Majd átadod a fáradt ember sisakját,
fakult hajon áttöri ónezüst napját
az őszi szél. Sarokba babért kotor.
Ki karját tárja s a mennyt ölelné vágyva,
mért sorsa az, hogy szétzuhan a sárba,
mint cseréppé égett agyagszobor?!

Aki féli babonáit, lennél inkább
erdő alján a kerülő! Jó pálinkát
innál s a Hold, mint vörös dinnyebél,
ökröd szarva között megállna, bevárna,
a Holdbéli meg kihajolva kínálna,
mosolya cakkos, mint a pernyeszél.

Vagy pék lennél, akit a kalácsíz átfon,
téglát égetnél sípszóra Tüskeváron,
lovakat hajtanál mezőre a hegyen.
Mestergerendáig süppedt házban állva,
szabó, sürögve-forogva szűrt próbálva,
néznéd, aki az úton csak megyen.

Ring, megy, megy, de ringva inkább visszafordul.
Haja kormos, meszes arca rózsás bortul.
S tűbe szúrván ujjad az örömtől
nyitnál nyikorgó ajtót, sepernél földet,
s göndör bárány bekecsében jönne hölgyed,
lakomáznál pörköltet, körömből.

Ágy lába végződne fölül ököl-gömbben.
Mintázza Földünk, az ember csak rádöbben,
ha világos éjjel eszmélkedik.
S forogni indul a gömb a muzsikára,
ámulva nézel Tibetre, Szaharára,
míg körülszuszognak kicsinyeid.

Mint egy fogat, habos hintó – nyoma se itt!
Fogtad-e rejlő valóság tündéreit,
kiittad-e gyűszűnyi örömük?
Talán bolyhas Strángos néni, félig vakon,
még titkos hírt dob be róluk az ablakon.
Álruhában ő is egy közülük.

De ez a legenda, miként az ökörnyál
magában baktató alakon széjjelvál,
szétoszlik. A rög vonzása marad.
A csont hajlása a vedlett kabát mögött,
sebnyi tekinteten a takaró ködök.
S a gomblyukban egy rőt selyemdarab.