Csavargom. Festők utcái. Zárt út.
Egy félig szétszabdalt repülőgép.
Negyvenöt lecsorgó tartály, balra.
RIV-fölirat héja-szárnya.
Megszédülő betoncsíkon
kék trikójú biciklista
tapossa a pedált alva,
azt álmodja, RIV-tartályok
kővel teli hengerei
kapaszkodnak kerekére,
röpül velük át a Dunán.
Röpül. A sín hurkokat vet,
mint pókháló szála szétfut.
Piros zebrák merev nyakkal –
egy-egy sínpárt közrefogtak
a szegett-fejű sorompók.

Kamaszcsípő átmérőjű
cső fölött a gazszedő lány,
rikolthat a jelzőharang,
alszik mint egy tollaspárnán.
Haboznak az őrbódéban.
Félúton a sorompópár
billegve nyit egérutat.
Ócskavashegy. Iparvágány
hullagépek alagútján.
Rozsda boldog bársonyában
kézfejtelen könyökcsövek.
Ide jött a vaskirályné,
mikor fodor haját nyírták,
ezüstszürke s vörös haja
sivatagán köszörűgép
szól középen, magányosan.
Tavak sora meredélyben.
Vegyszer bűze. Kénsárga hattyú
bújik elő kipányvázott
téglakémény kosarából.
Omlatag beggyel, siklás közben
szabja széjjel Szél szabómester.
Egy fekáliamező a napsütésben
gőzrózsa sövényeket növeszt;
fahántolók telepénél
kád köré szórt meleg rongyok
mindenfelé – a kibújt fa
extázisban napfürdőzik.
Kőszáli sírkereszterdő,
külvárosi gipsz galambpár,
turbékolás – sírkőnegyed.
Hivalkodva fénylik egy bádog
szemétvödör a köztisztaság
udvarában. Kutyák őrzik.
Szögletesre sűrült éjjel
pihen benne; érintetlen
forma vár a tartalomra.

Csavargok. Nem jegyzem, merre.
Óráim szerkezet nélkül
telítődnek, mint a limlomzsák.
A vers után megyek, ami
régóta nincs. Igazságként
azzal van, hogy nem kerül elő.
Szagát nem vette tigrisorr,
mégse más, űzött hiány csak.
Róla senki nem mond igazat:
vele szembe senki se került,
Diotíma ablakáról
soha nem mondták el nekünk:
összességünk visszfénye csak.
Mégis, vess minden jelképet el,
létrákat és lajtorjákat,
tyúkfeljárót, padláslépcsőt,
vaskorlátú csigalépcsőt,
tűzoltólétránk, palotánk liftjét
mindétiglen feltámasztjuk
Diotíma ablakához.
Mert egy kutya orrlikában
szem-nem-látta Ablak lehet.
S a költészet – egyetlen vers
agársebes üldözése –
kihasított zsák legyen bár
szerkezet és idő nélkül,
s réti fűben alvó tücsök
töltse meg a belsejét, és
vérző Canzonetta foszlány
fönnakadva a tüskében
arany bégetéssel sírjon,
mint minden ami elveszett,
Költészet, az egyetlen vers
üldözése folyik tovább.
Folynak tovább RIV-vagonok,
biciklista repül alva,
gőzrózsasövény a trágyán.
Nevetséges kék sapkában
tilosban mindig valaki!
Sárga tollú hattyút szab szét –
papucsának szíja csattog,
a Szél szabó is de serény!