(Esik Világoson)

Esik. A világosi padlásszoba a felhő bálnagyomrában
összeroppanás előtti kajütfallal
– lassan rádöbbenek – a tó alá csúszott.
Az oszlopos víz a deszkarepedésben
cseppkőfürtben függeszkedik.
Mindenfelől a vízzubogás kimerevített állóképei
vesznek körül.
Ólálkodó vízfarkasok az eső egyhangú,
szálas nádasában. Zivatar-toportyánférgek.
Mennydörgéstől rázkódó ülepű viharordas
bámul rám merőn az esőcseppsorozatok
gránátrúdjai mögül.
Meddig nyer még belőlem áramot a lámpa?!
Meddig tartja vissza tekintetem a nyílt törés
ijesztő cápafogsorát a deszkafalban,
a redves szújáratokból széttüremkedő faliszt
fehér bélrózsáit
meddig tartja még össze
ez a Mindenek Ellenére Idehajlás a kisimított papírra,
ökleim ólma között, alul a fejem nagyobb
és rothadóbb göröngyével,
fölül a kőrák málló, mégis áthatolhatatlan
egével lelapítva?!

A papír üres, mint Füst Milán papírja,
aki egy sort sem írhatott anyjáról.
Üres, mint a zárka, ahonnan a kivégzés hajnalán
pribékje vállára hanyatló fejjel kilép a fogoly.
Üres, mint az Idő foszlékony angyala által
letörölt táblák az arcra dőlt sírköveken.
Üres, mint a halott anyáról verskoszorúval telenyomott
könyv a zúzda és a szennymosó gépek sorfala után.