Csukás Istvánnak

Molyok? – inkább a Duna túlsó partján
lámpák közé emelkedő páralények,
alig derengve, mint sötétben a pohár,
legelik a semmit, amíg e bérház
téli kikötőjébe menekített bárkámon hallom a hírt:
ezerkilencszázhetvenhat van. Ó! Mégis!

Ezerkilencszázhetvenötben választottam anyámnak urnát.
Előtte fekete, ezüstszürke pongyolát a tűznek,
üszök-lábára ezüstutánzatú csattal csúffá tett cipőt,
az utolsó utazáshoz, amit már fekve tett meg
kórházi pincenyílásokból a szomszéd budai kemencéig.
Mint hintójában az alvó királyné a fák közt.
Míg a távolmaradó hold üregéből
a világra ömlő sötétség
kitöltötte az ágközöket,
s a torzonborz tűlevelekből
sűrű, ragacsos illatot préselt
az imbolygó hintótetőre.

Ezalatt messze, a bérház, megtelt jelekkel.
Az előszobafalnak támasztott darabka
(légszomjat keltő) ritkás hegyi égből
(homályos-kék nejlon szemétgyűjtő zsák volt,
a spanyolfal kopár hóvilágításánál
az ágy körül talált tárgyakat dobáltam bele),
az égszínű zsákból kivonszolódott
szénfekete szíján ócska karórája.
Az éjjeliszekrényen feküdt akkor,
és szemtől szemben érte a halál:
leszögezte mutatóhegyeit a pillanathoz.
Szívszélhűdéses számlapja konokul mutatta:
tizenhat óra, huszonöt perc.
Ezután nem pohár törött, mint Adamcsik néni
réges-régi szobájában, gyerekkorunkban
a meggyszínű almárium lapján – de eltört
a vidám karácsonyi ajándéknak szánt váza.
Karácsony délelőttjén a fürdőszoba
hideg kövén vízbe állított fenyő
szemünk előtt összeborzadt, s púpos kis teste
vízkereszt-csupaszon kuporgott elénk.
(Gí óvatosan a ház alá dugta.)
Este pedig, karácsonyeste
(régente még a magánzárkaház is fölrepült
pásztorénekünkből az őrtornyok közül a hold udvaráig,
seprű-cirokszál, kóc és vécépapír karácsonyfa-szárnyainkkal – – –),
mikor mint két egymáshoz szorított sírkő, Gí meg én,
az álom tavának közepéből kisötétlettünk a tollas ágyból,
a sebtében vásárolt új fenyőfa
kék gyertyáival, hunyorgó
tündérszem-bensejű gömbjeivel
kizuhant a sarokból a szoba közepére.
Mégis ezerkilencszázhetvenhat van.

Az árkádok alatt a bohócok
levették hosszú piros orruk.
Szilveszterkor még csak az eső sem esett,
hogy eldobált konfettik szétoldódó festékcsíkja
vérezte volna össze a járdát.
Csak a felhők rohantak tegnap,
s a szelek rázták veszettül
a csukott lakás ajtain a kilincset.
Parázshajtókás köpenyükben úsztak Északról a szelek,
Themze-parti fű, helsingőri ágy mennyezetéről a kárpit,
amsterdami toronyzenészek cilinderéről letépett szalag,
cseh-német tükrökből szemetelő foncsor verődik,
mint gyilkosra a bűnjel, a lobogó redőkhöz.
A park lámpáit pozdorjává zúzták,
de minket nem bántottak.
Miért? Mivégre?
Nem robogtak be tűzokádó lovukkal az ablakon,
hogy anyámat utolérjem a kemencekémény tűzkosaránál,
mikor a szétfoszló füst uszályába burkolózva
hetven éve rémei elől csillagok mögé bújik.

Bámulom a lámpák közé emelkedő lények
mozgolódását a Duna túlsó partján.
S hogy azt kérdezed: mi lesz a halál után?,
én visszakérdem: előtte mi lesz? Addig mi lesz?
Beablakozott medvefej-bárkám e bérházba tapad.
Fölöttem lakó szeplősarcú kislány
délelőtti mélyhegedű-leckéje áztatja egyre.
Lent lágyagyú kisfiú őrzi a lábtörlőrácsot:
R. P., K. I., A. B. rá ne találjon – s C. J. is
legfeljebb üveges-áttetsző sportzakós-holtan.
(Mély torokhangon mormol a Duna lent)
és ó-ízű sorokat ír egy férfi,
kinek kéklő nagymama szeme van,
és mint három – külvárosi borbélynál ondolált –
kopottas grácia, mint három vénecske
angolkisasszony (fekete kosztüm, brüsszeli zsabó),
társalog vele Börtön, Mellőzés és Rettenet;
míg csak ebédem nem hozza Gí,
és véle szabadulásom,
s a megbeszélt jelre:
játékos kölyökkutya-kaparászást utánoz az ajtón,
beengedem.

A Duna túlsó partján
lámpákhoz kötik maguk azok a lények.
Mondani akarnak valamit.
Vadevezőseid táboroznak alattuk?
A Szigeten keresnek alkalmas tisztást,
az éjszaka ösvényein bolyongnak?
Azt képzelem, beszélgettek egymással te és ők,
arról amit az ember el se mer mondani,
és a felgyorsult lélegzés párája kiúszik föléjük,
ködnimfák, kentaurpárák hemperegnek rá a sötétre,
meglengetik a sok szurokba ragadt lámpát.
Nem szívesen emlékeztetlek rá,
de kezdődik negyvenedik éved.
Sinka lábnyomában még mi következik?
A röfögő vacsora és a szuszogó nászágy óljából,
imhol tárul a templomajtó.
Elvillanó életünkhöz megérkezik időnk.