüneményes eszű,
találd ki – én be nem mutatom magam!),

mióta Tref a cimborája,
valóságos úrnő itt a Szigeten!
Meg se moccan Süni bokája,
ha előtte megyünk – ő köszön nekem!

S amilyen hosszú, épp akkorát
bámul utánunk „Puma” Poma Feri.
De Tref belőlük semmit se lát:
ha úrnőt én – ő a várúrt mímeli.

Vagy legalábbis medvekirályt,
ki után pányvavégen móca liheg.
De a legkisebb havasi lányt:
világszámként kürtöl ki mindenkinek.

S akkor én, bár rezzenetlenül,
míg bárányfelhővé göndörül kutyám,
s egy pacsirta trilláz legbelül,
Nap mögött szállok, mint hab csónak után.

Vontat a Nap, kicsi habruhát,
végig az égen, a bokámnál fogva,
s göndör felhőt – nem is egy kutyát! –
látnak a mélyből: repül gomolyogva.

Napsugár-aranylánc bokámon!
Lecsüngő fejem köré úszik hajam!
Tref, ujjam sem érint!, kiáltom.
Szállok! – de nyomban elszégyellem magam.

Láthatatlan napsugár: hűség
csuklómnál hordoz, s le-lebukó fejem
– látja a nefelejcs szemű ég –
ketten is őrzik, míg játszanak velem.

Kutyám és a Nap. Ők emelik
fönt, fönt! Hol föltűnik az álom-határ…
De a táj folyónkba rejtezik.
S a világszámra lent komisz móca vár.

Megijed a Nap és elmerül.
Hegyesedő füllel szimatol az eb.
Ég-szag, víz-szag, pillangó felül.
S megszólal Tref: – Bundám kifésülheted.

A cinke

– Nincs is Tref! Csak a hóban pár széndarab!
S egy ugrabugráló lila cakk!
– Szén és cakk? Hát az meg mi? – Szemed a szén!
Szád a cakk, ahogy tátogat.
Hol hegyes, hol tág, mintha ő volna csak!
Hunyorítok, és nem látom én!
Jé! Már azt se látom, hogy szemed a szén!
Csak két apró korom-kődarab
ment a hóban… eltévedt… s beleragadt!
– Mi az, hogy eltévedt? A szemem? – A szén!
– A szénnek nincsen szeme! – Ó, te szegény!:
árvállik hóból harmadik szén.
– Három szem? A harmadik nem az enyém!
– Nana, ha nem is szem: a tiéd!
Mi lesz? Dugd már hó alá orrod hegyét!
– Hogy itt felejtsük? S zsebre tegyék
netán valakik?!… Gondolom, nagydarab!
– Nem elefántnyi. De az egerekét
alapul véve nem mondható
kicsinek se! Csak közepes hó-lakó.
– Inkább ágy-lakó és tál-lakó!
És jó meleg tenyeredbe bújható.
– De ki bújik, mi bújik, a hó?!
Ha egyszer nincsen Tref, csak e rét-lakó
süppedő, szikrázó takaró?!
– Ha nincsen Tref, hát ki hallja hangodat?
Mért hegyes meg tág a lila cakk?
Nemde azért, mert ő is egyre beszél,
ki válaszol a hóból, a szél?,
s játsszuk, hogy két szemem, orrom: széndarab,
s szám ugrabugráló lila cakk!
Csak abban tévedsz, hogy szénnek nincs szeme,
nincs füle! Van szíve! Mindene!
– Tref, hova szöksz?! – Nézd, itt is egy széndarab!
– Egy kismadár!… Halott? – Kérdj havat!
Mivel Tref nincsen, hallgassunk hó-szavat!
Hó-tanácsot! Szén-e? Kismadár?
– Él-e, te szamár! Picinke széncinke…
– Vedd föl! Majd zúzmara-déringe
leolvad szobánkban… S talán talpra áll.

Piros almahéj

– Miféle könyvet bújsz? – Kisütnék valamit.
Tref vállamra rakja mancsait:

– De hiszen ez vers, nem pedig szakácskönyv!
– Gurul belőle a varázsgyöngy! –

kiáltom ravaszul (vállam sajog már).
Tref kiköt mind a négy saroknál.

Nincs most ujjamnál hamisabb útjelző,
ahány sarok: gyöngyöcském rejtő

csupa cél, honnan a semmi ránevet.
Tref megunja. – Nem játszom veled!

Esdve nyelvel: – Miért nem játszunk evést?
Kisütsz inkább verscsilingelést?

– Amit itt olvastam, az nem ehető!
S már az sincs, amire tehető…

Rávetkőztetni az alma ruháját,
hol szerzünk vén, pókhasú kályhát?

Hisz kamránkban sincs, mióta kamra sincs!
Ómamák kályhája volt a kincs!

Tudd meg Tref: az volt varázsgyönggyel tele!
Mamám nézett tüzébe bele.

Kályhacsövében dorombolt macska-szél.
S duruzsolt a piros almahéj:

sült a kályhán, csiklandozta a meleg –
te ezt csak könyvből ismered?

S macskáját is?! – Csövébe bújt a komisz?!
– Még a sültalma illatot is…

– Szeretném látni, itt pisszenhetne-e?!
– Hagyj macskát! A szél volt. S éneke.

Odakint galambtojásnyi volt a hó…
– S a sültalmahéj ennivaló?

– Dehogy, Tref! Szagolni kell! – De Tref tátog:
– Könyvedben ily étket találok?!

„Kolbász, májas hurka lesz ma vacsorára!”,
ha így szólnál: állna a kályha!

Hoznám ómamástul verssorok közül.
Bánnám is, ha alma héja sül!

Ha egyszer tepsin víg hurkazsír rotyog,
keringjenek körül verssorok,

galambtojásnyi nagy hó szakadjon kint:
azért a hurkát bevágom mind!

Tavaszra virradunk

Még hajnali fél öt óra sincs.
Házunkra dőlt, álmában horkol a köd.
Lámpa se hint fényt az útra kint.
Dér Anyó matat: inget horgol, beföd.

Cinkénk meg – számít is, hogy alszom –
gyógyulófélben már lázzal csicsereg:
– Künn, jégcsap szemöldök-bajszon
fényleni!, fényleni kezd a kikelet!

– Na most meg a fejedre repül! –
Ugrik Tref, s vele telik meg a szoba.
Cinkém párnám mögé menekül,
Dér Anyó lábujjon most oson tova.

Legalábbis paplanom alatt
azt álmodom, térdét mint húzza állig:
kirúg vele – háztetőnk szakad:
látom csillagok ferde koronáit.

Egyik épp a nyílásba szorul,
s bűvölten lesi az óriás kutyát:
Tref egyre nől, nyelve bíborul –
de bátor kis cinkém hátára fut át,

s hol Tref füle puhán megtörik,
azon a bolyhos „hegy-nyergen” csak megül.
S álmom még magasabbra szökik,
mert víg cinkeszót Tref kísér ebül.

És a csillag igen jólnevelt,
billent koronával átjön a falon,
s paplanostól engem fölemel:
– Honnan tudtátok, hogy épp ez a dalom?

Csakhogy álomképem széthasad.
Tref rég nem csinált ilyen komiszságot!
Földre ránt paplant, párnát harap:
– Nem cinkét fogtunk! Őrült fakopácsot!

Bezúzza az ablaküveget!
Szárnya úgy veri! Tán nem is volt törött?!
Nem értem, te ezt hogy tűrheted?
Csirreg, csattog, fejed körül pörög!

– Tref! Azt mondja, nyissunk ablakot!
Telet mosdat aranytócsában a Nap.
Lesikált róla havat, fagyot.
Kibújó fűben nyoma sem maradt!

A szájharmonika

Tegnap megnyílt a Céllövölde!
Száll óriás inga: hajóhinta föl-le.

Bádog kasból bodorulva fut
kétkalapnyi felhő, ehető pamut:

cukros vatta! Harapj! De mibe?!
Harapsz, csak szivárgó édes semmibe.

Tref is így járt: hitte, nagy falat!
Kaput tátott – és elhűlve úgy maradt.

– Nem nyeltem még, és üres a szám?!
Nyugtalan szaglászott füst-cukra után,

s íme fűből, az orra előtt
tükrös, szikrás lapocska szemünkbe lőtt!

Fű közül fénye így kiabált:
„Nyomban azé leszek, aki megtalált!”

Hamis vattacukrot feledünk,
szájharmonikára visszanevetünk,

mutatom Trefnek rekeszeit:
– Éjt nappá téve fújom énekeid!

– Hallottad-e már kutyák dalát? –
gyanakodna Tref, de kihúzza magát,

s előlegez egy füzetnyi dalt:
hajóhintából túlzengjük a zsivajt.

Egyszerre csönd lesz. Csak ő meg én.
Szám a harmonikán, a menny tetején,

a hinta merőleges marad:
ömlik a Szigetre ez a pillanat.

Sosem lesz vége! Csupa virág
a csíkosra festett hintán a faláb.

Este bíbor Nap gurul velünk:
ő se megy aludni, ha énekelünk.

Gyerekek, tücskök, virágfejek
koszorúja vakítva körénk lebeg.

De Tref füle jó: – Ki hüppög itt?!
Sír egy csónak, mert a hídlábhoz kötik?

Vagy a híd sír? Vagy szösznyi virág?
Gyerek keresi a szájharmonikát.

Ül a híd karfáján, csupa sár
portól és könnytől az egész arca már.

– Itt harmonikád, te szerecsen!
S vizslatja Tref: – Tán csak tudja énekem!

Tref kicsi akar lenni

– Álom ül szemedben! Jó reggelt!
Megtudhatom? – Csak úgy játszottam kicsit…
– Én is játszottam, csakhogy nagyot! –
Nyújtózom. Kidugott lábam rávirít.

Tíz ujjam mind kalapot emel.
Ő meg pálmaágnyi farkával köszön.
Takaróm erre lependerül –
Tref ablakon szökik, hempereg füvön.

Futnak a rigók ímmel-ámmal,
hajnali híreik fütyülik tovább.
Tudják, Tref még az álomnál tart:
nem félik a selyemgombolyag kutyát.

A kert mindent tud mindenkiről.
S Tref álmáról, ami folytatólagos,
tudják, hogy benne pöttömnyi ő,
amolyan csöpp; alvó csigaház-magos.

Kinek feje szakajtót kitölt,
s ha két lábra áll: a kertkapun kinéz –
borjúnagy eb mért lesz kiskutyus?
Hogy érthetné sok szárnyas rigónyi ész?

Bevallom, engem is izgatott:
– Nem értem, álmodban kicsi hogy lehetsz?
Te vagy a kertben a legnagyobb!
S faggatom: – Ilyen álmon te mit szeretsz?!

Áll, fölülről néz csak lefelé:
– Te meg mindig nagy leszel! Álmodsz nagyot!
Nagy nőt, aki nem lábujjon áll,
hanem lehajol, úgy tár szét ablakot.

– Mert aki nagy, Tref, mindent elér!
– Hát ezért első dolgod reggelente
kinyújtott lábad megmérni jól:
túlnőtt-e ágyadon?! – S néz a szemembe.

– Egyik reggel úgyis túlnövöm!
S majd veszek egy nagyot, hiszik, nem hiszik!
– Ezt meg a kutyaházba lököm,
feltéve Tref, hogy összemész kicsit.

– Selyemgombolyaggá? – lopva les,
de hitetlensége jóval komolyabb.
Tessék! Itt egy nagy-nagy méla eb.
S kicsi akar lenni, mint egy gombolyag.

Tref fölsül

Ó, ó! Amíg látogatóba mentem,
befőttem Zsuzska elé tettem,
ahogy kell ilyenkor, rá is nevettem:
„gyógyulj hamar meg!”, s elsiettem,
azalatt,
hisz magammal nem vihettem,
Tref elveszett.
Sehol se leltem.
Jaj, lélekszakadva végig a kerten
semmi felvilágosítást se nyertem.
„Szólj, felhő!”
De csak száll felettem.
„Utacskám!”
S előlem elsetten.
„Súgd meg víz!”
Két tenyerembe kimertem,
s nem szól, csak
lábujjamra cseppen.

Fületlen vasbögrém kútba beejtem:
„Szólalj fel Kút Tündér,
Trefet hol leljem?”

Köszönt a Nap. Legurult telten.
Jött a Hold játszani: –
s könnyemet nyeltem.

Végül a boltos ajtajához mentem.
„Mit kérsz?” Állt fel a boltos velem szemben.
„Semmit, semmit… A kutyámat kerestem.”
„Cö-cö-cö”
göcög a nagy pocak menten,
„tán itt az uborkásüvegben?”
Rémkép:
vasketrec,
sintér van szívemben.
Vagy hogy Tref megnyírva s fületlen.

Ám egy pici kutyaláb elém lebben.
Akkorka kismacska kutya csak:
orra fönn,
füle lenn,
majdnem semmisem,
csöpp, hogy kisebbik zsebembe elviszem.
Szőre nyírt,
szeme pötty,
hidegen
vakkant, hogy
(még ilyet! ez is oly vékony, fura vakk):
kutyámat vihetem!
„Vigyem is!”,
ajánlja sebtiben.
„Ki kér ily gavallért?! Senki sem!
A híd alatt kushad, igen kiverten.
El nem viseli, hogy el nem viseltem”,
szól, s elhordja orrát emelten.

„Tref! Mit szerettél ezen az öntelten?”
Tartom nagy buksiját már a kezemben.
„Föl nem rémlik oka”, sóhajt, „nekem sem”.
Csalfa bűntudattal néz a kerek szem:
„Nem tetszett néki, hogy én így növekszem”.

A Visszhang

Mottó:
„Mikor még barátom egy kutya volt,
fehérben járt, mint a királyok,
s nem költészet, hogy szeretni tudott”

Hajóval kezdtük. Csak aztán fogattal.
Végül
beérjük lábunkkal, a hattal.
Mikor a bársony hegy elém ül
foszló felhőből puha, nagy kalappal,
zöld erdő-szakálla előttünk,
s fönn, a tág semmiben
csak az ég kékül.

– Most aztán megjöttünk!

„Mi meg már itt voltunk!
Itt voltunk!”
(Szól egy hang,
hal tíz hang.)

– Ők szóltak?
Mi szóltunk?
Mi ez az ijesztő?

– A Visszhang!

– Visszhang?

(Barlangszáj, szakállat eresztő,
fényvesztő.
Cserepes medrében víz pang.)

– Ki gördít hordókat a hegy hasában?

– Te hallod?

– Én hallom.

(Bús baglyok
sűrűből huhognak utánam.)

Bevallom:
– Fává változtam!
Suhogok talpig zöld csipkeruhában!

(Mindig ezt álmodtam.)
– Nézd! Ezüstös fatörzzsé nyúlt a testem!

– Nahát, hogy rajtad mennyi madárház van!

– Majd hattyú érkezik az egyik esten.

– Hattyú nem lakik fán!

– De, ha épp nekünk hoz valamit…

– Akkor se!
Vagy csak igen ritkán.
Mondjuk, négylábú
társad is, ha lombpalotádban lakik.

– Te?
Meg egy kétágú
rézágyú!
Hihihi…

– Ha nem, nem!
Egész erdő hív: benne madarásszam.
Ég áldjon!
El kell sietnem!
Nem ily lik-luk magason,
széllel bélelt házban!
Még hogy kiessem!

– Tref, hova futsz?!
Jönnek a rókák!
Farkasok! Medvék!

„Rókák!
Nem ismerik a mókát!
A rókák
a mókát!”

– Te hívtál?
Hallod ezt?

„Jönnek a medvék!”

– Én?
Én nem!
Várj csak!
Valamit hallottam,
Visszhanghoz szólottam,
ő mondta:

„Tref jön lobogva, robogva,
medvékre kirontva!
Ne félj! Ő megvéd!”

– Fusson hat lábunk!

– Nincs róka, se medve!

(Kalapot billentve
hegy néz utánunk.)

A zuhanás

Tref azt játssza fönt a dombtetőn: szobor.
Napfényes szélzúgás bundáján kotor,

fülét borzolja, farkába kap –
orrára ültet madarakat,

vagy ha nem is ültet (csak én képzelem,
hogy csőrt fennek orrán kék-mellényesen),

küld köré darazsat, pillangót,
s föl-le, hátán járja a tangót,

de Tref: moccanatlan kő, talapzaton.
Szél se megy többre, mintha csiklandozom.

Jól van, légy szobor! Egérutat
talál magának, aki kutat!

Agyő, Tref! Én innen most legurulok!
Légy te csak öntvény, nyomjon fehér burok!

Nekem is segíts, szél! Kicsi szánt,
csúsztass a lejtőn toronyiránt!

Úgyse hall ő most, ha csak süket szobor.
Hints szemébe virágport, rezgő bokor!

Rejts előle fű, nőlj magasra! – – –
S fut rám a mély lélekszakadva.

Ront alulról föl a mély: agyaras orr!
Szembe velem fut a mély: sárkányostól!

Fű takarta púpjain dobál
a domb, mint rázkódó csontu váll.

Mint gonosz szamár fölkap s újra levet,
tüskéje tépi térdem, tenyeremet.

Gyermekláncfű-fej – agyonnyomom! –
kap utánam – én mibe kapaszkodom?!

Virágba, göröngybe, s az zuhan velem!
Véres térdem még ki sem nevethetem!

Sáros orrom se! – nyilall belém.
Nem lesz kedvem a bánya legfenekén.

Ijedtségem nálam is jobban robog,
szinte leér! – épp, mikor átkulcsolok

egy napfényű, bozontos fejet,
s még egyet – Treffel – bukfencezek,

aztán – rajta már – csak nyakam nyújtom át,
nézem a szakadék-pocsolyát:

a rög még hull, csobban, elmerül – – –
Tref zászlónyi nyelve megnyal kétfelől.

Színjátszók leszünk a Gorgóban

Ilyen a zöld villamos útja tavasszal

Hídra a zöld villamos kikanyarog,
mögöttünk elsüllyed Szigetünk.
Kétfelől sűrűn hulló szikra ragyog,
ablakokba befütyülgetünk.

Nem mi – némábban nálunk senki sem ül –,
hanem a motorkocsi hiszi:
szögletes gépteste paripa belül!
Hátán egy madárház – azt viszi.

Azt hiszi, se nyereg, se kantár,
madaras paripát kaland vár!

Se nyereg, se kantár, se zabla, csak az!
A billegő madárház meg a Tavasz!

Nem a gép sípol – de az öröm!
Kocsisor körül madárözön!

Lólelke nyihog – s a kalitka-orom
jácintos, szalagos a boldog lovon.

Ilyen az esti autóbuszé

Mint az éjbe kivetett parázs,
fölizzik a Város fénye, körbefoly.
Mozin a filmcím: Kígyómarás.
S plakátról szól Tom: Így csallak tőrbe, boy!

Tükrös kirakatokból bábuk
kínálják hosszan az ezüstruhákat.
Csöpp lakktopánba bebújt lábuk,
de nem pingáltak rájuk szemet, szájat.

Miért? Miért? – Tán így érdekes!
Bálna röpít – ötvenméteres.

Kék-ezüst oldalán harmonika-sor,
agyából a sofőr hangja hátraszól:

Tülök utca! Tuba utca! Teremszeg!
Csöng a bálna, benne Treffel kerengek.

Áll. Szusszan. S lódul kerekein.
Reflektor süt a szeme helyin.

Gorgó Színház

– Itt vagyunk Tref, viseld jól magad.
De néz már a portás! Kifakad:
– Hohó! A lovadat!…
– Nem ló! A kiskutyám.
– Nem elefántcsikó
e lábra kelt dikó
véletlen?
Fület hegyező ágy?! Hát ébren vagyok?
Szőrpaplan,
s hozzá ez a csóváló farok?!
– Kint hagyjam?…
– Az kéne még csak!
Hogy senki ne merjen bejönni?! –
Mérgesen int, négykézláb gusztál.
– Ó, csak nem így, alulnézetben
fog a bácsi Trefnek köszönni?!
– Fura eb, ő is hogy megmustrál –
csóvál fejet bajszánál fogva.
De végül fölragyog a porta:
– Vidd be magaddal, ha ilyen pöttömnyi!

magam színpados teremben találom,
de gyökeret ereszt mind a hat lábom:
– Tref (súgom), Tref,
olyan ez, mint az álom.
Kékes, lisztes, rózsa-sziromló,
pilléző fényben
zsinóron függ egy babérfa, pirosló,
s előtte éppen
nővérkém táncol a színpadi réten.
Mint egy üvegfestményen.

Fatörzsnyi fejüket varjastól hordók!
Pincemélyből morgók!
Táncosnőre hörgők!
És elhallgatnak a vízesés-csörgők.

Trefhez kapok én:
nincsen a helyén.

Parkettán a karma ha hármat koppan:
hófehér teste már a színpadon van!
Szörnyeteg Gorgók elé magát veti –
de Timi, a Táncosnő kineveti!
S hogy rémfejét a sereg leemeli,
Tref Erát, Erzsit nyomban felismeri.
Mekkora szégyen! Rohanok utána
ingó bokával a híres deszkára,
sírnék – de én is gorgós maszkot kapok!
Tref azt mondja:
egész helyre színjátszó tanonc vagyok!

Nyúlfarknyi utószó

Hullámzó busz-bálnán s zöld villamoson,
s magasabb, tükrösebb csillag uszályán
Cinkével megy haza Tref, s Nóka lovon.
Kerti rigók a holdsarló hintáján.

Holott a széncinke régen elrepült.
S lovat is épp csak álmodni sikerült.

– Holott kutyám is… – Nóka tükrébe néz. –
Volt? Nem volt? Volt és nincs? Enyém az egész.

Szoba a kilencediken

Na most elképzelem a szobádat. A kilencediken
ablakodon legfeljebb a madár ha beláthat.
De kinézhetsz az égre: fény és szél, szivem,
és lábaidnál hever a távlat.

Az ég a párkányodnál kezdődik. Nincs űr – a teste ez.
Hát nem hasonlít rád, ahogy öltözik-vetkőzik?
Mondd, nem szemeddel néz vissza, ha este lesz?
És sosem ér véget, csak kezdődik.

Ha szobádba váratlanul belép és szárnytolla vakít,
egy-egy tollat titkon mindig ott felejt. Csak lapul,
míg szárnnyá alakul: majd hordják vállaid
fénytől markolva fönn, s éj tart alul.

Az unalom nem őrület

„Az unalom olyan, mint a súly,
ami tüdődet a hátadon
kipréseli”, írtad, s én: Lazulj
rémkép, csak rossz álom láza nyom.

Hideg téboly holdja az égen.
Ő sugározhat ilyen örvényt:
hínárerdőkbe merülj önként,
nehogy a Vágy rózsádhoz érjen.

Hogy csukott-szépségű lant legyél.
Érintetlenségében zenél
medúzák alól suttogása.

De az őrület ajtót nyitott.
Mezítláb várt és csengő titok
lépcsőd fölött virágos ágya.

A gipszben lakó lény

(A tört bokájúnak)

Júniusvég, júniusvég,
hidegek az esték.
Elmúlt pünkösd, rég volt húsvét.
Fehér hold-bokádat
gipsz-bilincsbe verték.

A gipszben tettető-álnok
lény féreg-pórázt fog.
Vár, Nagyonfáj elaludjon,
hónod alá nyúljon
óvatosan álmod.

Ekkor, mint lakáj a parkban
vérebeit elereszti,
tündéreid elijeszti,
lángban áll a paplan!
Jobb lenne jég közé veszni.

Csupa véreb-orrlik érint.
Húzódnál – nincs hova.
Hajszálereid tétova
patakmedre ég, mint
a Mennyt elálló tű foka.

Bekerít szimatoló nyüzsgés.
Föl, bokádra matat,
nyaldos vagy harap?
Gipsz rág, mint a féreg,
kaparnád a falat!

Kívül: súny. Csöndben csak koszlik.
Nem érez, nem jó, nem rossz itt.
Nincs semmije. Anyag.
Csupán a közönye.
Hogy porkoláb-lakat.

Recept a távolinak

Képzeletünk
játszótársunkkal elénk hajóz.
Hogy jól láthasd:
roppantul fontos hozzá a póz.

A kéz-, a láb-
tartás, és az abszolút magány!
Egyedül légy,
mikor a Vágy néz végig magán.

S hová a szem
szomjasan úszik, ujjad betedd;
fodrozódik
ujjadra méz és só és meleg.

Mintha húrok
csillannának kéz-, s lábujj között:
édes a kín,
ha feszülsz rá, ha gúzsba kötöz;

ha lélegzet-
vesztve tüdőd pattanni akar,
s íjként feszít,
hogy: Ne! Még korán!, s forrsz, hogy: Hamar!

S hogy tetőtől
talpig elönt az édes gyönyör:
lélegzeted
lassul. Alszol. Arcod tündököl.

A jövevény sötétség

Tündéreink lettek kísértetekké?
Milyen tavaszvég ez a június?
Tavon túl kétlábra jegesmedve áll.
Mint aki a tavaszba épp benyit.

Hófehérre mosta bozontját a Nap –
ki félne tőle fényár-teraszon?
Pohár csillan, csendül a kés: Gí terít
fényben fürdő asztalt vacsorához.

Kőágyából a petúniaarc is
ártatlanul néz a jövevényre.
Ág nem moccan, csak az ég baldachinja
lebbenget, mint a Farnesina-ágy.

Bujócskázik Sodoma puttója mind,
Roxana fölött a mennyezeten –
s ez is csak azt jelenti: pohárcsengés
torkoll az ég gyerekkacajába.

Így, virágszemmel várjuk mindannyian,
hogy a vendég asztalunkhoz lépjen.
Jön is az! De mint aki a kárpitba
késsel belevág! Úgy nyomul fölénk.

Hirtelenül az ég tetejébe tép
szemverő csőrrel, kövér taréjjal;
tűzgyűrű szemből ugrik a sötét ránk!
(Max Ernst lányt dermesztett vele kővé.)

Itt van a Kakasláb! Baldachin rongyát:
csíkokká szaggatott eget hurcol.
Tudtad, hogy az égszínkék belül vérzés?
Kibuggyan, s a szemközti hegyre csurran?!

Hogy a platánlevelek denevérként
lepnek terítőt a mennydörgésben?!
Nyitok borítékot: mélykelyhű virág,
origamid hull a lábam alá.

Gyújtok lámpát: árama szakadozna;
lent a kertben már suhogva esik,
nádas eső körmöseit osztogatja
lepkekikötő levelek között.

Utolsó rózsafejünk a homályban
most oltja ki magát. Illata tűnt.
Fölfúvódott, mint ki folyóba veszett.
Gyűrt szirmai – egyszerre – lehullnak.

Néztem, mert téged láttalak. Nyílása
hozzád hasonlított: kuporgásod
a rút fotelban; szót nem lelt tündér, ki
félredöntött fejjel térdén pihen,

s előtte kalitkájában az Idő.
Magam is, mint a csend kettőzése,
nézem ahogy köztünk berácsozódik,
s mézes ujjaddal szórt szénán elül.

Hamar fölébredt! Most ő rácsoz téged:
tört testtel fekszel – villámlás vakít.
Nem tudod, pedig a Koromtoll-Gatyás
matat a hátad mögött! Sót hint szét,

hol föld alá taposott barna fotelt;
s amit te aranyozgattál, a keddi nap,
fényjárta lugasával porig leég.
Tündéreink szétfutnak világgá.

Mulandók, menthetünk-e múlhatatlant?
Egymás vállán a rablók benéznek:
bűverejük a lábam leragasztja.
S a számat, nehogy bokádra hulljon.

Jancsi szonettje

Ha Jancsi nem regényhős, most szonettet írna:
A Csorba utca álomerdő-holdvilágba
beburkolódzva várna, s lábhegyén leingva
a mába – zöld zenébe öltöző madár, ha

szemed taván repül – követnéd alva, mint a
tetőn, cserép kúpsoron át a holdba hágva
(ahogy csak égbe száll, ha vissza nem, a hinta),
s beköltöznél asztal alá egy nagykabátra.

Ott már szükség se volna holmi trombitára.
A kintet megszűrné zöld abroszunk szitája
padlóig érve körül asztalunk, s csak inna

– kiszáradt itatós a tintát, s hiába –,
a szám csak szomjasabb maradna még utána,
ha kislány-kezed rejtekünkön újraírna.

Pünkösdi holdhimnusz

Egy tövön két szín: fehér s rózsaszín
pünkösdirózsa az almafa alól (amin
tavaly ősszel akkora termés ért)
tiszta és üres arccal lesi, hogy mellé érj.

Mintha lakodalom után most ébredezne,
kavargó álom még szirma selyme,
gyűrődik, mint aki éjszaka végig táncolt –
minden rózsafej álmos leány most.

Hosszúlábú, a csípője vékony,
ingén még az égi bálból hintó-keréknyom.
Boldogsága elgázolta – s érintetlenül
hitte közben, hogy bensejében ül.

Felhőfölötti ott mind a tájkép.
Itt, itt a világosi dombon legkiváltképp.
Nem is az égben, csak ha az erkélyen állok,
túlpartig én is átszivárványlok.

Kedvesem itt égből súgó Chagall-lány lenne.
Ahogy a trapézán kedvvel lengne,
mézes ujjú kicsi kezétől lábujjáig
a fehér hold haján átviláglik.

Ő pedig az összement világegyetemre
nyulánk és áttetsző hídba menne;
íves, könnyű híd lett hajlékony derekából.
Ajka közt pünkösdirózsa lángol.

Ki lesné meg, mikor a gondolat testet ölt?
Süllyedő-emelkedő csöpp szive, melle föld.
Előbb, mint kék agyag: sűrű! – S porló
homokóra-porrá omlasz, torzó.

Előbb héja alól süt a meztelen szemrés;
benne tükrére hajló teremtés,
de titka, mikor szám szomjasan rátapadna,
fehér homok, a szél fölragadja.

Az imádott homlok, orrtő, süldő Sába-ajak:
papírból olló-vágta sziluett-vonalad.
S kérésre a mester szemet is vág;
nézd keresztül rajta tenger piszkát.

A köveket, ha lapjukon elcsúszik a nap,
s az indigókék árnyékból kél patkánycsapat,
a napozók helyét elözönli –
s a suhogó korzó csupa kölni.

És zöldes lámpafény, mitől az arcod gipszes
halotti maszk lesz – és mennyi szfinx les;
lecsüngő ezüst fülbevalójuk bókol rád…
Pálmák közt vének ropnak vén polkát.

S mint gumiarábikum, a percnyi zene köt.
A sápadt Sziluettvágó mellé kövülök.
Míg boszorkányos ollója mindent széthasít,
csak nézem, nézem túl, Fiume lámpásait.

Papiros szemnyílásokon át nézve, fények,
kisfiú vagyok, aki a zárt kertbe nézett,
a kapun túl csillogott a kavics;
fán zöld lelkek csüngtek – s várt valakit.

Miként boltban a ruhák, zöld lelkek, nehezek,
amikor bent játszottam teveled,
amikor a szobamélyből kongó óra szórt
a lámpabúra-szivárgásra sót.

Kősót, fehéret, gyanús-merevet.
Éppen bokádon kergetett szájam ereket,
lüktetésükkel vitette magát,
s te fűvér-nyálazta talppal szökkentél tovább.

És kétoldalt a korsó alakú
korlát mögött lila zokniban pár marabú
csőrösen, lila-zoknisan, gombos cipőben
tollászkodott két tisztelendő fenn.

Csosszant, de nem szólta el magát a lépcső sem.
És akkor, és akkor mégis elvitték tőlem.
Elvittek! Elvittek tőlem, ó! Elvitték őt.
Csöpp köldökéből zsebre vágták tűzszín égkőnk!

Talpán a virágvért, szájam nyomát,
ujján a mézet, fehér holddal hosszú haját;
imádott homlok, szemrés, süldő Sába-ajak –
füvön lila-zoknis paphad halad.

Gombos cipő csikorog sóban; hóban. Télben.
Vittek tőlem kabátjuk zsebében.
És fagyottnak láttam mézes ujjad;
és rácson át a kertet. S életem lebujnak.

És zárva meredt a kert. A kert zárt.
Zöld lelkeiből egész boltnyi fedett szempárt.
Suhogó lelkek, mint a fogason
a ruhák, a selymek, hogy: Nem adom! Nem adom!

Mint az uzsorás a nagyítóval,
kertfalon át, ágakon zúgtak: Siratófal!
Mögötte sivatag, hiéna őr.
Szügyig kiemelkedett Opatia-öböl.

A part rőt kövein végzetes test.
Fennakadt, kivérzett. Kiáltom: Mit lesekedsz?!
Tengermocsokból örvénykoszorú:
fél szobor, félig patkányharapdált idomú.

És mégis, és mégis erkélyen, fenn,
a túlpartra nézek, s mondom: Nem! Nem!
Az almafa kerek növésű lombja fölött
hűvösen húzod fel ívelő szemöldököd.

Mintha mézes ujjad hajtotta volna ide,
gyűrten aludva bál után kifolyt a szive
hajnali fénybe, s a nap hogy lehull,
égitest nélküli ég lesz vigaszul.

Hányadik díszletben hányadik kor?
Akasztókötélen himbálódsz, por.
S százezer éves lelkem bolygva itt,
majd csipegeti kezed magvait.

Érzi, hogy tenyereden mindet mézbe forgatod.
S lábujj-tövedből kihajló füvön alhatok.
Az imádott orrtő, Sába-ajak –
örökkévaló múlt perce fakad:

reszkető szirmú, testtelenségű rózsatő,
fehér és rózsaszín pár rózsanő;
s ami a színnél is törékenyebb átmenet:
olyan egy ittléted s hogy nem lehet.

De mi az a nem lehet? Hét illat, hét kenet?
Tíz ujjon hét gyűrű, vagy koporsón szép veret?
S mi az az ittlét, ha Opatia
öblében se tudott omlania.

Fiume tenger-dobálta lámpásain túl
a zárt kerti fal, mikor körben úgy alkonyul,
hogy csengők a házból özönlenek,
tündérré válnak a kísértetek,

s a Klapka utcában álló gyerek
kavicson lépked és tündöklenek,
ahol bokrok mögé visznek a lábnyomaid,
és fehér hold derengi át, hol semmid vakít.

Mintha mézes ujjaiddal befogod szemem
s én előre, előre terád emlékezem.
Emlékezem, hogy imádni fogom:
alvó rózsalány lesz Világoson,

pünkösdi rózsatő, rózsaszín s gyűrött-fehér.
A lesz elgázol – a volt mind elér.
Míg levelén nyugszik alvó feje,
a lassú fehér hold mivelünk érik tele.

Hova lett?

Most, hogy írom ezt a pár sort,
hó helyett bámulom a záport.
Feketén fürdik január –
s retkes zuhéja ezután.

Mint egy leégett alagút.
Bennrekedt a kocsi, a vasút.
Csorogni kezd rá korom ég,
olyan a tél, mint a pokol épp.

Velence fénye itt: havam.
Csak bennem fehérlik, ha van.
Miracoli hídján mi ott
észre se vettük: világitott,

s világítottunk vissza rá,
fény a fényre. – Hova tűnt, hová?
Irsád, Sába, mondd, hova lett?
Maharadzsád meg a baronett?

Azúr alatt a vaporett?
A ringás a vízen hamu lett?
Kilencszázkilencvenkilenc –
nézek rá, mint égre a fegyenc.

S míg írok a könyved elején,
szívem, téli eső-feketén
hiábavaló, jól tudom.
Átsuhantam már a sorsomon.

A pünkösdirózsák elnyíltak

Gí ollója levágta fejük. Földig lenyomott volt
már három hete mind! Rohadó szirmuk fele széthullt.

Lány, arcod körül ingatag erdőlomb-hajad is tűnt
Erdősor heverőjén. – Frufrud nőtt ki, redőnyként
zárná homlokodat! Minek is tárnád, ami más volt,
mint egy kócbaba átlagos ékessége? Apád most
hálás lesz nagyon: az vagy, kit szive várt haza! Nyugtasd:
ráütsz, tükrözöd őt, tucatősöd. Cinkosa voltál? –
folytathatja amit kieszelt! Húz, képmutató lány,
csábít vissza: előbb lebujok tangóira pördülj,
s presszók féldecijén, aki átnyúl érted, az első
gyűrűzzön be a rögbe! – Szabadság? Hess! – Ki ne röppenj,
így vagy jó! Tucatarc. Belül egy kis kín. De a sors már
kattant rád lakatot. Ha az álom még el-elkábít
is – perc csak! Nyikorog heverőd, s rájössz: ki a vendég.
Mint maltert a fal, érzi a tested: köt kihülő mád;
megdermedt anyagát sose zúzzák isteneid szét.

Most, kusza lány, te, a szárnyad tűnt. A szived holt.

Az Angyal leírása

Nem kifordult szentkép.
Ördöggé sem züllött.
Ha megkéred, elkísér Napról a Holdba.
Mint kíváncsi gyermek, nézz körül rajtuk.
S vissza is nézz, hol árnyékod hordtad.
Égi rangban a madarak is mindjárt
őutána jönnek (csak a fák állnak előtte).
Ha sokáig nézlek,
apró fénypontjaikból összerakódtok.
Egy ég alatt bucskáztok a vízbe,
vízpergető szárnyad is megvan.
Még azelőtt, hogy „utcaszínűvé” lettél,
nagyvárosi árnyék, emlékezetből kieső
virág- s madárkor.
Ha elmentél magad mellett,
nem találhatsz senkire sem.
Pedig a fű nem győzi elnyelni
tengervíztocsogású lábnyomodat.
A kagylót, honnan ide kiértél,
még vissza se vette a tenger.

És még valami:
Szemedet ne mossad köddel.

A tavasz illata

A tavasz illata? Légy őszinte!
Először a föld. Az ásónyom.
Kerítés mögül fehér gyökerek
párolgása a lazult rög alól.
Aztán minden ami zárt ajtód
s a föld közé került. S amit
úgy átformál, mint a kárpitos
a rossz rugójú díványt, ha új
huzatba vonja. Illata van a
holdsütésnek, s az árnyék,
mint a szőlővel rakott puttony,
csillagokig szagzik. Teadélután ez,
lehet. De hajnaltól hajnalig tartó.
Illetlen táncú, kitakaródzó,
magát mutató. Este az ágyban
veled keveredik. Télből kihámoz.
Nem les. Nem kacsint. Tágra nyílt
szemmel néz. Ablakot nyit.
S a paradicsommadár hosszú
farktolla végigsúrol, ahogy
fejed fölött elhelyezkedik.

Episztola Bertalan Gergely haláláról

Barbarának

Nem ismerted őt. Csak novelláit olvashatod A sivatag…-ban.
Bertalan Gergely… Egy nyurga srác, kit rajztábla-sánca mögött hagytam
tizenöt éve, Morvayéknál. Szaracén arcél, szárnyas gesztusok,
sűrű rácsú szem. De milyen szépszál mosoly szól, hogy fogd meg, ha tudod!
Szolgálatkész és mindig földobott. Több, mint amit a tábla mutat;
a rajz szárazgally-hangon még ropog – szálkái nem lelik szárnyukat.
Nem is találom hosszú évekig. Aztán egyszercsak előttem terem.
Megnőtt. Szeme szempillasepreit ejtve kerüli tekintetem.
Sovány. Nagy ádámcsutkája rándul; túlcsavartak az idegei.
Semmi kisgyerek. Vad. Kiábrándult. Papírját egyre rezzentgeti:
nagyra nőtt keze finoman remeg. Majd a Stádiumban debütál:
Remegés a cím… (Lám, megértheted.) – Jó! – Rándul a keskeny sebü váll:
vérével írta, hogyne volna az! Gyanúsan sok benne a fehér,
mocsoknyomú hó: semmi sincs vigasz, mire az est szívéig elér.
Csak egy patika az idegenben. Üvegablakfény. Tégely ragyog.
A Menny előőrse vele szemben. (Szívverésén át olvashatod.)
Jótevő űrállomás a hóban. Tűz duruzsol. A Lány gyanutlan.
Hogy hamis a recept? De hiszen jól van ott minden a tündéri zugban.
Az est mocsoknyomával kintrekedt. A Lány szemében csak a lámpák
sokszorozzák meg gyöngyös fényüket. – – – – – – – – – – –
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – Lyukas szívén a gyönyör átvág,
ahogy a zsákmánnyal markában robog: vakká vált szemben fáklya lángol,
majd a gyanús-fehér fürdőkád imbolyog, s tűz lobban a vécéfajánszról.
És a szárítókötélen mintha fehér hollók tollászkodnának.
De aztán repülni kezd a hinta, min gyerekkorában annyit szálltak.
Ő s a többiek! Ő s a lányok is! S míg a tű rejtekhelyre kerül,
az egyik pántos cipőjű zoknis, szőlőt szemelve ölébe ül.

S míg nem érti, hogy lehet egy fürtön ennyiféle ízű, húsu szem,
nyitja ezer ajtaját a börtön s ezer arccal jön érte Sosem.
Sosem. A szél suttogása bennünk? Hogy önmagunkból süt lampion?
Nem. Csak a halál. Hogy kell temetnünk. Kandeláberen a lángszirom.
Sosem. Mint thai lány, engedő. Szótalan, mint a táncos árnya.
Huszonnyolc évét batyuba szedő: fölmálházta a Túlvilágra.
Szaracén arcél, és hozzá bánat. És néhány novellában a mag.
De nem bírta kivárni: a fának lombárnya nő, s ő ül az alatt.
Csak a katafalk, csak a katafalk. (Üvegesülő, föl! ne habozz!)
Még közénk jön egyszer – fogadta. Majd!… Az új antológiába hoz
új novellákat, esküdött minap. De nem olvas ő már kritikát,
s hallgat, kire a tengerár kicsap. Már gyanús-fehéren viszik át
a Nap jupiterégője által sziluett-fénybe vont hegyélen –
őt, aki szembement a világgal. Szíve még ki se hűlt egészen.

Nem tudom, ott vagy-e, ha temetik? Kriszta és Cilik, Ivett és te?
Nagy állóhinta veletek telik, majd pára-cimborái lengetik.
Suhogtassátok, ahogy a sarokvasak engedik!
Mosolyt s pár virágszálat hajítsatok Rá a mélybe.

Jeruzsálemi Magdolna

Jézus sebéből kiömlött
és elragadt, és iramlott
a fájdalom, a fájdalom!

Magdolna, Hozzá szived rőt
szőnyegén vak, vert halandót,
mennybe emel az irgalom.

Ez az ár lebírhatatlan!
Földit, Égit egy alakban
odakötsz hozzám, nyílanom.

Vénuszoltár

Szakonyi Karcsinak és Gerdának

Születése

Előbb a köd. A tintába csurgó tej.
Vattába pólyált kutyamorgás-homály.
Aztán a hideg tapintású kagyló,
a nyitott, a szétdobált. Semmi kétség:
összefogdosott üresség: Övé vagy.
Minket nem hagy cserben vadász-szimatunk.
Ezer küszöb közül kiválasztani.
A parton ékszer-szemete – óvatos
vízmozgás hajnalban visszaveszi majd,
s a homok-szürcsögés s a hab virága
megfejthetetlen, ha kérdik, ki járt itt.
Ő szoknyát húz addig, s nyitja az ajtót.

Tudása

Willendorf óta egyre tanulatlan
hordja a kéj: tücsökmuzsika paplan.
Nem húzza magára, ráhemperedik.
Tenger csiszolta kéje sebhelyeit.
Nincs rajta egy sem. – Irigyelt Simaság,
mi görcsökbe rángva zuhanunk alád.
Csillag-robbanás tetőnkön meghalunk,
ahányszor kiszakad csípőnkből magunk.
Anyaként fog Ő, kísért lehetetlent:
– Újszülötted, heverünk mély öledben.
Willendorf óta egyre, szakadatlan
halálunkból nemzett Halhatatlan.

Esküvője

Úgy szeressen Ő, ahogy Gít szeretem.
Úgy szeresd Őt, ahogy engem Gí szeret.
Ez is tücsökszó, egymást váltó két hang.
– Tél jön – füvével teletömtem ingemet.
Íme a Fűember, a Rétember, ó,
akinek zsákjából hull a tücsökszó,
viszi, hordja körbe a nyugati szél.
– Hullám, az Óceánba visszavigyél!
Sugár, röpíts vissza szülő Napomba!
Veled a Földet szorítom karomba! –
Ezt hajtogatja. S, hogy ne légy sose zár!
Mindennek nyitja, a Szárnyunk maradjál!

Szabadon ritmizált kifejlet

A temető közvetlen közeléből menekült el ő.
Húsból faragott angyal, fél, bár halott az a temető.
De visszafut és rám talál – még szerencsére a számok
szögön függnek vaskapunkon, s az éj nem tesz több csúfságot.
Mi lett volna, ha a házszám olyan meggondolatlanul
kibújik a szögek alól s a Kakastó alá lapul?
Mi lett volna, ha a kapu kerítést emel vasából –
rácsain át inal múltunk minden édessége, alul,
s a rezsónk sem izzik ránk, ha babahajú öle alól
a vágya se nem dorombol, se nem világol…

Tíz esztendő

1994

Hatvanöt évesen is
takarékoskodnom kell
a vécépapírommal.

2004

Hetvenöt évem!
Csak tűrd még érintésem,
vécépapírom.

Jegyzet

Vissza az út: soha már, sose csal.
Legfeljebb ezer, tízezer ideg-
végződésed naponta belehal.

Visszaút

Mint pilóta, ki megijedt
gépe iramától,
égő színű ejtőernyőn
zuhantam földi dolgaim közé.

Mennyi az egész? – négy negyed

Gérecz Attila halálának napja: 1956 november 7

Nyakán nyitott az ing

Fiam-korú államtitkár. Nyitott az ing,
vidám a mellény, pergő nyelve is vidám;
a kézfogása is kedvemre volt, amint
bucsúzva szólt (eszem járt már Itálián):

– Ha visszatérsz, leülve hárman (semmi flanc!),
helyére tesszük Attilát. (Miniszterét
igérve, s értve: zöld utat.) Nevét a lonc
e szélütött sok év után ne lepje még!

– De addig is, míg kint vagyok, ha kell, keress!
– De még hogy! Én számítok rád!… – Azóta itt,
ha Róma éje pestin csillagszekerez,

s a Göncöl összeköt hazám, veled megint,
a hangja él… Talán ma hív. (Ujjongna Gí.)
Fiam-korú volt, higgy! Nyakán nyitott az ing…

(1999, Róma)

Már nem nyitott rajta az ing

Fiam-korú államtitkár… Mi van megint?
Ahány a hónap, annyi az üres, silány
igérgetősdi – s vargabetűzöl le (mint
kisiskolás, ha „fát” kapott) lépcsőn, lilán.

– Megállj! Hová, hová?… – Te meg lapítsz. S kibontsz
elém egy új mesét; kiáltod új nevét,
„ki: érti majd… de most sietsz”… Mint a tolonc,
kifosztva, nézem, mi vesz körül, mily vidék.

Te futsz. Felöltőd csap… Ha dél volt, hát most veres
verőerekkel átszövött est lett ez itt!
Hazámban állok? Prérin (?), átvert „ószeres”,

költőt kínálgató handlés – végzet szerint?
S kisiskolás, te?! – Hangra lelt kufár, akit
hatalma veszt! (Már nem nyitott rajta az ing.)

(1999, Budapest)

Átvert megint

Fiam-korú?… s államtitkár! – A szív meging,
dobálni kezd, s ocsúdsz: Ne! Gyötröd!… Kis hiján
bocsánatát kivánnám. (Orvos így tapint
beteg zuzára: „kést belé!”) – Időhiány,

a sok teher lenyúz!, s szidom magam: „grabanc-
eszű, vakult!, mit látsz belé ficsúrt, herét?!
Baján segíts, ha tudsz! Ne légy nyakán kolonc!
Első szavadra hív, kínálja reggelét!”

Na végre! Mint éve, összehoz (szív repes)
a józan ész!… A lift suhan. Fönt: takarít
egy ősz mamus. Kövön fölmosórongy legyez,

a csík dereng. Az ajtó zárt. Csak perceink
peregnek szét a friss kövön; tisztán vakít.
Inalt egy óra – becstelen! Átvert megint.

(2000, Budapest)

Fölkél, hogy élj…

Fiam-korú államtitkár… Hajnalaink
egyik találkozóján történt, hogy Zsazsám
elébe állt, s „beszélni kéne” – így, amint
szemébe nézne, ő fölényesen csupán

szemöldökét nyilazza, mint tornyán a bonc:
„megint arról a Géreczről?” – ejtvén nevét
magas lován Zsazsára így. – Ócska lobonc!,
te senki! – jól érzem most, míg történetét

Zsazsám bevégzi, s hallgat. Arca könny-eres.
Középszer ötvenhat sírja – hozzád, akit
megóvtam volna tőle, írtam. Végzetes,

miként te épp zászlólyukból ránk tekintsz:
nem látsz! Így árt az úr-szerep? Élsz? – rög lapít!
S a holt, kit sírba rúgsz: fölkél!, hogy élj megint.

(2000, Róma)

Kadarkuti Richárd utcai lámpái*

Tócsák hercege,
kátrányba mártott
lámpaoszlop;
kültelki éjben
szél rázta fénylő
kalitka fog.
Gyöngéd-szorgosan
mosdatod szurtos
Erzsébetet,
fényeddel súrolsz,
s oldódik róla
tündér, retek.

Hogy Ablak nyílik,
csillagszegecses
szárnyát veri,
éjben úszó
villamos-csöngés
leszól neki,
s Mennyből az Úr is:
„Jöjj hát! Fogom!”
S tartja, míg mássza
égig a létrát
száz élű penge
lépcsőfokon.

Kadarkuti! Kadarkuti!
Fényboglya-lámpád
Erzsébeten
úgy úszik itt, mint
karácsonyfád
festményeden.
Hírt hoz a mennyből:
„Áss csak a mélybe,
szívedbe jól!
Aranykor kútja
itt oltja szomjad,
másutt sehol!”

* Kadarkuti Richárd utcai lámpái (jegyzet)

Nolipa lámpa-csendéletére

Nekem, ha nagy a borulat,
ha áll alá kötött csuklyám az ég,
lóvontatta csöngetés hoz utat:
kockás terítőn lámpa ég.

Petróleumból jő lángja.
Alig libeg már – mocsári vidék
sárba fordult szekerén hunyt lámpa:
huny, de a tócsát szegi még.

Fiatalon, ezredesen
Nolipa kazán-szivén bokra rég:
miként egy ház! s az autodafék!

Ahogy ő is: csendesedem.
Pista, lecsavarom a fény felét.
Kószálni veled egyet épp elég.

Miniatúrafestő

Két tenyérnyi, féltenyérnyi,
muszáj az égnek beleférni,
muszáj az égben ott repülni,
pedig az ég épp csak tűnyi.

Nem ahogy a fű csak fűnyi,
a hegy meg hegynyi s mind csak tűri –
ki tudná magát átrepülni?
Tű fokába beleülni,

űrt hallgatni hegedülni,
a tű fokán átpenderülni,
a Tű Fokán Túlt megkerülni,
csillagnyájba elvegyülni,

bolyongani, bolygó lenni,
ibolyát szedni, ahol semmi,
a Semmi tág szemébe lesni:
„Ó, te árva”, kézbe venni,

fodros fehér álmot vetni
s ha seprűs szempilláit ejti,
a Végtelent pólyába tenni –
megfesteni, vele telni.

„Hajó a hegyen”*

(J. A. századik évére)
Szondi Györgynek
(Velence)

Kétezeröt, te hazug! Húzom időm (ami nincs),
mert ki akarna, zsivaj, most besorolni közéd?!
Tűnj, lefolyó sebe, Szennyév! Te – a századik?! Bőr
vedlete! Ótvara! Lúghabba kevert lehető-
ség! Ki igérte magát rossz január kanapé-
ján kitanult szeretőnknek? „Takaró fügefánk
ága a szánkba lelóg” – hallani félkopasz ő-
rült motyogást, s a zománckád, ime, itt a valónk:
kétezeröt közepén lyuk, s hajahullt – ami lett.
Századik „ünnepe”? Bár semmi jelét (hogy a bűn
épp te lehetsz) ne találják duguló lefolyón,
népmosodán, szutyokalj tetve után kotorá-
szók – bizony: undoritasz! Torkomon, év, elakadsz!
Kardalaid! Lihegő könyvkiadásod! A Vers
– rácsod mögött! Üleped széfe alól! – „kiosont”?
Ujjnyomaiddal „osont”, gégetörötten inalt!
S holt! (Vagy az istenek élesztgetik újra szavát?)
Ej, te meg azt hiszed épp: Juj de kinőttük a hold-
fényes időt! Bevizelt álmainak kora múlt;
serdül az ember – imé: Istene sincs! „Se Athén
gyermeki kék tunikáját pocakomra ne húzd,
szétreped! – írta le Marx –, emberiség, kinövéd!”
S éppen ez évben a KÖNYV „nagyvonalú” kabaréd
ál-Danaéja – borítván aranyaddal a színt.
Bámul a publikum: itt, Harry után ez az új
lelkesedés, mire csengsz? Olvas a nép, s gyerekünk?!
Csak az a baj vele, hogy látom, amint a forint
szertefolyik! Fizetett írnokaid meg a té-
vé mosodája mit is készit elő? Fakopács
úr (s neje) versenyezik, hogy mi a leggyönyörűbb
könyve, ha szót kap. Előbb: hányta a sutba, de most
közfigyelem sugarában Fakopács elidőz:
Jókai Annus-imát röptet a Mennybe idén,
vagy kibetűzve nevét, Pottere győz – s e világ?
Kocsmaröhejbe az esztrád bukik, ám aki át-
vert, Okos Úr, tüzijáték-felelősöd a slep-
pel viszi már a dohányt. Lám, kitalálta, mi kell:
hirdeti Őt, meg a Könyv-Sztár Ügető Befutó-
ját – ily együtt – a betű! Mekkora ötlet ez így!
Mért? Az idén augusztus derekáig a KÖNYV
– már, ha az ebben az évben születődne, az új
összese sem kunyerált arcpiritó dadogás,
lábtörölés szurok-árán se ki többet a pénz
állami zsákjaiból,
mint ami EGY miniszteri össz.-bér
NÉGY kerek év idején.
– Számolod-é az ARÁNYT?!
Hogy mire mennyi jut itt! Vers? Ide számologép
kell csak a kézbe, s hogy ész hassa keresztül a mát:
közbutaság – kutyasors!
Állami rendbe a vers mért ne simuljon, amint
pénzpiac, üzlet, ipar mind belefér – csak az Ő
szelleme teng alamizsnán?! – Sose bánod a bűnt?
Hajnali séta jövőnk „mesteri útjain” át
pöcköli gőgöd „eszét”? Ez hiszi: teljesedett,
„majd, ha az emberi felnő…” – s babonád e növés?!

Balga, hihettem a két ezred elúszta után:
Frakkban is úr lehet ész! Nagyban is él a szikár
önbecsülés: Ne akard sepreni árnyad a más
lába elé, mig a kősúlyu homály kiterít
önmaga lába alá, szád betapasztja, legyűrt.
Balga, ha vágysz, hogy azértis fölemelne a Szép?!
S nem született gaz az úr, dölyfteli kétszinüség.
Jó szeme tettre való (kétezer év kitanít!)
s emberi szívre, Hazám! Mérce a volt – le nem ejt!
Mégis e kép az enyém: Ő kopogásra a zá-
rat kinyitotta, s Köré gyűl, aki némi zavart
küzd le a frissre sikált gőzösön; arca sötét
önmaga csődjeitől, s gőgje csikoríttat önt-
vény-szigorú szemezést Véle. – De óra üt ó-
rát, kigyul árbocon esthajnali csillag, egy ujj
angyala Bankfira, Sziklára, le Gyáros elé
festve ezüstöl – s az Ő homloka, mint az övék.
…Mért ne lehetne ez így? kérdem, s a vízio: zutty!
Kétezeröt, szanaszét foszlatod te csak Őt.

Hát, vak eszű, a hajóját se tudod, hova tedd?!
Roncsa se érdemesült, hogy kalapálva egy ács
restaurálja utóbb, hisz vonatát se – kerék
vérnyomait lepucolgatva se! – tette elénk
senki! De Néki se járt éveken át, csak a zöld,
lágy libafosra pirosló gyalogút; a sötét,
elhanyagolt szoba emlék-lehelése; az ág
dérszövevénye alól kertre a Semmi meredt,
látogatója a szárszói végen sose volt.
S Ő? – Csak a ködben aludt (nagy, befagyott vizekén).
Szónoki hév ugyan élt volna belőle, de ház,
múzeumának – ugyan! Föl se fogod, mi veszett!
– Hogy’ toporogna a láb, kétezeröt, e hajón?!
Pláne, ha itt az a Száz Év, ideforog, eléd!
Ünnepe (volna), ha gyúl, s rád süt a tény: Vele jobb
volt! Gödön is. Noha onnét kizavarta az alj.
– Tartozol érte!
…Hajóhíd ki-kilengne cipőd
súlya alatt. Elegáns öltönyös úr, igazít
Bankfi a bajsza hegyén, s Gyáros is Őfele int;
megy vele Tóga s a Bölcs, Jog s Tudomány, csak azért,
hogy legyen áthidaló két okos ember a szó-
bokrosodáson – ügyét önmaga ellen is úgy
védeni, mintha Noé gyűjtene most együvé
bárkaderékba jövőt: új erejével EGÉSZT.
Védeni önmaga ellen? Ha muszáj! – Odasóz
Ő vitatűzben! Igát nyelve nem állt, ne feledd!
Horthy ügyésze uszúlt? Félrebeszélt-e ezért
bármikor? Állta sarát, arcba ha köpte a társ
(pártja, a nője)?! S ha új vers, szerelem, szabad elv
sértve: a száj, a „pörös” zárta-e szép igazát?
Most, vad idő, neked bókolna, ha döngsz a hajón?
Megkeserült tömeg és tisztviselő-pereputty
forgat elénk csupa molyrágta igét. Ezen ám
(új ezer év elején!) mégse aludhat az ész!
Mert, ime, itt az idő: fénybe, jövőre a fél
százada vérbe borult Forradalom kel elő
mészbe-rugása helyén, s nézi, nem értve: kikelt
már a vetése fölénk, kétfele tört a bilincs,
ránk települne a Nap – míg Európa bevált
tág egü álmodozást: tengere mind ölel, vár,
ó, magyar!
Így igaz. – Ám (kérdezi Ő szigorún)
mit teszel épp? Marakodsz? Egy haza népe két ól
torz röfögője, ha így, aljas agyart növel ép-
sége helyett, s szive csak fojtogatásra serény!
Dunyha alá behenyél, únna, világ, s bedögölt
béke, jövő lehetősége?! Eladta magát,
s ördöge most teszi füstté repülő magasát?
Zongora búg? (S csak a vers?) Mert ez a kéz (vagy a kés?)
most belevág, s töri szét harmoniád, te suhanc
„felszabadult” hatalom? – Fel? Mi alól? (ez az Ő
vers-szava lesz, Uraink. Élc helye nincs e hajón.
Sem csevejé. Csak az ország sora. Emberi sors.)

Ismered Őt, s nagyapát? Régi fotójukat értsd
(értheted, albuma vár): félhülye az az ős.
Állati ól szaga dől… áll a Fiú, s szeme néz
rád, te, jövője, szegény nagypapa-pilla alól:
„Hegy tetején ez a gyűlés! Ne Dunán, a sikált
ócska hajókajüt ablakkeretébe’ kutass
arcuk után! – Ararát-sors ez a szirt tetején.
Hátul az ólkerités, s nézd: elöl ágaz az út
ködbe, Homály szakadékszáj parazsába, s kerék-
forgatagú özön indázza elő ugyanazt:
körbe a, körbe a kép váltakozott – de mivé?!
Én s nagyapám, a szegény; ól, s emelődne Fiú –
bár kitörés Ariadné fonalán soha nincs!
[Tréfa-e Zampano lánc-tépve? Nyakán tör a lánc –
mégse szakad meg az ősátok: övé lelegelt
végzete.]
Jön nagyapám, ópium olvad erén,
s félhülye, zöld unokákban kikel illatod, ól.”

Képzelet osztja elém: Ő a Dunán. (Ez a kép.)
S kétezer év magasán (filmen ez két jelenés
átvetülése együtt) várja: kopog a jövő.
Kétezeröt,
vígy koszorúdba tudást, összehajolva kigyúlt
fölfedezést: ez az út.
Nélküle Holdra makogsz,
s Földbe a tél temetőférge befúrja magát.

* „Hajó a hegyen” (jegyzet)

Episztola az Eleven csónak Jánosának

Szentmártoni Jánosnak

János, e pár sor aligha lehet hazanyaklani-hullt-csont,
ablakodon bezörögve ijesztő Lény, kerek églyuk,
ködszita-porhüvely árnytalan ingadozása, kisértet!
Frászt! Ha figyelsz, ez a hangagyökérre simítva: időm. Csak
jött befejezni – mit úgy kifizettél jóval előbb, há-
romnegyedéből látva előre a Hold-kerek könyvet –,
most kinöveszti a fényt az egészre! Csupán a papírfo-
gyást kell jól adagolni, nehogy szaladó soraim vén
asztalom sebhelyes orcáján futakodjanak égig!
Hinne-e bárki, ha nincs papiros bizonyítani: kész van!
Szóval: iparkodom.
Ám egy-egy apró szóközi percig
csak könyökölve magamból át a jelen közegén túl,
mintha csak itt vetekedne Szakács Eszter megürült he-
lyén Sivatag-hadatok gyalogolni a semmi födőjén
– hát kupolának akarta mutatni előbb az egész had!
(Bertalan is, hova lett, mondd?!) – S úgy gyalogolt nyomotokban
két Cili Barbival át köteted lebegő magasáig,
mint ahogy ott, a galamb-kalitok s Gaál csónakon álló
ős-amazonja, s a part heverői közé jelenésed
röpte felívelt!
Barbara? Rajzolt ketrece foglya;
Nagy Cili? „stoppal” száguld „vérszagu” vad „kamionban”;
„unkahasu csuklón” babonázva Cecília épp ámul
abban a percben…
S a fönt repülő?!
Fuvarozza az utcán
régi szobáját, menti magát! Terebélyesedett ágy
s rajta a rózsa növése befonja Csepelt! Akadozna
ló, kocsi! Rózsasziromtól púposul út! Pata csúszkál!
Nászmuzsikába kocsis nyög: az ágy, meg a rózsa növése
lökte a bakról! Lófarat üt, töri, izzik! Utóbb még
lángba borít az egész rakomány?! Hova mentheted át?!
Nézd:
úgy forog fönn a te angyalod: vermem alá bevilágít,
átemelődik a múlt: Eleven csónak, hozod ölben!
S itt Sivatag-csapatod repül, egymást lelt kötelékként.

Férfikor

Szentmártoninak és Oravecznek

A múlt: keretben már a „régi tisztelet”. A „szeretet” – belőle kipergő faliszt.
Receptje elveszett. De: lesd meg istened, a porba mit lehel. Magad így alakítsd.

Holdacska nappal telt fotójára

Tavi háttered él; hancurozó hal ugor
mélyből:
Van-e fönt Nap, a kék égbe dobott tüzelő
ékkő?
S van-e Ég? Puha kék ingbe fölé hajoló
boldog?
Te is épp belenéztél – s repeső örömét
hordod.
Ez a perc letörölt minden ijedt-szomorút
szádról.
Van a Nap, van az ég! hirdeti fénnyel e kép:
Látszol!

Regényemet dedikálom

Annának

Ha az Isten háta fekete
(mint egy befestett linóleumdarab),
azért az, hogy véshesse bele
kezed világító-fehér önmagad.

Anna Béri Géza-könyvébe

Barátom Ő. S barátomé
a könyve. Most szeretve vedd,
ha hídul ívelődöm én
közétek. Érts: követheted.

Ne életét – Szeráf-lovát!
Amíg a mélyre rábukott,
a ló azóta vár: tovább
ki száll a Szárnnyal?! Ints! Tudod!

Sziszüphosz köve

Ha nem is a kéz voltam,
csak amit kiejtett,
s rám dőlt, ha: föltoltam?!…
A kő? – S ha benne rejlek?…

Song a bombavivőről

p. Barta Istvánnak

Olvastalak s egy régi kép,
nem ilyen verklidallamos,
hanem tűsovány s messze-kék
(nem hasonlítok magamhoz),
kihajtott ing és késmosoly:
cilinder alól skalpszedő
nézett velem farkasszemet,
pokolgéppel nyújtott kezet.

A kép chaplini tortahab-
közegében e nyomorék
gyermekhit töpped, roskatag
szemétdomb, seprű-kotorék,
csonttalan, szemét-ruhájú,
mit a légáram összeront –
(ennek se más, csak üszke zsong,
siratófal szögén bábu).

Hol a könny a puszta szikla-
likacsokban mohát terem,
e Paprika Jancsi itt la,
trombitázik árván nekem.
Szegélye nagy tintatenger,
minden hajókat tördelő –
de hitébe márt sebemmel…
mégis a Vízen átvisz ő.

Vár a Föld kenyere, ágya!
Kifordítom pokolgépem,
s tudod mi van bensejében?
Jószándék aranyalmája.
Körös-körül a tengeren
tömlőhomályból rám kiált
minden széttépett emberarc.
Nézik e szögbe vert királyt.

Bábukirályomat szögön.
S megnyúzott bőrét fal alatt.
A szélhordta koszt, börtönöm,
hetvenkilenc-év-magamat.
S az Idő szemüregében
dögevők szárnya megpihen.
Vak Úr, bosszútlan hagyja már,
vigyem alá a semmiben.

Barátaim abc-ben

Különös módon mindegyik
keretbe került.
Összeszoruló szívvel kérdem:
Mit mondtak?

Hallócsövét elhányt süket,

ki szemének
esőfüggönyén át a szájról
többé nem olvas le
se jót, se rosszat.

December van, nem Karácsony

(Bartis Ferencnek, könyvéből fölütve fejemet)

Nagykarácsony éjszakája
jönne még, ha lenne szárnya.

Tépve tolla, hópehely lett,
Illavára hullt lehellet.

Vácra vérbe fagyva dőlt be.
Gyerekkorom hányta rögre.

Szőrehulló év jött – mind gaz,
köd úsztat csak, Semmin inghatsz.

Vagy a szárán, ahogy állva,
állhegyéig hóba ásva

Attila is úgy röpülne,
mint ki Semmi ágán ülne.

Ágon-e vagy ágazódva
futott a sín, túl a hóba,

futna most is, ahogy mindig,
elguruló fejeinkig.

Tájkép

A frissen nyírt gyep az alkonyatban.
Minden szál füvön egy csepp fénnyel.
Nyugat felé megdől kissé. Lassan
meri az est a fényt a tenyerével.

Otthon

Ó, ritka angyal, itthoni magány.
Most a test hever s az ágy havában,
mint magasból lehullt szalmafészek,
madárbegy melegét hordja magán.

Az elrepültekre

Fiam indul az ír csoda(?), csapda(?) felé.
Fapados viszi őt, viszi Albionig, hol a komp
szeli zöld szigetéig a szótalan árapadást.
Vize néma. Csak ázik. A ködcsepegés

se akarja becsapni, hogy isteneké
citerája. Ha Dublin eléveti lámpasorát,
kikötője közel se lesz épp sörivó-meleg, ott-
honias. Pedig innen oly álomi volt.

Hova lesz? Mi sötétül a lába alatt?
Ki az ötven elé is utazva fut ott kopaszon,
gyerek-ámulatával a fénybe – ha lánggal elég,
csecsemő-kicsivé teszi ír temető.

Ugyan itthon e rög-kopogás sose szól.
Közelíbb temetőben az urna öcsémmel eling,
belesüpped a falba – ne ázzon a könny keserű
leve rajta. (Helyén neve mily mutatós.)

Szobafal körüláll. Csak az óra, ha jár.
Vonakodva, a zsákkal a háton – időmmel – elém.
Fapados repülőn elinalt fiam űrpora, szél-
hazahozta eső lesz a ház tetején.

Rossz tavaszom

Bartis Ferencnek

Milyen éj-filozófia bánt?
Idegen szoba körbekerít – utazót,
kit a hózuhogás betemet, ki se lát,
s morog április – vérebe tél.

Bosch elejti, a vászna lehull:
lesz az ég odakint, idebent meg a tűz,
parazsán forog egyre az ember, s az ész
üti bottal a lába nyomát.

Viszi ír kövesúton a szél.
Le-ledobja a zsákot. Elalszik. S a kő
maga kúszik a zsákba az útja alól,
ha felébred öreg fiam ott.

Temetünk. Öreg öcsre borít
falat egy sima mester. (Imánk megakadt.)
Igazodna az urna-meleghez a holt.
Üregén univerzum-anyánk.

Ilyen lyukban? Egy urna az ágy?
Ha az ég csupa Isten, e lyuk neve: nincs?
Ha a perc csupa sír, s öregebb soha én,
nem az új csecsemő zokog itt?

Hal a volt? A jövő lesz előbb?
Ez a két komisz ügy csak a vant (becsapón)
huzogatja a nyársra! Hiány, ropogós
falatod nem a van. Van: a nincs.

Az aszály

Az aszály
fojtogató bűze váj
magának rést a kocsiablakon.
Gí Peugeot-ja
(amikor született, állt még Trója),
e tizennyolc éves virgonc gépkisasszony
(zengje más kor tökélyét pesti sanzon,
nélküle is nyilvánvaló:)
150 kilométeres tiltott suhanásban
négy kereke alattunk miből való:
Duchamp lépcsőző Madmazellje combja,
ahogy a lépkedést kerek egészbe fonja
a szemünk,
s mint lefutó harisnyaszem, lába szára
e futurista álom-gurulásba,
Párizs futószalagáról
megérkezünk.
„Asztagokban áll a bűz előttünk”, mondom Gínek
(történetesen
honi sztrádán, a 7-esen),
s visszanéz rám, mint öreg autónk
– más egekből – virgoncan és sebesen:
„Ki hinné? Otthonunk felé hajtunk
Rómába, Velencébe, épp Világosra most!…”
S félrefordítva felejtett fejjel beront
a beteg Föld utunkra dőlő
büdösség kazlai közé.
(Kerek arcán őszibarack s szőlő rekeszeit kínálja Pszüké.)
Mert nem kis vigaszára,
mintha csak keserves képünk felhő-füstje mállna,
áttörve a mihaszna falat
kikerekül óriásian a Nap.
S rátapad a szembogarára.

Három halott Átlók

Juhász Sándornak, Czétényi Vilmosnak, Csillag Tibornak

Szerda elúszik, a nappali hold (fele arca az égben)
most veteményezi épp az azúrba a csillagokat, hogy
kék röge keltse ki mindet az esti sötétbe, virágnak.
Akkora csönd lesikált hada: kéklik a hangtalan álom,
hegyvonulás folyik egyre a túladagolt ragyogáson.
Én se akarva kisujjnyit izegni, csak itt vagyok (épp hogy)
más temetéseken érve idáig, ahol heverészek,
lusta mag. Elmaradozva Tőlük, tán testnyomod, élet.

Köztem és az ég közt

Öregedő kedv: januári fénylés.
Soha nem látott zöld bogyók a bokron.
A fölgyulladt cserge sárga tűzvészébe dőlve
láthatod a kitárt ablak négyszögéből:
az alacsonyan szálló Nap,
mint óvatosan lehajló cselédlány,
a napsugarak aranytálján
eléd rak kéklő itáliai eget.
Nem, nem emlék; a tavaly-márciusi Róma,
szőröstől-bőröstől az az ég csúszkál itt
a benyújtott vakító tálcán:
a Kis-Duna s jobbra egy riadt textilüzem
hályogos ablaksora fölött
kinyúlik, egész a leheletkönnyű hegyekig.
Ha most fölállnál (máris elszédülsz?),
római dombok akantusz-dzsungelét
pillantanád meg a ház alatt –
miért ne lehetne mesebeli jó napod egyszer?!
De nem mozdulsz,
csak heversz sárga cserge-meződben,
övez tűzfolyó-lobogás.
A hangtalan suhogású láng olyan,
mintha saját olvadó faggyújukban
idáig úsznának az érted
soha meg nem gyújtott
születésnapi gyertyák.
Tudod-e, mennyi az ötvenháromszor
elmaradt ünnep fénye?
Fejszámoló nélkül is megmondhatom:
Indiában pontosan ennyi máglyalángolás
költözteti a semmibe a vízpart
megfeketedett tetemét.
S hízónknak, ha az idő megérett,
mikor makacsul ránk-sütő kásaszem lett a hó
(gyerekkoromban)
csikorgó léptünk alatt az udvaron,
épp ennyi vasvilla szalma tüze kellett,
hogy hamu és pernye bűnbánat-kaftánjába bújva
elnyerje hentes-szívünknek tetsző tisztaságát,
étvágyunkat a lakomához.
Hát ezért nem moccansz!
Nem megy az csak úgy: fölállva,
átlépni a Pokol tüzét!
Nem moccant hízónk se.
Kormos orra alatt hiába kocogtattam
vasbögrében jégcseppé fagyott könnyem,
pedig a kukoricacsörgetésre
mindig röfögve, sivalkodva fölállt.
Most pontykukaságban feküdt a tengersötét szörny.
Ott volt, s mégis
már egészen más tengermélyben
kapálódzott párnás csülkeivel.
Olyan volt,
mintha sötétséggé dermedt óceán
hányta volna ki a hóra,
mikor a moccanatlan csillagszikrázásban
meglesni véltem,
ahogy bőréből egy hátráló fóka zsákmozgásával
éppen beletottyan a más elembe.

Mi volt, ami még szállt köztem s az ég közt?
A Hold gondolája és a csillagok teaházai?
Egy távoli zöld villamos
szikrabokra a vezetékeken?
Férfiak pipafüstje? Mosófazék-bugyogásból
a gőz ezüstöződő petúniája?
És?
Bokáig érő hálóingének
vetítővásznáról
a meztelen Éva homályos
ugráló-kontúrú filmkockája
repült s fénylett,
mert pillanatra szétnyílt rajta
a báránybélésű, cafatos nagyapa-bunda.
Dideregve kapott szétcsúszó szárnya után,
de ingének meleg titkai
szöktek a hajnali ég hideg,
egérfogó
ketrecéből.
Ám ruhásszekrényhez súrlódó háttal
osonni utána –
mint egy tiktakoló szívű féldombormű,
ahogy ha kora este lefeküdni küldték,
én nyomában lopakodtam –
most tilos volt nekem!
Utcakő-tömören
vagy ellenkezőleg,
éppenhogy üresen,
mint a kocsiról legurított csövek,
itt volt és nem volt itt,
feküdt és közben kimászott önmagából,
és lecsusszant egy tenger
– havas udvarunkig kicsapódó – bensejébe
a leszúrt sertés.
Ez, ami szállt köztem és az ég közt.
Se füst, se gőz, se ágyékillat,
se más kis angyal.
Lét és nemlét közt lapos tengerpart húzódott hosszan,
szélrajzolta homok.
Szélrajzolta sötét sávjaiban
valamit kikerültek a szállingózó hópelyhek.
Derékszögben kitértek,
valamit kihagytak a csillagsugarak.
Egyszercsak abbamaradtak,
majd ismét folytatódtak
a por, a hó ér-árnyú hieroglifái,
kis, elmosódó madárlábnyomok.
Tudod, mit hagytak ki?
Mit kerültek el?
Mi szakította meg az áramkört?
A gondolatkört?
Ólomkülsejű belső?
Egy magfizikai laboratórium
védőpajzsa tán?
Tudod te?
Én nem tudom.
Azt sem tudom, hogy a szél
nem fújja-e szét a hangom.
S hogy a nyomdafesték lánctalpas anyagelvűsége
kitapossa-e szándékom írmagját is a soraimból.
E vers szívverését is ott keresd, ahol kihagy.
Ez az, ami szállt köztem s az ég közt.
Ezt akarom elmondani.
Ahogy lábad előtt a római dombok
törpe akantusz-dzsungelét,
a tavaly-tavaszi Rómát,
magányos délutánod fata morganáját
dadognád te, ha moccanhatnál
a máglyán – igaz?

Hát én is csak ezt,
a kihagyást,
megnevezhetők közt a hézagot.
A soha nem látott napokban,
az ősz és tavasz közül visszahúzódó télben,
most, hogy a szorgalmas cselédlány, a Nap,
minden faágat rézfényűre dörzsölt,
és soha nem látott zöld bogyók
duzzadnak az út két oldalán,
s beléjük harapsz,
mikor párnába fojtasz sírást,
és asszonyod nyelve áttolja gömbjüket a szádba,
s nézésétől is ikrásodni kezd a mézük,
süt combjai holdudvarából,
és azt álmodod,
hogy olyan hosszú, mint egy gyárkémény
gerinced csigolyasora!
Ezüstös lengőajtók
szabdalják derengő kazettákra belül,
s elaludt hangocskák bebábozódva
pókhálóágyon himbálódznak emeletein.
Mikor ömleni kezdenek a tejes-zöld bogyók,
és zuhog e zöldborsóeső,
rájuk buggyanó ezüst és zöld vérben
szétáznak a bábok, mind fölhasadnak,
kikötődnek, mint pólya,
mint a letekeredő fásli,
zölddió-nedvben úsznak.
Akkor a hártyaszárnyak kiszíneződnek.
Lesz itáliai kék ég kékjük
és adriai tengerkékjük!
Izzanak korallvörösben,
gyúlnak lóvérbarnán,
és pávaszemük tüzét szórva kiröppennek,
ki, a kazettákból!

Harmatevő sokaságuk ejtőernyő-köteléke, lám,
aranynál aranyabb napokba ragadja magával,
s vízszintben úszik,
mint gyárkémény-hosszú betonkanális,
cső,
melynek benseje külsején virágzik,
felhőnyi lepke, és repül, és repül
gerinced csigolyasora!

Látod, valahogy így kellene
kihajolni ablakodból.
Fölállsz.
Átléped a Pokol tüzét.
Akantuszt lelsz a házfal alatt!
Túlvilágot!
A hátsó ajtón kilépve kiskabátban,
a szemetes kukák féregzsongású depója mögött,
a bogyó-bizsut csendítő bokrok alól
lét és nemlét közt lapos tengerpart húzódik hosszan,
szélrajzolta homok.
Szélrajzolta sötét sávjaiban
valamit kikerülnek a szállingózó hópelyhek.
Derékszögben kitérnek,
valamit kihagynak a csillagsugarak.

Párbeszédek

– Költér! Ha én itt vagyok, ő meg ott,
ha én vagyok az Igen s ő a Nem,
melyiket választod kettőnk közül?

– A harmadikat: köztetek a rést.

– Neked így se jó, neked úgy se jó.
Számodra melyik a legjobb rendszer?

– Ha megvéd tőled; téged tőlem óv.
S mindkettőnket leginkább magunktól.

Ima

„Ahogy ha eljön, egy svéddel, dánnal,
ahogy nemzet szintjén Angliával,
jóba kellett volna lennem Gaállal,
jóba bizony a noah-noáhval.

Ha nem kettős csókkal – kézfogással.
Egyházból se kelttészta prímással.
Mert nemcsak az előírt fohásszal…
Másképp nem megy: csak a »száz virággal«.

De Uram, nem: száz virág-nüánsszal,
százféle Dalmady-variánssal,
lándzsával, ha nem halandzsával,
szmokingba bújt fogdmeges szeánsszal!

Adj nekem, Uram, több korrektséget!
Kalapot emelő ellenzéket.
Csak középosztályból kevesebbet!
Ne legyünk mi középosztály-nemzet.

Add, Uram, minden nap felismerjem:
a »sakkozó világfival« szemben
»az ország ügyeit vivők közt« nem
lehet analfabéta több most sem! –

Németh László ahogy mondta Szárszón.
Jaj, ha az értelmiségim vérzőn
csupán »idomított szolga«. – Ártóm!
Hogyan lehetne, Uram, a zászlóm?!

Nem az én vértem, pajzsom. Székely.
Nem ott. Itthon. Kisebbség-vermével.
Padlónk alá férgesedik P-vel?!
Hogy leszünk mi valaha Tündérkert?!”

Lábjegyzet

Erzsébeti néger:
P-ben szénné ég el.

De előbb fekete
sötétkamra-élete.

Rés nélküli zárka
tengerszint alá ásva

beton-otthona itt.
Szólhat. De nem valamit.

Nincstelenből lett e Nincs,
a mondott úr! – Legyints!

Kimosakodva a lift
máshova, másokat vitt.

Ott érte és nevében
– villából, hegyélen –

él, él s valaki dönt.
S ő lent. Sohasem fönt.

Egy induló első strófája

Keverd össze a Szondi-tesztet,
meg egy parlamentet:
mi a különbség?
Járhat a Politikon Zoon frakkban,
nem Zrínyi – de vadkan,
bárhogy köszöntsék.

Útjelző és szakadék

(Két kifordított Bertók László-sorra írja a noah-noah)

Nem vagyok oly nagyszakállú,
ki fejen állót talpra tesz,
magánhasználatra mégis,
Laci, sorod kifordítom:

mögöttem a történelem,
előttem puszta „lét dadog”.
Nézek összeszűkült semmit:
elfordul, mint a macskaszem.

Hogy múzeummá lett a múlt,
s keretben minden felirat,
az Ismerd meg magad s Légy jó,
A Paradicsom visszavár –

Szellem, Útjelzőnk, csodállak,
nincs útkorláton gyúlóbb fény:
szakadékba-hullásaink
fölött égsz állhatatosan.

Benzintől összeégve, vagy
karomra kötött szárny alól
száguldásom roncsait míg
félrehánytam, fölnéztem rád.

Nem a holdnak vonít az eb,
még akkor se, ha verset ír.
Őspatakba mosva arcom,
magasban, út, terád néztem,

s hol foszforeszkáló Jeled
áttört korlátot közrevett,
én kapaszkodtam vissza, föl.
És tündökölt tovább az Ész.

Köz-eszünk, a kincstárnyi-sok!
Rövidlátó szemem itta,
mint a pécsi pályaudvar
lámpafényét rovarfelhő.

Épp csak egyre kevésbé lett
tört-testű táncom szárny-kecses;
szebb a vér permetje nálam;
vércseppem kápolnafénye

hócsönd erdőn ha átnyilall – – –
de toll, nehogy elkalandozz!
Leszakadt fejem, lőtt sebem,
mellkas elé markolt tüdőm

visszfényével farkasszemez
rendületlen fényforrása.
Nem hunyorog. Sugárzik csak:
szakadékba itt vak se hull!

Nem is a vak. Állig gépben,
géptüdőben, szívmotorral
(csuklóprotézisem ragyog!)
utat mutat – s nyel szakadék.

Keretben már, hogy ez a harc…
s másfajta raj… Gyerek, aki
hisz Perpetuum Mobilét.
Pláne, hogy az ember is az!

Anyám és én már ezerszer
túlszárnyaltuk Lemmikejnent:
haltam, s ezerszer összevarrt.
Fény! szakadék! lásd hátamat!

Mit termett nehéz sorsod? (1)

Én alagsorok alatti mélyben,
ahol a csatornák húzódnak meg,
hol az ajtósor alatti számok
szemedbe szúrnak, mint akasztószeg,
követtem az ismétlődő iszonyt,
szigorú őrangyal-arcát onnan
ismerem. Mint anyapótló testvért,
ki fölnevelt, míg belehalt titokban.

Mit termett nehéz sorsod? (2)

Mennyi mindent akartál elérni!
Milyen apró csatornákon
szorítottad át magad!
Most látod, a kilyukadt időből
cseppenként hullsz vissza
hajszálgyökerekig.

Sebaj

Nincs mást mit tennünk.
Tétlen csak nézni,
ahogy a róka
jércénk bevérzi.
Rókán át medve!
Medvén át hajtók
célzókeresztje
szeli szét mellünk.
Kakasunk, jércénk
után az eb: dög.
Után a ház: rom.
Házban hal társunk.
Legutoljára:
epezöld szívünk.

Erdőkbe bújnánk?
Galagonyák közt
inkább feküdnénk?
Fölállni onnan
tüskék sebével
nem lehet másképp:
orrunkban dróttal,
ól szemetével.
Sompolyog róka.
Trappol a medve.
Üvöltünk? Célzó
fejvadász Gazdánk
telemer vályút.

Minket a Pokol
jegelt szelíddé.
Leperzsel, forráz,
szalonnánk hántja,
borsoz, fűszerez.
Sebaj. Röfögjünk.

A noah-noah visszaküldi költőlánynak aranyhaját

„Hitted volna: az elmúlt belseje méz?
Mézet zokog az ikrásodó hajzat,
s szüntelen vonaglású vész-
tüzétől gyúl héjzat s az aljzat.

Az orom, mint kettémetszett nevetés,
elfojtott tilalmasságban ragyog,
s a parketta tőle ibolyavetés,
tőle kap fénylést és illatot.”

De a pincemélyben ott a dinamit.
S ahogy német tisztek ’44-ben
marsoltak rájuk: roppantak hidaink,
előérzettől bukva, térden:

a Sas még nem ugatott tűzparancsot;
hallgatag zsinór még nem volt begyújtva,
de víztükör vetített elő roncsolt,
defloreált lány, Európa –

úgy most se kezd zuhanórepülésbe,
de rajtam a sasszem tűzkarikája.
Még nem száll a circumdederunt égbe,
te kellesz hozzá, Tél Leánya?

Aranyhajad szikrája kap zsinórba?
Lángja fut el a rejtett kötegekig?!
Ávós tisztek döngtek hidamra sorra –
neked sikerül, nem őnekik?!

Ha semmivé égő csipkebokorból,
mikor majd világ-énem belehamvad,
te és a jövő fogódzva kibújtok,
születés-nedves két arany Nap,

vad világtörésben darabka tükröt
fogtok-e találni, hogy belenézhess?
Hogy – költő! – valakihez szólj, ha üdvöd,
s visszaragaszd őt hajtő-mézhez.

Ha megfulladt is, hajsátorodba rántsd!
Támadjon föl ibolya-illatától,
hogy nyűgözze hajadból kagyló-zománc,
a vénuszi! S a jézusjászol.

Széna aranya és a tengermoraj
születésed óta hajadból susog.
Mózeskosárrá sződd! Ne veszítsd soha.
Legyen új Földön óvó burok.

(Noah-noah) levél Dalmady Benőnek

GAZDAGON ELLÁTVA JEGYZETEKKEL
A CÍMZETT HOSSZÚRA NYÚLÓ GYÖNGÉLKEDÉSE
MIATT,
CHRISTIAN MORGENSTERN HALÁLÁNAK
HATVANÖTÖDIK
ÉS EGY CSUROMVIZES KAMASZ
ERESZ ALATTI KUPORGÁSÁNAK
NEGYVEN(EGY)EDIK ÉVFORDULÓJÁN,
KIKERÜLHETETLENÜL NYOMATÉKOSÍTVA,
HOGY A KOPASZ ÉNEKESNŐ
ÉS A KOPASZ FODRÁSZLÁNY NEM UGYANAZ,
TOVÁBBÁ A TÁRGYHOZ NÉLKÜLÖZHETETLEN
FILOZOFIKUS KEZDÉSSEL ÉS BEFEJEZÉSSEL,
KÖZTE PEDIG KÍSÉRLETET TÉVE
A HORATIUSI KÖZÉPSZER P-SZERŰ
(VAGYIS: ÚJ) ÉRTELMEZÉSÉRE

Légtelenített, zárt üveg,
nézd a huszadik századot.
Meddig állunk el benne még?!
A légüres: jól konzervál.

Mint minden hasonlat, ez is
kezem közül kisántított.
A bűzös lég itt megmaradt.
Az időt szippantották ki.

Mi végre? Sárkány-ötletek,
nem kutatom a titkotok.
Horatius középszerét
én így fordítom: én vagyok.

Pompa, kastély, allűr nélkül,
kukacos odvú P-ben is.
Nem kell imádkoznom érte.
Így szültek. Kényszerzubbonyom.

Dalmady! Moss fület! Talpra!
Ujjal mutass! „Bevallotta:
ő, csak ő! Csigaházából
kidugná szarvát Horáchoz!
Ionesco-hápogás se már?!
Se Morgenstern-impresszió?”

Nem a Kopasz énekesnőt,
kopasz fodrászlányt írtam én.
Kopasz, kopasz, de mégse egy!
S a Csuromvizes vándordal
„monológ-görgetése”, ó,
bármily dermesztő benyomás
(= impresszió), oly egyszerű
a lényege: eresz alatt
kölyök ázik. Kölyök térdén
Dsida ázik. Fönt pedig a
gerendán, lám, „ágas-házas
violamag” töve ázik.

Látom, ez is Ionesco lesz,
mag meg a tő, nohát figyelj:
mikor a tő elvirágzik,
nagynéni-ujj gyökerestől
kihúzza a virágágyból,
s rafiával összekötve
fölakasztja hűvös szélbe,
szélverésbe, napsütésbe.
Hát azt meg mért? Ott a magház
addig bóklász, addig hintáz,
míg kipergetjük magvait.
Lesz még tavasz! Tartsuk számon.
Fújsz Dalmady, szinte hallom:
– „Ázott szoknya suhogása”
hogy lehet a fonnyadt tőből?!

Úgy, hogy a srác annak látta;
hogyhogy erre nem gondoltál?

Nézd: a violatő bokra
fejjel le: akár egy szoknya.
Hát még hogyha „hideg rázza”…
Kivált annak szemében, ki
fűmag-sűrűn veti vágyát,
s mindenből egy szoknya rezdül,
libabőrös lisztpuha láb,
lónyak-széles hajlású comb.

Negyven év távolban ázik.
Meghajtom előtte fejem.
Mert akasztott nő is lóg ott,
az utcánk végében akkortájt.
Ház mögött, bagoly megszállta
lombbarlanggal teli tölgyön
lóg, amíg a világ: világ,
a férjgyilkos nő, lányosan.
„Egyszer szétnyílt pongyolája”,
s „fehér a lába, mint a só”,
emlékszem a krumplis-zsákra,
Warholcz szatócsnál azon ült.

Lógázó lábáról elröpült
facipőjét fölemeltem…
Súlyos szemhéja letapadt.
Érted, Benő?! Ez mind így volt.
S ki Dsidát olvasva ázott,
és csüngő violatőben
nem Olaszi Baba lábát,
se Rátasi Évi térdét,
se Csütörtök Gizu édes,
gömbölyített körmű ujját,
hanem ezüstös két soron
csak fölakasztott nőt talált:
meghajtom érte a fejem,
hogy nem szólt róla. Elaludt.
A látomásba nem fogott.
Esőben ült – s az átsuhant.

Tudta: pelyhedzve mit bír el.
Innenmaradt korlátain.
Átengedte a „dalt” nekem:
fogjam én föl a suhanást,
Madárszülőmnek szárnyait.
S merjem, minek nem-merése
neki, bizony az érdeme.
Szavamra: horatiusi!
És nem csupán csuromvizes.
Ázott? Látod, hogy mit tudott:
négy évtized múltával is
nyújt ágas-házas violát.

Nagylelkűségét ne feledd!
Ha „madárhólyagodba” szúr,
ha „Langston Hughes-t”, a vén ripit,
s repedtfazéknyi rímeit
rád önti, mint a marcipánt,
s vonszolva puhány üleped
míg sistereg az utcakőn,
szemedbe vágja, hogy mi vagy,
(vagyis ahogy tettem volna)
jobban lakolnál, minthogy így:

elvirágzott, hát ad neked
egy megázott, rafiázott
violatőt eresz alól,
gyökerestől, magházastól.

Én pedig a morgensterni
halaknak írom énekem.
Legyen mivel fölrepülni
egyszer még, madár-korukban.

A noah-noah szép Linának egy régi rögtönzést ad elő

Amióta egy fekete asztal
tövében először megpillantottalak,
szemrésedben sötét tenger zúgott,
parttalan hullám közt titkos hajó haladt,

tompán sugárzott félárnyat fejed:
istennő-sisakján lehúzva a rostély.
Érc-sima sötétség verte szemrésedet:
eszméletlen csapást sújtó fustély.

Vagy nem sisak alól – dzsungel özön-
liánjai közül rémlátva tekingetsz?
Egy Angyal? – megvesszőzték lüktető
csiklójáért?! – Aktaiónt tépő szelindek?!

Kastélyfalon akadt lánynemű tramp?!
Kiért rongyba bújt az úr, hogy úgy szeresse!
S míg lábujjadtól öledig csókol,
nyakát tartja, hogy álnok borotvád lemesse?!…

Ünő vagy? Vagy évmilliós hasztalanság
saját szügyét nyaldosó gepárdon?
Mint Vezúv torka, szédít e szemrés:
fürdő Évából vízpartba süllyedt lábnyom?!

Megfejtve most a titkod! Egy festő
(halott) várta szellem-elődöd, egy másik
tizenháromévest, hol szivattyú-
ház zsongott – s szívdobbanása bevilágít.

Emlékszem, irigyeltem: „Bensője
lámpáival fölgyújtotta magányodat!”
Tükrök lezuhantak, jelenés-hang zendült,
s jött a Lány, „mint egy szárnyas vonat”!

Boszorkányjárású volt az alkony.
Holdfényű lábát egymásra halmozva: varrt.
Tíz körme szentjánosbogarai
nagy lábán fénnyel fésűzték az avart.

Festőm imádta: „Nem hittem, hogy szagod
ilyen vad fűvel keményre tömött zsák!
Sosem érintett párnádon a fejem
majd márvány-szájjal hallgat, ha nyakazzák.”

„Számba vizet veszek, s megmosom arcod
– szólt a Lány –, ha bátyáim összeverik.”
Nagy keze alól még látszott a mell
s rózsaszín érme. S festőnk sírt: „Reggeledik.”

Ingatta törzsét rajta. Érezte:
nincs, nincs, aki Hozzá érhet – kőből rakott!
S feketén verdesett kétségbeesése:
„Mért kapott arcod kőburkolatot?!”

Majd fölállt, és ezt már álmodta csak:
„Úgy fekszünk, mint két tüzes hasáb a fagyban.”
S nem szól a Lány, mit is mondhatna, ha
ahol elrepült fönn, a tiszta magas van.

Szemedben sötét tenger zúg most.
Messze a hullámon üres hajó halad.
De közepén hánykódó kajüt nyílt:
ágyában ijedten altatgatod magad.

A noah-noah esete a fölsült lánnyal

– Hogyan? Félsz szeretni?
Először is: itt nincs
magasra rakott ablak.
Csakugyan lábujjhegyen nyújtogattad
a gyökerestől kitépett nefelejcset?
Fölötted egy Kadarkuti Richárd-féle
szénaboglya zizegett,
mint az eső, a kátrányszagú
lámpaoszlop kopasz égőjéből…
Megnézted közben?

– Nem szénaboglya volt,
hanem hosszú, szőke haj.
Talán paróka – fényszálakból.
És nem eső zizegett,
hanem ez az ápolt vízesés-haj
hullott az arcomba.

– Öregedő tanárod azt kiáltotta:
„Takarodj vissza a könyveid közé!”

– Azt nem kiáltotta,
hogy takarodj…

– És a víz?
Vödörből csapta az arcodba!

– Talpas pohár lehetett…
Legfeljebb üvegtál…

– Kneipp kúra.

– Az mi?

– Tetőtől talpig:
tizenkilencedik század.

– Akkor se tudom, hogy mi?

– Még én se,
hogy mi történt veled azután?

– Álltam.
Az ablakot néztem.
Saru volt rajtam.
Semmi mást nem éreztem:
testemen végigcsurgott a víz
lábujjaim közé.
– Késleltetett robbanás.

– Az mi?

– A gondviselés.

– Nem értem.

– Nem baj.
Akkor is beválik,
éppúgy,
mintha értenéd…
A lábujjaid közé
szivárgó vízből
eszedbe se jutott
szeme vizenyője?…
Hallgatsz?

– Összerántotta a függönyt
a csukott ablak mögött.

– A bábszínház bezárt.

– A rendőrautó
másodszor úszott végig
az úttest közepén.
Először oda se figyeltem.
Most lassított…
Nem maradhattam tovább.
Éreztem,
ha harmadszor is visszafordul,
rendőrök cipelnek haza.

– Megkérdezték volna,
ki öntött nyakon.

– Véletlenül…
Valaki…

– Hazugságod
csúnyán bevilágította volna
a vizes házfalat.
Föl az ablakig.
Hosszú fickók voltak?

– Hosszúak hát!

– Nyomban bezörgettek volna.
Aztán a víz nyomán
kiömlik az egész…
házfalra,
rendőrre,
úttestre.
Szerelmi jelenet
egy vénülő tanár
és e szeplős krumpliorr között!
Nálunk!
A mi manézsunkban!
Ccc!

– Rajtam gúnyolódsz?

– Ez öngúny.
Téged alig érint.
Hisz innen vagy még
a szocializáción.

– Micsodán?
Nem szeretek politizálni.

– Szamár!
Ez lélektani műszó.
Felnőttéválás.

– Nem értek hozzá.

– Látom.

– Nem akarok felnőtt lenni.

– Értem.
De szeretni csak akarsz?

– Kit?

– Őt.
Vagy mást.
Aki nem olyan
magas ablak mögött lakik.
Aki szereti
a nefelejcs csokrot.
Nem önt nyakon
talpas pohárral.
Az úttest közepén úszkáló
rendőrautók elől
házába vezet.
„Gyerek
késő este
ne csavarogjon az utcán”.

(Keskeny kézfeje
vénuszdombjára ágazik.
Bal mellén leomló lonc
a szőke hajfonat.)

– Te szereted…

(Szeme üres part
napsütött vize.
Inni gázolnak bele
gyerekkoromból lovak.)

– Mit?

– …a nefelejcset?

(Ezüst halak orsóznak át
haján s a sörényszálakon.)

Noah-noah lexikon 1.

Az, ami

Miből lett a noah-noah?
A költőből lett Harlekin.
A nők már dobják Harlekint?
Rájött, hogy ő noah-noah.

Költő mondta: A szerelem…
Harlekin bukfenc közben nyúlt.
De hogy a bukfenc se repít,
rájött, hogy ő noah-noah.

Varázsolt költő szeretőt.
Harlekin: bele önmagát.
De hajszálanként szétesett
a lósörényű csábító.

Költő búcsúja farkas-est:
Kis Hölgyből lett a kis szuka.
Trombózis tájfun-egein
hattyúból bukott ki liba! –

aranyhaj-zászlós himnusz szólt.
De Harlekin búcsúja mi?
Bizony, lehet tanítani:
nézői – háttal – tűnnek el.

Az egyszemélyes ponyva dől.
S a túloldalon kifordul
maszk alól a noah-noah.
Sírig bohóc – minek a maszk?!

Költő lett volna pillangó!
Harlekin bűvölt, hogy nem az.
Nemet játszott ő igenné.
A noah-noah, az, ami.

Kín-rím

A noah-noah az: ami.
Az eltévedt lovas hagyta erdőn.
Mózesnek a csipkebokor lángolt.
Neki Hirosima, Nagasaki.

S hogy valahol utat tévesztettünk?
Nem ’48-ban – még Etelközben.
Ó, de még inkább: azóta mindig.
(Tréfás [?]) történetünk betelt közben.

A hásítás

H…ah…noah:
az öncsonkító toldalék.
Az ugrástalan bolhalét.
Csak a „soha”.

Váll helyett vállfán a szerep.
Színpad sehol.
Csak be ne tojj!
Ne röptess fákra egeret!

Arról van szó,
s mindössze „csupán”, hát fülelj:
oly tetű hely,
noha ismerősen hangzó,

mint az öreg Labirintus
(vagyis a Föld),
nem maradt más: vér és színhús.
Költő nem költ.

Ének nem szárny.
Repül nem-dal.
Nem hall a fül, dalol a hal.
Az ember árny.

Noa-Noa:
térképre nem róható jel.
Nosza: noah,
sóhajszerűsítsük – óh! – el.

Kopasztott tyúk
a légen át úgy csónakáz.
Mért nem tör utána a frász?
Kövesd Hattyúd!

Vagy ha nem, hát miért az ah?
Kit ér e gúny?
Hunyót – ha húny?
Ha nincs út, hát menjél haza.

És fényképezz!
És dokumentáld, ami jön.
A te időd az én időm,
egy fénykép ez:

Kolumbusz új földet talált.
Gauguin csak gömbölyű halált.
De lefogyott mára ah! ah!,
hátán viszi noah-noah.

Noa-Noa és noah-noah

(Lexikon és hódolat szegény Gauguinnek)

Gauguin minél ösztövérebb,
a halál annál gömbölyűbb.
Befogja az egész Földet.
Sok tátott szem szája: hírnév.

Csak egy tiszta szeméremrést,
s árkában egy alvó Angyalt,
szemében árvácska-bársonyt,
ajka közt forrásvíz-ízét

Európán ha lelne túl,
Gauguin lehetne gömbölyű
bennszülött az édenében –
s a halál fogyna kicsiny ponttá.

S mert markában a beste már,
mint gyermek kimúlt galambja,
cipődobozba fér bele
föld és nyári virág alatt.

De minden éppen fordított.
Előbb meghalt a reménység,
s az édeni földművelő.
Utóbb, hogy lesz valaha is.

Nincs más: sárkányfog-vetemény.
Földet többé már ne keress.
A csillag messziről csillag.
Nincs hova hát… A gálya: rab.

Noah-noah szó: ne hazudj!
Mást te ne ámíts! Ne dobolj!
Állj szembe a golyóval! Lyuk
lesz szíveden? – Medáliád.

A noah-noah – is – mennybe megy

Mikor minden nagyság emlék,
emberméltóságod a múlt,
a huszonnégyórás nemlét
tengerfenék kórházterem.

Elérhetetlen centire
óriások nyújtják kezük.
Lélegeztetőgép-fehér
türelmük és mosolygásuk.

Még benjáminkorú köztük
kedvesnővér Illyés Gyula;
milliméter-közelben hív,
de bénától csillag a táv.

Hunyd szemed vissza hát anyád
langy magzatvíz-tengeréig!
A béna kórházi ágya
így lehet szülőasztalod.

Magadat újra megszülő,
kibukva újra Világra,
jákobi lajtorjád cipeld,
öleld egyszülött ikredet.

S óriás kedvesnővéreid
ég-magasához emelve
magadból hágj fokról fokra,
szem-moccantás-aligsággal

hátadon a méhlepénnyel:
a kilyukadt harmonika
hangját elvesztett Halállal,
föl, közéjük, kézfogásra.

Noah-noah jegyzet egy régi vers alá

Sóhaj

(Recsk, 1951)

Atlasz súlyától görnyed a vers.
Úristen, miért, hogy a földre versz?
Hogy merjen álmodni az élet?
Oda vágyom, hol az országok zöldek, füvesek,
hol a tavak tiszták, kékek.
Ahol majd virágot hordok, nem köveket.

Képzelt – s képzelten is csonka – találkozás

– Na nézd! Egy Gauguin-tanítvány!
Zöld fű, kék tó, virág kézben.
S Isten is fülhallásnyira!
Az élet álmodni akar?!
Hé! Ne fordulj el! Hova futsz?

– Futni e kővel?! Az őrig!
Érte, hogy beléd durrantson!

– Kísértődnek golyót kínálsz?
Hány éves vagy? Tizenhét?

– Már nagykorú! Huszonkettő.

– Azt védeted őrtornyokkal?
Ily ritka kincs az a nagykor?

– Mi ez a vizelő vének
lassúságával csorgó gúny?
Vállamról vedd át kövemet!
Hordd kicsit! Majd szóval tartalak!
Borz pofád ismerős. Ki vagy?!
Miféle mester? Házmester?!
Kiakolbólítottak?! Az
megesik. De hogy épp ide?…
S honnan is?

– A jövőből.

– A jövőből? Ne mondd! Az a
se fű, se tó, se szál virág,
se élet?! S mit akarsz?

– Élni.
Csak élni. S azt se valami
túl akaratlagosan. Csak.

– De hisz ez börtön-pszichózis.
Cellahideg kell hozzá, nem?

– Nem. Lehet villaterasz is.

– Hallod, ez nem az én jövőm!

– Nana! Még egy-két kivégzés,
s tulajdonodra ráismerhetsz.

– Már láttam eleget. Soha!

– A te kivégzéseidre
gondoltam, nem képeskönyvre!

– Enyémre? A fokról-fokra?…
Na nem! „Majd virágot hordok”!
Ha nem tévedek, tudhatod.

– Ne lobogj. Figyelj: Nincs virág.
Mert az az ország sincs sehol.
Nincs hova vágyj: „a gálya rab”.
Nincs tér: markodba zsugorul.
Nincs más idő; mert mindegyik
ugyanaz, mivel benne vagy.
Képpé teszem a szót, hogy érts.
Ismered Tantaloszt, ugye?
(Atlasz nyomán jut eszembe.)

– Tantalusként de mennyire!
Idéztem is. Ha vársz…

– Nem, nem!
Majd máskor. Most nézd Tantaloszt:
Jóféle termésű faág,
fenyőmadár-sültet termő,
vagy muskotályt kínálgató
nem nyúl be már tömlöcébe.
Nem cicáz az orra alatt
Zeusz mézesmadzagaként.
Szellő se tömíti tele
az epekedő orrlikát
berdás lakomaillattal.

– De akkor nincs Tantalus se!

– Hát ez lenne a logikus.
Csakhogy van! S mi veszi körül?
Mindenfelől sült és ital…

– Elrántják az orra elől,
mit ér az ilyen lakoma?

– Nem úgy! Sült, ital marad,
és nem kapja el a szél sem.
Van – de keretben nézhető!
Hamvasra festve a gyümölcs,
de festve! A ropogósra
sült hús így hiába csábít!
Keretből?!… Csak hülye nyúlkál.
Dacos lesz Pavlov kutyája:
kőszemet fordít a képről!
A vágy verebének mindkét
szárnyát (megtörték, megvágták)
már nem is veri a földhöz.

– S Tantalus?!… Akkor mit csinál?

– Gépszerűen lélegzik, míg
a lélegeztetőgép majd
helyettesít lélegzetet.

– Ugyan, ugyan! S mit csinálsz te?!

– Rögtön gondoltam: nem tudod.
Én Mózes vagyok. Egy hágó
ködlő útja bukik alá
a Visszavont Ígéretig.

– Az Ígéret Földje helyett?!

– Na persze olyan is Mózes!…
Ne Michelangelót képzelj!
Se Meštrovic´ teremtését!
Nevelson rekeszeit (a
kedvenc első kritikára*
hivatkoznék színed előtt;
„goethei életgyónásom”
ott fért össze békésen a
nevelsoni guberánssal),
a bearanyozott faroncs
szeméttelep-sűrűségét
képzeld magad elé, hogy láss.
S közben álld meg mosoly nélkül.

– Kővel a vállon nem nagy ügy.

– „Szigorúan formai szem-
pontból semmi különbség
Agostino di Duccio és
Nevelson szekrényei közt”,
mondta valaki Nevelson
Királyi bősége láttán;
„az összhatás domborműé.”
Ha így nézel, előtted is
az összhatás költészet lesz.
S a fej Mózesé.

– Na ne mondd!

– A legutolsó repülő
az emberi fajból – tessék!
Ha bakugrásai netán
szauruszok barátnéját
juttatnák eszedbe, a tyúk-
udvaron lépkedő pulykát,
gondold, hogy ő is csak madár,
hattyú testvére, kócsagé! –
rút és nevetséges angyal,
ki tántorogva, fejjel le,
kerékbe tört nyomát hordja,
s minden tevék púpjával telt
hátát cipeli Istenig.

– Miért nem száll le Tahitin?
Kevesebb tán Alkaiosznál,
hogy Leszbosz nem fogadja be?

– Minden bizonnyal kevesebb.

– Márpedig én!…

– Te?! Hallgatom:
márpedig te?… Ne szólj! Álmodsz.
Az élet álmodni akar.

– De hiszen te is ezt mondod!
Szerelem és álom! Igaz?!

– Igaz.

– Akkor?! Felelj: akkor?!

– Nincs hova vágyj. S ahova jutsz…
Fölidézhetnénk Szent Terézt…
…önmagunkat sem ismerjük
és nem tudjuk, mit akarunk,
s messze távolodunk attól,
ami után a vágyunk hajt.

* kedvenc első kritikára (jegyzet)

Egy noah-noah N. L. könyvesboltjában, így, éjszaka

Nagy Lajos a könyvesboltból
keménykalapban, savanyún,
lépcsőjére, nézi, ki lép.
Fölös csengő ajtón riog.

– Nagy úr, csak egy noah-noah!

(Kifordul az üres tenyér,
jelezni azt, hogy nincstelen.)

– Akkor hát itten mit akar?

– Március van, és hull a hó…

– Átlátszó még az ablakom.
Bámulok ki, és repülök.
Magától menten zuhanok.

– Nem, nem, hisz én is idekint,
fekete fa, a gyökerem
ezer ágbogát kivontam!
Óvatosan a Föld felé
pillantson csak: a koronám!

– Fekete lyuk és korona…
Mit hord a talpán maga most:
koronáját, vagy talpa szól?

– Szarkazmus-szárnya ép, Nagy úr!

– Remélem, az.

– S hogy észrevesz,
Magritte forog a sírba’ most.

– Kiről dünnyög orra alatt?

– Magritte festő, a szürreál…
A Belga ő, ki álmodott
felhőre hágó disputát.
Persze csekély eltérés van:
keménykalap csak ön fején;
látja, ugye, én mint vagyok.

– Látom. Magánál szebb a hó.
S amint már mondtam: fölröpít.

– Amint már mondtam: engem is;
fekete fát és gyökerét,
s gyökérszálára, mint a lány
sötét hajába gyöngyöket,
fölfűzve rög s mi benne hál:
virág, féreg, ibolyamag.
Láthatja, Nagy úr, repülünk.

– Nem csal? S ha lépcsőm emeli?

– De hol találtam volna meg
könyvesboltjának ajtaját,
ha nem repülök magam is?

– Igaz. Hogy mondta, kicsoda?

– Nevet nem mondtam én, csupán
a noah-noahságomat.

– Úgy hangzik, mint egy törzsi név…
– Szigeti szép nők illata;
óceán sutja leheli.
Egy h-t toldottam hozzá én,
az elveszettség sóhaját.

– Hát mi az, ami elveszett?

– Az „emberméltóság”, Nagy úr.
Ma már „minden nagyság emlék.”

– Jó, jó, a firhang mögé, látja,
lassan begyűltek társaim;
ürült a Föld, de nem üres!

– „Vendéghajat veszen”, Nagy úr.
Tudja: „csend… és hó… és halál.”

– Esténként hívom kénytelen
a Kenyér- s Halszaporítót:
Sokasítsd meg vaságyamat,
hajtsa rá álomba fejét,
aki csak átkelt a Folyón.

– S lám, izzó kályhacső hevít
zakók alatti szárnyat itt…

– Nincs, ki hűlő tűzhely körül
föltűrt gallérral didereg!
Se Kassák. Se Illyés. Se Füst.
Nyújtóznak lópokróc alatt.
Nyújtózik mind, a többi is.
Valóságos menedékhely
a könyvesbolt, így, éjszaka.

– Fénye kitűz az ablakon,
ezért emelt a havazás,
a márciusi hó ide.

– Lámpásom régen kialudt.
Szemem sötétje se dereng.

– Hát amit a kalapja rejt,
a takargatott glória!
Fényszálának motringjából
horgoltam szárnyam tollait.

– A hízelgő!

– Egy szó sem az.
Se hízelgés. Se kegyelet.
Csupán a kiürült akol,
P jégbordázata, a Föld
kirabolt Krisztus-mellkasa,
a keselyű kitépte szív
helyén az űr, s hogy lent az ég
nagy tüdőkék Gaál Imre-kép:
légszomj-lilán hörögve ráng,
kisistereg a semmibe,
ez vet ide, boltja elé.
S „Jégtörő Mátyás” homloka…

– Hol Valparaiso s Várad
hazámtól kopjahosszra van?
Hol a rengetegben Ábelt
sas veri?! – s maga félrenéz?!
Szúrják Áron kopjafái?!

– Két pogány közt, hogy merre van
harmadik út, hazányi kert,
ezt kérdeném, míg a kályhán
langyulna a lábmosáshoz
tenyeremben fölhozott könny.

– Ó, a könny! Stigmák véreznek,
s maga híg képmutatást hoz?!

– Koldus én, mosnám a Királyt!

– Mi volt ez? Hátsó gondolat?

– Hátsó? A Feltámadás?! Egy
noah-noah Húsvétja ez.
Itt néz a boltba, itt dadog:
’Attila, hadd mossam lábad;
„talán csendesen meg is szólalsz”.
Szegény Yorick, mit mondasz te?
Versben Bujdosó, csak ints! „Mert
mézes, ami tiltva”… „rémzöld
vadonon át” vinném igéd!
S ki „semmiért egészen” élt;
ki Berda, Sinka volt; s aki
„poklokra csavart pupillát”
és „levegőtlen présben” állt,
s mint Donatello-alakot
színarany lepedőn, Nagy úr
(pedig ön nyakas puritán),
elnézném csak, miképpen ön
ahogy agyonvert farkasa
tartja gyöngéd sarjúfényben
vérbundás szügyén a fejét.’
– – – – – – – – – – – – – – – –
– Túl sok a kínzókamra-szem
odalent, Nagy úr, s benn máglyatűz.
Hogy egyszerű legyek, mint ön,
emlékezésül, ez a Föld:
Két ágyúcső összeragadt,
köpi egymásba szüntelen,
mit beletöm két félteke.
S eves benne a töltelék.

Így, éjszaka, a Könyvesbolt
űrállomása hivogat.
Jó, hogy keménykalapja van.
Jó kályhacső-vörös a szárny.

Énekszó, a végén noah-noah párbeszéddel

Kisorosziban akkor láttam meg a gólyát,
mikor a tévében énekedbe fogtál.
Mintha Erdély magányos
sóbányavágataiba volnánk bezárva.
Olyan volt ez, mint az üresen zörgő
barna papírzacskó csücskéből
utólag kigurult kristálycukorszem
(a Kakastó körüli gyerekkor hátterével)
kormos tenyerünk s a besötétedett
remény közepén.

Éneked édességét amint elképzeltem,
az estéből merítő gólyaszárny
a Valót elkábította.
Szinte érzékeltem, ahogy a tollak
a pontos ápolónővéri mozdulatban
lehajló fehér fityulává,
s a szívós lánycsukló körül
ropogó-friss mandzsettává hasonultak.
Színeváltozásod az utonálló percet lefegyverezte.
A Költészet elbánt vele, ahogy ővele szoktak.
Nem! Úgy mégsem.
Nem vitte követ törni.
Nem hajította ki a negyedik emeletről.
Nem feszítette keresztre – holott,
ki jobban odafigyel, látja,
fekete lakájhajlásban görnyed a Pilis;
vajon mit emel sunyi alázata
erőszakosan a Kis Nővér orra alá?!
A tövisbe vert Krisztus bordó leplét,
hogy mint tőből kiöltött
vértől kövér és érdes nyelvet,
a szörnyszülött anyag robot-teste
öltse ki a Teremtésre: „Íme, Fiad!”

Egy kaptató magasáról
hirtelen fölnyílt a falu.
Látszott, óriás csótányok lepték el,
de megdermednek, holtnak tettetik maguk,
s csak a visszapillantó tükrök
sóezüst kádjaiban nyomják alá
a csöndet a Wartburgok, a Ladák;
nyomják, hogy kiserked a vére
a nyomozószögletű állak
borostás karosszériáitól.
Buta-fehéren (mint tömegsírból klórmész)
dereng fel a házfal.
Ablakaiból végképp nem lehet
az eljövendő órákba kilátni.
Emlékezetkihagyásos nagy eső
áztatja szét a Dunakanyart.

Arany János kísértő álnok bajvívója
Salamon tornyáról lógázza szellem-lábát;
panaszosan csikorog a térd-
s a bokaforgók körül a kiürült páncél,
mint a hegyvonulat mögül beindított
dömperek alatt a vízpart.
S hogy Balzac szamárbőreként
napról napra zsugorodik s elfogy
szerelmünk, Tündérkertből az anyanyelv –
július huszadikán, este kilenc után,
mikor a tévében énekelsz
s én egy gólya átváltozásaiba merülök,
az emlékezetkihagyásos nagy eső
szálaiba takaródzik
beton villanypóznán a kocsikerék-fészek.
Észre se vettem eddig, hogy a kátrányba mártott fát
rekeszes betonelemek csontváz-lábai váltották föl,
Húsvét-szigeti lábszárcsontok;
mintha ellobbant volna róluk térdtől fölfelé
a medencecsont, a koponya, a gerinc.
De énekelsz!
S kékes-ezüstös édes kísértetedtől
(a foszforeszkáló képernyő-cellán
te magad vagy kékes-ezüstös
gyöngysorból kihímzett
Gólya Kisasszony!)
magam is elkábulok.
Olyan ez, mint az egyiptomi sírkamra-éjbe
bevetülő zseblámpafény-tallér.
Elővonz a múmiakötelékből.
Két tenyerem tallér-aranylásodba bemártom.
Az íráshoz fény kell.

– Kőnek csak annyi maradtam,
amennyi egy forrás vízköpője –
szólok hozzád, mert éneked szezámja megnyit.

– Fémnek csak annyi – mondod –,
amennyi egy kürt fúvókája.

– Testnek csak annyi,
hogy rákuporodva a lélek

elvégezhesse szükségletét,
a szerelmet és az álmot – hallom,

s maga a Költészet ad
szavaidhoz saját zenét.

Színerény

A diktatúra színerény.
Bár az, aki rá kést emel,
évezrek óta csupa dög.
Két végén ég Brutus – s mit ér?!

Azt mondják, a mai lány mind
nyaka fölött gyerek marad.
A felnőttségből kivonul,
mielőtt lábát betenné.

Mint függőfolyosón vécé
lesőlyuka, oly árva vagy.
Ne tilts! Élvezz! Míg összenő
benned születés, halál.

Az ösztönökről

Ha varázslók, mit számít,
hogy a törzs nem civil?
Tudatlan énjük enyves massza?
Mit számít,
ha boldogságod ragasztják össze
porrá zúzott szilánkjáig?
Ha lelked évmillióiról
rárakódott mocska peregni kezd,
miért gombolod be magad előle állig?
Miért rossz, ha annyira jó
megszabadulni legutolsó
foncsor-tüskédtől is?
Ha már üres vagy, tárd csak széjjel!
Benne ért földet az ég.

Noah-noah lexikon 2.

Tegyed

Ami semmit én tanultam,
a keveset átadhatom.
Szép nem pótol szabadságot.
(A káromlás se ezt, se azt.)

Szerelmünkre legkiváltképp
illik a bírói intés,
hogy a „jog nem ismerése
nem ment fel a büntetéstől”.

A szerelmi képtelenség
nem szabadít föl a vágytól.
Befogadtad albérlődnek
a tetvesítő szimulánst.

Mézmáz, de ágyadból kirúg
a patkánytól nyüzsgő Hiány.
*
Borítson süntüske talpig:
öl vár hétszögletű fejet!

Ha nincs csont agyvelőd körül,
lesz madárfészek-meleg kéz:
tenyerébe zár! lesz csiga-
lágy valódnak csigahéja.

Elég a képből. Megérthetsz.
Fél vagy. Sorsod: legyél egész.
A fajfenntartásnál ez több.
Csak így vagy hű önmagadhoz.

A szeretet írva: ragacs.
Mossad le azzal, hogy teszed!
Ne mindenkit! Az csak semmi!
Ha nem leled: önfeled fúl.

Az igen és a nem

Lojális légy mindennel, mi
építve-rontva emberi.
Kis ember, ne halj nagy ügyért.
Piramissal betelt a Föld.

Ne légy irgalmas martalóc
bensőd bűneivel. Máson
ágyú-súlyú terpeszeddel:
fogdmeg fennhéjázásoddal!

Úrtól tört gerinceddel se!
Hivatalnok állkapcáddal.
Ne legyél se tank, se pondró;
se pribék, sem áldozat már!

Jövőd tán nem ellenség, de
vedd észbe: szolgája sem vagy.
Aki holnap akar élni,
az életéről lemondott.

Kerüld a szép rögeszmét is.
Neked senki se mondja meg,
mit keresel e csillagon.
Nem költő, aki hazudik.

„Ölelhess, alhass”! A haza:
hol álomra hajthatod fejed.
S rózsán a hajnali harmat
felüdít, mintha kiinnád.

(A rendőr is, ha hazaér,
gumibotot, öltönyt levet,
rózsádat nézi az ágyból,
s kellékek nélkül elalszik.)

Korisme

Van gonosztevő kék szemű;
oly sima, mint a politúr.
Egy ápolónő – kiderült:
megkínozza az aggokat.

Bolondok háza – kiderült:
csupa szarka és keselyű,
aranyfog-vadász, dögevő
gyógyítja ott a beteget.

És hány tévészemélyiség!
Hány hivatásos hírharang!
Hány közéleti méltóság
gyógyítja így a sebedet.

Sebesültebb már nem lehetsz.
Mert amit nem örököltél
cro-magnoni kannibáltól,
kitenyésztetted te magad.

Cigány hóhért. Ikontolvajt.
Nőd méhével futballozót.
Embersütő kemencédet.
A tigrispillantású lányt.

Patkányképű gyerekeid
becsalnak a konyhazugba:
míg az első magára von,
hátulról döf le a másik,

s kését beléd törölve szól:
„Tőle tanultam mégis ezt.
Kapjon hát esküvőnk után
sírt, koszorút – szokás szerint.”

Vörösmartyn túl

Hazám sírjához vársz, magyar?
Hamvába hullt csillag hantján
vakondtúrás a haza-sír.
Föld, kilyukadsz, nem betemetsz.

Egy lidércnyomásos álom
szörnyképe ébreszt; hajnal van;
nincs rigó-zizzenés, tavasz,
fölülök; kőangyal, síron.

Só-tájban elhagyott kőút
rám végével rohan: megállj!
Kifut alólam a beton:
– megöltük az indiánt, ki

bennszülött s nyomolvasó,
s az ingovány mélyeiből
történelmünknél emberibb
kezdetekhez elvezetne.

Gí fejét látom, magamat
félbevágott szerelemben;
az ifjúsággal összefont
ibolya-ágyon tetemünk.

S téged is látlak Földgolyó!
Gyermek én, gurítgattalak.
Hát jobb lett volna, ha az Úr
szelíden vesz el, golyóként.

S még szegényebbnek kölcsönad.
Csapdát telepítettem rád,
nem almafát. S nagykorú, én,
gépszárnyam most semmibe zúg.

Hogy éljünk?

’Mondd meg, akkor hát hogy éljünk?!’
A tizenkét éves Jézust
főpapok, fogdmegek lesik:
tagad-e Hatalmat, Eget?

A kinyomtatott vers ma már
annyi se, mint a súgott szó.
A noha-noah kertet ás,
fűmaggal vegyít versmagot.

Nem hagy el lélek, fű, míg élsz.
Moss lábat – kisebb lesz a bűz.
Meszeld ki Föld-kunyhónkat, és
szívd be mélyen: fertőtlenít.

A noah-noah nem Kerúb.
Se hipnotizőr, néptribun.
Gitárnyakú fallosza sincs;
dobogóról rád nem lövi.

De tagadja, hogy tömeg vagy.
Hogy te ítélsz „nép-nevedben”.
S: hogy nincs magad iránt irgalom.
S: virágaid fedik gyilkod.

Ahol ások: hullák lába.
Nem hiszem, hogy nincs mért sírni.
Nem hiszem, hogy ős Kajánnal
a tengerparton lovagolsz.

De benned bújt el a Szépség,
akkor is ha megkötözted,
éhezésben fölfaltad is.
Föltámadni csak benned tud.

Benned didereg a Jóság.
Hóhér-kérgű értelmedben.
Csak belőled száll fel a Hold.
Minden naplemente te vagy.

Ótvarod is Isten kertje.
Ágyúddal szétlőtt homlokod
szétporlása Memnon-zengés.
De porfelhőből hajnal kél.

Jól beváltál fenevadnak,
mégse lett bőröddé maszkod.
Énekesmadarat fojtó,
hagyd: csináljak madarat én!

Színpad a vers – téged játszik.
Előhal? – Hogy megmaradj te?!
Földrobbantó! – Katarzisod
állítsa meg a végzetünk! (?)

Gyerek-Jézussal kezdtem én –
hadd mutassam most madaram.
Először se vers, se ének;
fojtogatott torka csak fáj.

De vízmoraj s kavicsgörgés
ágyán hiányzó feled szól:

„Tükröd hiú. Bele ne nézz!
Bosch képén lássad meg magad:
Kereszthordó körül ki vagy?

Ne siesd el, hogy nem vagy ott.
Ne ölj meg, mert ott látlak én.
Várj! Várj! – Ha Benne láttalak?!…”

Ki lát?

Jelenthetem: vagyok?
S leszek, ha nem leszek?
Urnafal lyukja fog.
Űr? – Kísértheted.

A semmi körbeáll.
Beomlanál, homok?
A voltra mondjam: él?
Nyolcvanat ha forog.

Agyonkarcolt lemez.
Ha hallanád: vonít
a pléh jegén lemez-
telenkedő okig:

Morogva hű kutyám
bokát nem itt harap,
uszítanám, az ám,
csak nincs, ki szót fogad.

Golyónyi sár-kobak,
seholba Föld pereg.
Se Isten, se Szárny: rohad.
Nem ámit díszlete –

kopár az űri hát!
Ki zöldit lóherét
kinek? – Ha nincs, ki lát
az Istenig beléd?