A szükség nagy úr – hallottam én.
Felkerestem. Kértem tőle egy kutyát.
Hogy hol esett ez? – Hallgatok én.
Ej, kérdezzed inkább nővérkém hugát.

Ha elárul – tied napernyőm!
Ha elárulsz: kikaparom a szemed!
És tükör-másom néz pityergőn,
míg pofát vágok s: hamm!, vad kutyám leszek.

Nővérkém húga dehogy beszél!
Még hogy ő! Tükrömből les csak vissza rám.
Eltűnik, mint házfalon a szél.
S: induljunk világgá!, szólunk, én s kutyám.

Most aztán tükröm mögött lapul;
mélázok imbolygó hátán az ebnek.
Vagy hasal az ágyán. Alkonyul,
s a hársfazenészek hozzá belesnek.

Hogy ezek ki- s mifélék? Ó, hát
azt se tudod, hársfán zenekar terem?!
Ha húzzák fülembe a nótát,
mind a húsz ujjam a függönyhöz teszem.

Függönyösen párkányon hagyom,
míg az ujjbegyek párnája mind megtelik.
Mivel? Mézzel, csacsi angyalom,
csakis mézzel!, szopogatom reggelig.

Ne kerekíts ily árgus szemet!
Elárulja, hogy kukkot sem értettél.
Hallgass inkább hárs-zenészeket.
Észre sem veszed s magad is méz lettél.

Zenéből illat, s illat e méz
– ehhez semmi abrakadabra nem kell!
Esti hársfa sűrűjébe nézz!
Nézz, míg virág-diszkója táncra nem kel.

És látod, hogy minden virágfürt
egy-egy zenekar, bár csak lepke-parány
száz hegedű s csavart-nyakú kürt.
– Hóha! Megállj, világot járó kutyám!

Reggel majd igazán elmegyünk.
Most hallgassuk együtt ezt a zenekart.
Álomba hull, összeér fejünk.
Közös takaróval a Hold betakar.