Havon, mint rongyba bugyolált pata,
settenünk. Árnyként imbolygunk haza.
Csillaggyümölcsösével éjszaka
távolodik, mintha fölbomlana.

Törli, harapja arany ágait,
eb őrjöngve csillaghéjt fölhasít,
kerítés fölé úszva vonít,
de rálebbented fantom-szárnyaid.

S ahogy egy cirkusz füstben, mezőben,
a villanykörte-nyaklánc tető fenn,
emelkedsz föl ránk. Nézném merően,
s könnycsepped van lepedő-redőmben.

Megszaggatott lombod kutyaszájból,
hideg almafával teli sátor,
Éj, viszed e hóba fagyott sárról.
Csillagon vakul a harapás-sor.

Szállasz Csillagkert, tekintetünkkel,
rajtad menekül fénykép-másunk el.
Menekvő melléből tör a füst fel,
mögé bújtál ravatal-ezüsttel.

Lecsapódik ez a füst, bekerít.
Hallom, csendülnek benne vödreik,
loccsannak kannák, ahogy etetik
fújtató dögeiket égbelik.

Éhes barmok nyála, ó, a hajnal.
Anyám még kislány, fahéjszín hajjal.
Összecsurgatják hajnallal, hamvval
azok az ökrök, pehely arannyal.

Nem eszik azok ég arany ágát,
csak Béka púpját, Lóverő máját,
bakot tartó suszter szíjas hátát,
mocsarunk leégő kávéházát.

Megfagyott utak kövült húgy haván,
tébolyda-börtön lángja nyúl alám –
hogyhogy nem segít kis anyám, ha lát?
Vályúba önti gyönge magzatát.

Futok fagyott sikongás-nyalábbal,
fogam közt akadt varázsolással,
csőbe sülő százlábú jajával,
lángcsipke-kastéllyá változással.

Szikrázó égre a föld csikordul,
mintha bokám körül véreb mordul,
ég, ég a ház, nem tudom mikortól,
tűz, mint a madár száll haló porból.