Ne olvass, ne olvass Emile Zolát!
És senkinek ne írj episztolát –
mondták a századfordulós nagyik
a csíkos falú szalonban, akik
féltették kedvencük szeplőcskéit.
El is kísérték a vurstli-térig,
hol óriáskerék lejt s cirkusz áll,
s Herkules mutatja, mit nem muszáj.

De védencük amikor elájult,
ó, ó, mondták s egyikük alányúlt,
omlatag, szép haja a földig ért,
s ők nézték egymást: Ilyen semmiért?
Rózsaszín-pirulós nagyik, dédik,
így nevelgetik csak Lottit, Hédit.

S hogy kart karba öltve nevelődnek,
angolkert kanyargó útjain nőlnek,
s az ápolt gyepen jön Zola, Le Säde,
s játsszák: – Ez az én szám, ez a të szád –,
csak játszadoznak a hattyú padon,
s idegvégződésük egész vagyon –
ráismernek, hogy korlátlan árad
s elönt mindent a huszadik század.
Térdükig borzongató és édes.
Ölük előtt rózsás nyelvekké lesz.
S mikorra árnya hátukra áll,
már ők is tudják, hogy mi a muszáj.

S mert a sorban mindennek helye van,
„episztollammal szívem tele van,
mivelhogy nem vagy itt, úgy rád gondolok!” –
Lotti episztola-írásba fog.

Hédi meg olvas, s nyomban ő is ír,
Episztolla vadul hasít papírt,
s a lábujja is tízfelé mered,
s kapkodva harap lélegzetet,
és Lotti Hédit, Hédi Lottit lát,
ó kétkezes episztolla-vibrák!

Magányos finom perc, jöjj tanunknak:
élvezni, írni együtt tanulnak,
ballal azt, jobbal ezt, ki mily kezes,
csak szeretve írj, és írva szeress!