Faházban, tó fölött, hegyen,
pokrócba csavarva, mint a
régi rab, várom a napot,
s augusztus napraforgó-
sárga deléről álmodom.
Javíthatatlan az élő.
A fekete ablakon át
szemközt velem a világ,
a rám mindig vak szemű, és
fülkagylójában a dugó
(mint aki fél, hogy fölébred),
és pimasz közöny a száján.
A Nő szerint: szeretni kell.
Bűnhődik, aki nem szeret.
Visszakapja kamatostul.
Én tanítottam erre is.
Szeretni kell! Szeretni kell!,
kiáltoztam, mint az őrült.
S ki hallotta? Csak a kutyák,
hóban szaglászva nyomomat.
Mikor velem szemben fölállt
a Jutadombon a világ,
tizenhárom éves voltam.
Felhőkörvonalai, haja
szivárványa lánycombjáig,
templomhajó-szembogara,
mit sem változtat az első
felismerés jéghidegén:
megmászhatatlan kőorom,
csapóajtó alatti út,
járhatatlan lépcső, döggel
eltorlaszolt sárga ajtó,
és huzatos szoba-sorok,
koporsót ló vontat bennük,
kétoldalt tó, ahogy írtam,
s végezetül a cementkád
kopár szobában egymaga,
a lúgkőoldat és a gép
gyantás fából, a fakerék,
amibe önként beletörsz.
Erzsébet, piszkos jégkocka,
olvadozott a domb tövén,
a belőle induló út
a Magashoz érve kornyadt,
s a világ így mozdulatlan
kitárta magát, mint a nő:
jól nézzem meg, ami másé.

Lóállkapcájú szúnyogok
a Fertő felől rajzanak,
s a negyvenéves arc mögött,
a hegyi konyha-ablakon
a rám mindig vak szemű
(s fülkagylójában a dugó),
bár szivárványhajú most is,
s úgy tud hívni, mint a nászágy –
a világ csak ugyanaz.
A pokróc vörös mintája
beborítja didergésem,
augusztus napraforgó-
sárga napja felhők fölött,
gőgös hajó, már messze jár.
Egyetlen aranyszigonya
felöklelné bennem az űrt,
zászlóit tűzné a tűz rám!
Ó, láz! Láz! Hagyj most magamra.
A világ nem vegyül velem.
Egyre kirekeszt magából.
Költészet! feküdj hamuba,
formák!… – E képben sorsomat
a gyermek is felismeri:
Vérzek, mint a fölszabdalt őz.
Szép arcok közelebb lépnek.
Szép arcok fölöttem állnak.
Szép arccal átlépnek rajtam.
Szemük mindent átvilágít,
keresik a fölszabdalt őzt.
Megmosnák és bekötöznék,
távozóban ezt éneklik.