(R. L. és a többi erzsébeti srác emlékére)

Piros temető alatt pihen
Attilán, Imrén, Éván a szivem.
De szűk ez a gyermeksír zárka,
kifosztott monstranciával Márta.
Szűk az elnémult gyermek mellkas,
hogy behorpadt dombjából doboghass,
oszló csapda, harapófogó.
Örök vád, hogy ki volt a fogó.
Ha fekete véred csak a sár,
ha nem is volt szárnyad, csak aludnál,
ha nem is volt néped, hited, csak
(ízetlen almát pondró) önmagad
falod te föl, kihányva sarát –
hogy került ez a sok gyermek alád?!
Úgy rohadnak, mint a virágok.
Nyomorulttá tették a világot.
Ami a halotton látható:
a karom, az agyar mind rávaló,
markába korbács, ölni még –
csak a lélek, a lélek semmiképp!
De szörnyethaló Testtelenség,
itt a Halhatatlant eltemették!
Szarvastekintetű szemük húnytan:
lelkünk a feneketlen kútban.
Csillagok, soha elkopottak!
Nem is emberek – nem is halottak!
Elherdált földi Magyarország,
mi volna csak hasonló tehozzád!
Szívem temetőketrecekben
apányi bűnünkkel rejthetetlen,
mellkasotokba befalazva,
s nem meghalva, jaj, nem meghalva!