„Hitted volna: az elmúlt belseje méz?
Mézet zokog az ikrásodó hajzat,
s szüntelen vonaglású vész-
tüzétől gyúl héjzat s az aljzat.

Az orom, mint kettémetszett nevetés,
elfojtott tilalmasságban ragyog,
s a parketta tőle ibolyavetés,
tőle kap fénylést és illatot.”

De a pincemélyben ott a dinamit.
S ahogy német tisztek ’44-ben
marsoltak rájuk: roppantak hidaink,
előérzettől bukva, térden:

a Sas még nem ugatott tűzparancsot;
hallgatag zsinór még nem volt begyújtva,
de víztükör vetített elő roncsolt,
defloreált lány, Európa –

úgy most se kezd zuhanórepülésbe,
de rajtam a sasszem tűzkarikája.
Még nem száll a circumdederunt égbe,
te kellesz hozzá, Tél Leánya?

Aranyhajad szikrája kap zsinórba?
Lángja fut el a rejtett kötegekig?!
Ávós tisztek döngtek hidamra sorra –
neked sikerül, nem őnekik?!

Ha semmivé égő csipkebokorból,
mikor majd világ-énem belehamvad,
te és a jövő fogódzva kibújtok,
születés-nedves két arany Nap,

vad világtörésben darabka tükröt
fogtok-e találni, hogy belenézhess?
Hogy – költő! – valakihez szólj, ha üdvöd,
s visszaragaszd őt hajtő-mézhez.

Ha megfulladt is, hajsátorodba rántsd!
Támadjon föl ibolya-illatától,
hogy nyűgözze hajadból kagyló-zománc,
a vénuszi! S a jézusjászol.

Széna aranya és a tengermoraj
születésed óta hajadból susog.
Mózeskosárrá sződd! Ne veszítsd soha.
Legyen új Földön óvó burok.