(Csendes Béla halálhírére)

Hallom halálod, Béla! Kiütve kéz
kosarából fióka-tavasz, a vers?
Peregve omlik hegyre az ég.
Legázol jó csapást, veteményt,

ujjad fonását, dőlt keritésedét;
belecsúszott nyomodba gyom és tetű.
Ki ád a Kóbornak lakomát (?),
ha villog tűje s varrna terád

országnyi díszmentét, madarast, urast;
s csalogány-éjszakába merülve hív:
legyél megint ifjú, legyen új
tető, míg ágyra vonja fejed.

Számít ez? Asztalt képzelek én eléd.
Csupa Kóbort, ki itt feleség se volt;
s nyomát se látom bűnbeesés
mocsokfoltjának ágyatokon.

Szép bűnben élsz, írsz – ördögöt árny se tár:
ilyen ott nincs! Lenézve miránk – ha látsz.
Az is talán ember, bekötött
szemű, hát rossz. De jó lesz odább.