Elmondanátok, mire emlékeztek feleségetek, vagy a
hallgatagabb borosüveg mellett?
Átlósutcai! fatönkjeiden, a hőség platinapiócáival hátunkon,
mit akarunk még?
Kinek üstöke alatt egy-két vonalat kigyújtottál gyerekkorában,
kerüli kerted,
kocsival húz át e porfészken néha, ápolt, nagy keze bibliáján
pihen, mi meg hajtjuk a magunkét.

Megálltunk mi? Kik egymás előtt elnyűtt gyerekruhában
járunk, ha az utca hátat fordít,
hát honnan vert fészket kőfejünkbe ez a repülni akarás?! Mikor
nehezek vagyunk, mint a hajótat,
ha szobrokkal cipelték tele; ha örökre kész vak mosollyal
állunk ott, hogy vihar ordít,
a matróz penészes szakállát cibálja, s fehér delfinek hulláját
csapja a hajónak.

Ahogy kőtömb-sorsom mellett fölálltok, Ittmaradottak, húsz év
alatt annyi változást se látok
arcotokon, mint amennyit a hőség egyik napja a másikhoz
ragaszt. Csak a mulandó rothadt füvet,
azt látom, legkékebb szarkalábjait kihajtani, s hogy
elpattogzotok virágok,
s két birkózó évszak közé a magvak, néha fehér ernyővel
beúsznak, megkeresni helyüket.

Vajon nem hasonlíttok-e ti, Helybenállók, a kikötő vaskarikájú
oszlopaira?
Megálltunk? De ki kíván az unottan áthajtó kocsi lila párnáján
heverni Erzsébeten végig?
Míg lehajtott fejével elindul a megszámlálatlanul elészórt
lépcsőn, ő, a halál fia,
honnan tudná, az élet mily ékszeres hajói úsztak a kóróval
vert mezőn, Erzsébettől az égig?!

Ópalotát tartó kőalakokhoz vagyunk mi leginkább hasonlók!
Egy várost kötöztek miránk.
Fejünk fölé tartjuk, s üres ablaksoraiba éjszaka lámpát állítunk,
mint ahol asszonyok szülnek.
Az ács feje fölé is, a lakatos fölé is. A Csorba utca mindkét
oldalán is gyúl a láng.
Mit akarunk még? Átsüt az árkok szemetén is. Csak – micsoda
lámpák – mire földet értek, megőszültek.