A legvidámabb írisz csukódott
össze legelőbb.
Hja, nem is olyan könnyű itt az éj.
Mint a lepedőt
a bozontos, jéghideg fénybe most,
te buta virág,
téged is kifüggeszthetnélek, meg
a csúf karikát
szemem körül, meg sajgó szívem szűk
barlangereit.
Kifüggesztve ott felejtenélek,
s könnyebbülve így,
telne vágyam, mitől álmomban is
sírás fojtogat:
meglesném mind, mind az immár üveg-
testű dolgokat.
Átnéznék rajtuk. Még a mélyükön
sem ülne homály.
(Álmomból ilyenkor felocsúdom
s remegni muszáj,
s valakit vagy valamit szánni, csak
úgy, magam helyett.)
Bolond dolog azt álmodni, ami
az élet lehet.