Az utazás öröm. Mint egy dal, ami
válladról puhaszínű gömbként lehajlani
lebegve indul rózsa szemű gyerekedhez,
s ő visszadobja, hogy nevetni kezdesz.

Harminc fölött az utazás szédület.
A táj: két fácskán túl a rengeteg-révület,
az ég-ragyogás, a hegybe belebújt folyam,
mint a kötéltáncos száll halálosan.

Harminc fölött a homlokod befutva,
nem fekete-vörös bogyó fon, csak a dudva.
Árnyékvízesések ezüst szálai alól
vakít a tornász-kecses táj, szikra szór.

Pereg a tűz, a zöld villamos kocog.
– Kanyarban vagyunk! vigyázz, gyorsítani fog! –
kiáltja feleségem, és süppedő, puha,
érzem a sín lent, mint rajta a ruha.

Komisz-rövidre nyírt haja sárga hó.
Üvegpohár arca mögött néha látható
a tiszta ég. Szeme ovál kövében pedig
bogár helyett pillangó nevelkedik.

Szája hanyag rajz – a semmit látod a résen:
a vonalat nem tölti ki a folt egészen,
árammal teli ívétől elszakadt
írisze az űrből hívó szélbe kap.

Az ég az ablakon vakmerőn lobog,
feleségem nevetésébe kapaszkodok,
a villamos is szédül, öreg kocsijai
igyekszenek hozzád, föld, lehajlani.

Már levelet tépő, már vad iramú!
Madárhangút rikkant, hogy elmarad a falu.
S egy új kanyarban oly önfeledten félredűl,
mint ki fűre napsugárt ölelve dűl.