Mint fölöttem áll a sorsom,
úgy álltam én a föld fölött.
Szárnyaim hajló üvegét, mint a sorsom,
taposta lábam a rögöt.
Mögöttem, mint a tűzbehulltak,
őrült reménnyel szökellt kémény és torony,
de fogta mind a kő, a malter,
fű, fa, kövesült iszony.
Ahol az út: lámparúd kiált az égig,
de dróthúrok: nyakában pányva.
Egyetlen ember repülne itt csak az égig,
ha nem betonkereszt volna a lába.
Mögöttem ennyi. Alul a bánya.
És tó. És valahol hegyek.
Mint zsákoló az ólmos zsákot,
elém inaszakadt, nagy árnyékot vetek.