Nem látok ki a tóra.
A félhomályban ül az óra.
Nem látok ki a hegyre,
csak gerenda-mennyezetre.
Bárka alakú a menny,
sugárzik a repedéseken.
Az éj, fáján csurogva,
mint a faprés fanyar szirupja.
A tűz fénye lobogva,
fáját nesztelen surló szoknya.
Hol köd-evett alakja?
Pereg a csend fekete magja.
Anna e permetben ül
testvéremül és végzetemül.
Csonttalan és hústalan
a szerelemnek már szárnya van.
Mezítláb áll, jár körül,
de most már tudom, hogy felröpül.
Mint Házam, mi szél s hideg.
Azt hittem, szívem nem éri meg.
Gyerek, szakadék fölött,
néha láttam, de szíven ütött.
Mit rejtettek a falak?
Egyszer egy fatábla leszakadt.
Később a véghetetlen
börtönfolyosón feledhettem.
S angyal erejű szemben
se láthattam, mikor belevesztem.
Ideje mégis eljött.
Ülünk benne, ő velem szemközt.
Most a Ház a gyerekre
néz vissza ködlőn és remegve.
Már-már szívébe nem fér
a börtönlépcsőn járó hóhér.
S hihetetlen bolyongás
az angyal erejű ujjongás.
„Hol késtél ennyi időt?”
S fénnyel betöltöm múltam meg őt.
Találkozott hát minden.
Sorsom a házam. Más, több nincsen.
Mitől a gyermek borzadt,
beteljesülsz Középső Korszak.
A sírtól s születéstől
egyenlő messze mennyi mérföld!
S középütt ülünk ketten.
Hidegben. S állatleheletben.