A kapu robajjal tárult,
öreg fa – látszatból zárult,
behajtott kevélyen rajta,
aki ma hajnalban ráfújt.

Félálmomban kutyám hívtam.
Széllel bélelt ólban kint van,
küszöbön a kaparása
felver-elül álmaimban.

Aztán mint a kisebbiket,
két szolgám közt a szebbiket,
szólongattam régi magam:
kék madárházba tett vizet.

Stráfos trikóján ült a csíz,
viaszkos tollon gyöngy a víz,
csipegeti a gyenge csőr,
szól: látod, ugyan minek hívsz?

Végül a meleghajlatút,
ki vállam meleg gödrében aludt,
számhoz lehelete tapadt,
kérleltem: zárd be a kaput.

Ő madarával állt tovább.
Ő álmom álmodta tovább.
Azt hittem, mindjárt meghalok,
ha ők sem hallják ostromát.

Legvégül szóltam magamnak.
Állj föl. Nyiss reteszt. Itt vannak.
Mint tejesnek üres kannát,
átadod magadat Annak.