Mit akar egy ötvenéves a szerelemtől?

Az ötvenedik év (le)épülő tája

A Dunasor jegenyéi akár a ciprusok! s a Nap!
a szürkébe betolakvó rózsaszín s narancsszín!
az esővíz-tömlők üveges nejlonzsák-csücskei!
a Helsinki út vadonatúj, zsiráfnyakú óriás
lámpásai itt, az alsó park előtt
– és mind kigyújtva! S e kettős fényben
– lebukó nap s az autóút lámpái között –
mintha a téglaégető romtömegének odúnyílásaiból
fehér egérfolyam lopakodna a térre.

Ó, hol van már Rátkay szálkás vésete,
a hét, a kétszer hét, az ötször hét
sovány esztendő cserepes tehén-tomporán
a széttöredezett bélyeg?
Azt hirdette: III. RENESZÁNSZ.
Rég olvashatatlanná tette a gyárorom orbánca,
a tartóváz szújárataiban a tbc,
gerendák bőrfarkasára csüngve
a begombásodott eresz romlás-szakállzata.

Gyerekkorunk,
s a téglaszárító korom- és füst-bolyhozta
gerendáinak helyén
most a virágzó gaztól lilás rétre özönlik
az egér-közösség köd,
puha tappancsain lassan sodródva terjed,
mint egyetlen, oszlásnak induló szivacsállat,
hasa alatt az este sötét rongytestét
élősdiként hurcolja magával,
himbálódzó hátán tüskéző félhomály.

Fűágyak megviselt betoncsíkjáról
az ablak sarkába még éppen belefér
a Gyöngykisasszony ellibbenő hóködmöne,
s az alsó parkból visszaint a Kis Hölgy
kibontott hajának lángnyalábja a lebukó Napig.
Feje fölött váratlanul kigyúl egy láthatatlan
repülőgép, hátán kihabzó lósörénnyel.
Gí cipője mégsem kopog sehol.
Kihagyott az este szívverése.

Bent a tükör már úgy csillan,
mint az orvosságosüveg-él.
Az ajtóra rázuhannak az első északi árnyak,
s mögöttük a lépcsőházi vaskeretekből
könnyedén a lépcsőre huppan
a szarvasbogár-kínzó, rossz arcú szél.

A szél szimfóniája

Fújtatta megőrült anyám parázna-öreg-pap látomásait,
a falból kilobbanó gyehenna-lángokat.
A lavórban mosdatásra várakozó „Napsugaracska”
fekete-acélos ágyékpelyhei
sorban fellobbantak tőle, mint gyufaláng;
hamvadzó rőzse-szemétjük, mint csomó kitépdesett
krizantémszirom
gubancosodott a korhadó padlón.

Telefújtatta a világnyi magány vascsarnokát,
a ravatalt, fekete-ezüst függönyeit;
anyám viharzó fekete-ezüst passióját
tünékeny dombormű-sorozatban suhogtatta
a részeg kántor s a rekedt pap orra elé.

Ő fújta fel a tengervízkék nejlonzsákot
az előszoba-kiszögellésben,
mikor a halál órájában visszaértem,
s Gí kitágult szeme előtt
csakugyan tengervíz mélye-köde képlett,
ott úszott-ringott benne
az előszoba szögletéhez terült zsákban,
beleúszott szavaimból,
amint becsöngettem,
s vállamról a falnak döntve
a kórházi kék szennyes iszák horpadozott és szögesedett,
mintha elejtett őz patáitól, őz sírásától.
És szóltam rekedten rámutatva:
Anyámat hozom haza benne.

Ő fújtatta a jövő idő parányi, fűre töppedt,
színehagyott gumibábját
viziló-kandúrrá,
elefánt-tigrissé,
mérföldnyi égen átkígyózó égő olajtartály
sötétség-szellemévé,
fölfúvódott patkánytetem Mount Everest-tömegévé
a küszöbön,
– ijesztővé megnőtt Múlttá.
Ó, de a Pestis oszló patkánykirálynőjének
havas szőrei közé csakis Ő borzolt előttünk csapást!
Az ólomfény-derengésű szürke bőrön
szerpentinkanyarokba hivogató
csengettyűhangzást rejtve,
vígan röpdöső gyerekhímzések, selyem sárkányfarkok
csábító cikkanásait láttatva a Hát hegyén túl,
hogy „csak följebb!”
„egyszer még eléritek! csak egyre följebb!”

Ő izzított parazsat lábujjunk között,
ha megállni akartunk.
Ravasz tűzoltómesterként, ki egy egész
erdőtüzet képes árkai közé befogni,
kénsárga ellentüzeivel
a sülő csiga- és énekesmadár-elszenesedésben
elvágta a visszatérést.

Ars poetica gyermeteg régi piktor módján

Gyermeteg régi piktor módjára lám,
ki tárgyát nemcsak látja, hanem imádja,
s bár uralni akarja a Techné minden ravaszdi,
míves fogásával, mégis belátja:
foglya a fogságba ejtő;
a megragadott ragadja magával,
hova a láb soha nem vihet, még a képzelet sem,
legfeljebb háttal vonszolódva,
hiszen milyen fogvacogtató ugrabugra lehet ott az
– kerékbetört pörgése maga körül,
küllők közötti verdesés –,
ami a megszokottban tetszik szárnyalásnak.

Épp emiatt késlelteti a színrelépést, a Tudhatatlant.
Maga elől kordonnal övez Középpontot,
láng nélkül, ki lukat éget,
s az érintetlen vászon síkján átdöfi a Sziluettjét,
mint kék eget és napsugarat fellobbantó kijáratot
a bika vérű sötétségben,
alagútja végtelenül messzi végén.

Reméli, hogy kijut az Égig
– reméli, hogy az alagútnak sosincs vége.
S ezt is, azt is egyszerre remélve,
ravaszdi s naiv tájképe épül,
amit a szem lát, s látott ötven éve:
a szépnevű út kigyúlva,
a lámpasor s a lebukó nap közé befogott köd,
ahogy Dsebel Sándor etióp költő mondta:
„mint a vén disznó bele,
csupa fehér féreggel van tele”.
Mert a Techné lelke közösségi,
benntartja a „rovarokat szaporító meleg” bolyban;
még bőr-vörösítő durva darócban is
„veszélyesnek tűnő víznyelők nyílását,
ordas pofájú lukakat” együtt kerülget velük,
s lehet, hogy egyet – épp ő! – rongyával végleg eltömít! 
S az is lehet, hogy a kibontott hajú Kis Hölgy
visszaintését Napnyugatnak, mint legutolsó kísérletet,
hogy tavaszfolyó hajának
zsebtükör-csillámaival a Telet
szembelője, megvakítsa,
s a Gyöngykisasszony ellebbenő hóködmönét,
mint utolsó hangocskát a nevetésből,
e kissé fölhúzott orrú kormorán kar
tagjaira hagyja hullta után.
S végül a Szelet, a rosszcsont tűzoltómestert,
aki mindent gyehennával beolt,
a passió-festőt, a holttetem-szobrászt.

Ő, amit a szem nem kívül, csupán bent tapasztal,
formázza, gyúrja, színezi,
s a gyermeteg régi piktor
másképpen igazán nem teheti:
hagyja, hogy ecsetjei közé kapjon,
valamit átkenjen, valamit lekaparjon,
amíg e percben a táj oly hajszálpontos,
hogy a föld s a levegőég verőér-lüktetéssel megtelik.

A szoba kivilágosodik

Megkívánása után tizenhárom évvel,
házasságuk nyolcadik évében,
az Ablakon Kinéző,
a gyermeteg régi piktor módjára
csupán tárgya szegélyén vackoló férfi – – –
Férfi? A májusban ötvenéves?
(Apja-kinézetű padtársainál a kérdőjel alá
mindössze ez a szám is elég alapnak.)
A hét és fél évig börtönlakó?
(Ó, hány plusz évben mutatkozik most
a légvonatában arca rózsáit
gyökerestől magával sodró mínusz,
a hajdani kivonás – megmondhatod neki, kortárs!?)
Íme, az írószövetségbeli író
(innen, a katafalk szagú Erzsébetről).
Meg sem látszik földgyalu-nyűtt, lisztes képén, hogy
csupán helyhiány miatt nem kerül ide cím szerint négy
(bocsánat: öt) könyve kilencven százalékban,
mint ami harminc s egynéhány éven át
közölhetetlennek bizonyult.
Tán végzetesen elhibázva nem a vályogvetők egyletének,
sem a tábornoki pucerájnak,
csupán hazai lapjainknak küldte versét,
örök erzsébeti vidékiséggel teletömött füle hallván,
hogy akadnak bennük versírók szépen,
s hogy varjú a varjúnak csakugyan nem – – –
De a népi bölcsesség a legváratlanabb helyzetekben
mondhat csődöt.
Mert kivájja.
Milyen költői névsor kerekedhetne ebből (– ó,
kizárólag helyhiányból nem tehető közzé itt sem).
Mert különben bizonyosan állítható,
hogy e verscím- s költőlajstrom
szolgálna annyi vájtfült kulcslyukával
(a nemversben alvó vers szüzéről, a szép Csunyáról),
mint mondjuk egy
„visszaemlékezés az ülőkalauz rendszerre”,
ez az eldugult, behorpasztott
s húrjaitól megfosztott viola da gamba szféra.

De e feleslegesnek tetsző kitérésből
(igen, mert „nem szokott a fegyelemhez”,
hm, sem Recsken, sem a kurtavasban?…
s mert az öregedő írók fecsegése
– ami az asztmás közismert levegő-után-kapkodása –
„mindent egyszerre akar kibeszélni”…)
mégis lépjünk vissza az Ablakon Kinézőhöz,
s zárjuk e részt le igen kurtán.
Hiszen nem olvasható ki a ködösülő ábrázatból,
hogy mit akar tőle a szerelem?
S még kevésbé, hogy ő akar-e tőle még valamit?
S így legvégül csupán a kérdőjel a nyereségünk,
ha ő maga is meg nem szólal – – –

mikor megkívánása után tizenhárom évvel,
házasságuk nyolcadik évében,
a gyermeteg régi piktor módjára
csupán tárgya szegélyén vackoló férfi
hallja az északi árnyak által szorongatott ajtón
Gí tündérlány-ujjainak kölyökkutya-kaparását
(szabadon idéztem az Óceán alatti hajnal 131. lapjáról),
hallja a villanó fényjel-rövid csöngést,
és a kordonnal kerített Középpont,
a techné által meg sem kísértett Sziluett
tartalmától kivilágosodik.
Mint a szoba.

Pantomim a szerelemről

Ez tehát az ötvenéves férfi bluesa.
Ez a tánc itt félszáz éves.
Ha képzeled: a nemiszerv sikos rózsa,
alatta rejlik kagyló.
De azt nem képzeled, hogy elefántláb-szürke
és árok-ráncos a trubadúr.
És napfoltok a női mellen!

Napmeleg selyemhomokba körénk bedugdosott
tépett virágok.
Csüngtek halott leheletük
oszlani képtelen fellegében.
Mi papást-mamást játszottunk alattuk,
én és az egyik prae-Te, Baba, Évi, Emmi nevű.
Fölfogta karjába édes nyálával összegyúrt
homoktestem,
emlőtlen halvány mell-sziromjából
sűrű anyatej-varázst csurgatott fogaimra,
és elültetett szélfogó combja közé.
De szemem befelé sírni kezdett:
mint a homokba dugdosott virágszár,
nem eredtek meg vízcsepp-gyémántú gyökereim,
nem szőtték keresztül-kasul.
Ekkor kezével bánatom bozótját félrehúzta,
megüvegesedő álarc alól
vonásain Te kezdtél átderengni,
s néztelek térdei hegyéről, mint Mózes az Ígéretet.

Szomjamat hozom, amit nem oltott senki.
Éjszakai párbeszédemet
a márianosztrai kutyavonítással.
Anna üzenetét,
kinek ha lennél, legfeljebb középső lánya volnál,
mégis kishúgod ő az egércincogás-emelte szénán,
húgod a tűzfény-ingéből „kifordult bandzsa
süvegcukor mellű” kicsi papnő,
aki fölém térdelve Téged előképzett,
csókjaiban megjövendölt,
ki cigánykereket hányt a tatárnak köles szemű hóban,
míg agancsomon az összefolyt gyertyalángot,
menyasszony-uszályod megígért röpdösését
menekítettem tömlöcről tömlöcre, erdők alá.

Ott agancsomon minden fény kihunyt.
Ott földre fektetett szarvasfejemen átnőtt
a bundásbogarat hízlaló pitypang.
Katángkóró hajnali kékje ott hamar őszi
esőcsurgású bakszakállá vadult,
fekete fává nőtt ürömmé –
hogyan mondhatta volna a tizennégy éves gyermek
annak az erdei vadnak,
ha nem Angyalok feszítik szét a száját,
hogy „mindörökké”!?

Ó, és hogyan futhatott úgy e szó elől?
A murok halotti lepedőjét lerántva rólam,
úgy mégis hogyan is futhatott,
hogy rejtekhelyei előtt
kikerülhetetlen nyomokat hagyott!?

Szívdobbanásaitól ellágyult a bőrét érintett ág
s tüskéit rólam visszahúzta.
S az éjszakai álomba merült folyandár
megnyúlt virágtölcsérei
sóvár árammal kezdtek
kezével borított arcáig elfényleni.

Menekült, de akkor már minden rá mutatott.
Cseppkőbarlangban ült,
szabadító vízmosás-szón töprenkedett.
De belül nevemen szólongatott.

Ki megy a sorsával szembe arccal?
Mikor az ég, a jól ismert táj,
mint fejszecsapások között a tönk, megreped,
mintha a túlsó oldalon most hatolna bele az ék,
s a repedésből ömleni kezd a Túlnan fénye,
lobogva vakít –
mégis áll ott a fényben derékig valaki.
És int neked.
S az ujjhegye ég.

Folyik a könny, folyik a szem,
minden régi seb kivérzik,
s mint viharban a hárságyi rózsalugas,
eszeveszett piros hóesésben fosztódik
sziromcseppekre a vér,
amíg a test már csikorgó csontú
magház-kopasz, bibe-csupasz.

De az ujjbegy ég, és egyre int,
és lépni muszáj a fejem köré font karu aluvóval.
Ha nem Angyalok, akkor hát mások,
de mégiscsak valakik fűzik
tántorgó léptemet zeneszóba.

Egészen biztosan a régi ház! A fürdőloccsanású!
Lepkékre féltékeny függönyei
ahogy végigúsznak a kertemen.
Sírjukból kivetítődő óriás nagyszülők,
kiknek kuncogása
lábujja közé guruló gyöngyöket terem.

Valakik szavára Ibolya néném púpjának kupolája alatt
mégiscsak összeverődik egy templomnyi gyülekezet!
Vérebpofába – szívem húsa helyett –
mindig repül a tömegből falat!
És hallom, sokan, sokan diadalmasan csöngettyűznek,
s érzek levegőbe emelt szőnyeget,
ahogy anyám ölébe vett és térdein léptetett,
talpam érint virágágyásként porhanyó tenyereket.

És akkor már ott vagyok! Úgy érzem, ott vagyok!
Tíz halált kihalva emelem Feléje testemet-testét.
Még! még! kér könyörgő paranccsal,
mint ki az idők kezdete óta várta e pillanat beteltét.

De teste szivárvány.
Mint üstökös uszálya percre beborít,
égő ujjhegye áthatol rajtunk
– ő a karomban föl sem ébred.
Csak én látom, hogy szem a szemet, száj a szájat,
testüknek minden hajlata, halma
egymásra úszva kitölti egymást,
mint öntőformáikat a forró ércek.

Aki felé mentem, s akit hozzá vittem: egy volt.
Egy a végzet.

Előszó

Nekem a múlt nem menedék, szájízt
édesítő színes cukortojás.
Tucat-Rockefeller nem itt mereng
utcai cipőpucoló-korán.

Ki gyermekből csak Tempefői lett,
s szülőfészkem, váltál alvilággá,
nézem, hajdani hány fészeklakó
játssza itt a Fegyverneky grófot!

„Egy vérből valók vagyunk te meg én”?
Szép szó, csak nem hat hintófalon át.
Fényes orrú kapitális szarvas,
motorod bőg, gumipatád felrúg.

Négy-öt évente tartok Budára,
leckét kapok ott a sajtevésből.
„Vérnyomot hagyó vörösborral edd!”
S proli-Ilus vén csőszkirálynő már.

Négy-öt évente járok Hivatalt.
Templomhajónyi szobában trónok.
Gólyalábat csatolva lenéznek,
merőlegesen, mint a déli Nap.

Bőrnadrágba bújt dandy elárul.
Bőrzakóján hímes műtulipán.
„Az öntudat napfogyatkozása”,
szól rám, „hagyj, Állatsereglet-gyűjtő!”

„Füstharapó, Daka, hétalvó Pentz?
Roggyant proletárszaurusz-csapat!
Szétrohadt kísértetlepedőjük,
szemünk láttára hullt a kivájt tök.

Mi csak napfény-súrolókefénket,
kék, égszínkék tisztítószerünket
tettük a fürdő rézküszöbére:
maguk mosták angyallá magukat.”

S Forradalmunk sebes vékonyába,
amíg dugdosnám Tamás-ujjamat,
bámulom, hogy fej korában, íme,
mitől bűzlik a hal, ez ne tudná.

„Így hát szedd cirkuszi sátrad, költér,
rózsái bűzlenek – ne fertőzz itt!”
S Gargantuának képzelvén magát,
néz Párizs patkányainak, népem.

Patkánynak néz ez újsütetű úr.
Ha húst ad, méregben megitatja.
Ha eget nyit, feszül kelepce-drót.
Vár börtönfal tengermorajával.

Innen a múlt nem ágyasház, torony-
magason heverő párnán álom.
Csontomig tisztító véres lázam.
Maláriám. Jelenem. Számig ér.

Első találkozásom Schröder úrral

Még nem voltam soha temetésen.
Sütött a nap és arany karikák,
egy titkos szappanbuborék-fújó
gömbjei közt vártak a paripák.

A gömbökkel virágernyők szálltak,
egy-egy néha közepükbe jutott,
pihe-korona alól kinéztek,
mint tükrös kocsiból kisasszonyok.

A szirmokkal úsztak tollak – fényes,
sötétfrakkos fecskék, fönt: vadlibák.
Tüzet fogott bárányok repültek,
szétnyílott legyezőként a világ.

Fehér matrózblúz alakú felhők,
üres pólyák, kibomlott szalagok
közé szállni a dermesztő mélyből,
kirepedt tokból bújtak a magok.

A fénytócsás csatorna fölrepült,
és hozzánőve a halottasház.
Macskatetem szeme ablakából
kék bálkirálynő, inalt a hagymáz.

Jácintgyökerű fák bogarakkal,
siratóénekű kerekes kút,
lovak, lovak trappoltak a légben,
a vörös orrú ministránsfiúk,

füstölő, körgallér lebbent, mint lent,
s csattogva, mintha kikunkorodna
fiú-csúfító szoknyából szárnyuk,
suhogtak, épp mint a lakodalomba.

A pap és a kántor Schröder úrral
(a temetkezési vállalkozó)
koszorúk mentőövében úszott,
lábukra fonva az egész bozót:

fátylas kalapok, selyem köcsögök,
farzsebben dagadozva a bukszák –
s széles, rakoncátlan kedvvel a holt,
ki nézi: sírját kik koszorúzzák.

Szomszédasszony muslincákkal

Mondják, rossz nő volt Irma mamája.
Nevetik Csuék a rézkarikát,
füléből az utcán ami zenél:
„Befűzhetné az ura orrába.”

Ha naphosszat kerítésen lógott,
mondták: „sütteti pehelybajuszát”.
Telt lába esővízben ázik,
fonnak fölé új hálót a pókok.

Irma örökké táncórákra jár.
Apjával este kézen fogva jön.
Föltámad kedve bolyongni ekkor.
Messze, mocsárból pendül egy gitár.

Köti haját kontyba. Kalapja van.
Mint a korzóra, megy a nád közé.
Magas sarkú zöld cipőben lépked.
Azt mondják rá: „Én szégyellném magam.”

Ha nincs függöny a konyhaablakon,
látni: lánya mosogat, férje főz.
Vacsoránál lassan jár a kanál,
szemük beszél. (Átellenben lakom.)

Ha nincs függöny a szobaablakon,
lámpaoltásig látni ágyakat.
Vérző szívű Jézus nézi őket.
Anyjának ágyaz Irma pamlagon.

Az árokparton sokan ismerik.
Eloson köztük, magában beszél.
Mondják, néha autó követi,
kihunyt reflektorokkal reggelig.

Valamit várnak tőle, azt hiszem.
Rajzó, zöld muslincatömbben hever,
súrolja néma szárnnyal millió,
s mozdulatlan, mint mása a vizen.

A vérebfejű úr

A házra messziről nézegettem.
Lakott ottan egy vérebfejű úr.
Katonásan, kitolt hassal járt-kelt
a téglajárdán vigasztalanul.

Dárdahegyű kerítésen néha
fejét fölnyársalva kikönyökölt,
de düh-lépésben lódulva újra,
végig a kertjében döngött a föld.

Még soha nem láttam ebet ingben.
Se prémes bundában szelindeket.
Indulót hallgatott gramofonból.
Villogó késsel, pattogva evett.

Nem tudtam betelni vele. Vonzott.
Napraforgótányér mögül lesem,
hogy négykézláb ereszkedik egyszer,
s szemem közé ugrik egyenesen.

Álmom hoz cirkuszt. Egy mágusforma
krokodilkorbáccsal veri nagyon.
Megkötöztetem a mágust, törpe,
elhízott kutyává változtatom.

S őt, ki ébren vérebfejet hordott,
bíbor páholyba épp leültetem –
de tűzoltó a Nagy Brehmet hozza:
mutatja, és benne felismerem.

S iszkolnék. A cirkusz vonyít, csahol.
Hullámzó porondján hanyatt esek.
A holdvonzás felébreszt. Még látom
az ablakba dagadt ördögfejet.

Kora őszi vasárnap háziúrral

A háznak persze háziura volt.
A vaskapuhoz kulcsa. S vasárnap
bukfencezhetett a fényben szajkó,
zár csördült, télbe csapódott ajtó.

Dőlt a jégecetszag a családból.
A kelttészta arcú lány nem köszönt.
Ingerült anyám becsapta könyvét,
a fényt róla, mintha lesöpörnék.

Mint őszi sárgulat, a napsugár,
hátán lecsúszott, ezüstté dermedt.
A háziúr téli körtét számolt.
Hulltat is szemétlapáton ápolt.

Elbújik nagymama kendő mögé.
Csak a háziúr neje karattyol.
A porcukrot bajuszáról nyalja,
és poharában vérző kadarka.

A szilva zsákban, kosárban, tálban.
Nagymama karsztok szerpentinjén fut.
Lent szakadék, fönt keselyű, megáll.
Szagot áraszt a kiürült pohár.

A feleség még vígan fintorog,
„két ágyban hogy férnek nyolcan?”, nevet.
A férj hasáról órát húz elő,
és üt a tiktak, korbáccsal verő.

Kelttészta arcú lányuk toppant már,
s a háziúr rekedten kezdené,
ó, de nagymama, lázában égve,
bevallja, hogy nem telt a házbérre.

„Ó, Varga úr, ó, Varga úr!” Ám az,
elsöpri, mint kenyérpapírt a szél.
„Hol bujkál férje? Elitta talán?”
Futva fölragad Aranka-anyám.

„Falura ment! Ott még jó a szív! Hisz,
kegyed is onnan jött rendőrnek fel”,
szól nagymama, és parázson járva
rendőréket tuszkolja utcára.

„Rongyos nagysága!”, hallom, nő sivít,
és: „Odavalók a Jutadombra!”,
végig a kerten zsírparaszt üvölt.
És mégsem süllyed el velünk a föld.

Nagyapa létrán ereszkedik le,
borostáiba pók gabalyodott.
„Süteményre telik, lakbérre nem!?”
Nagymama nagy garral játszik – nekem.

Csak anyám hull tengeralji csöndbe,
bár sorba megjön a három fivér,
s mindjárt eljátsszák, hogy a háziúr
családostól körünkben mint vidul.

Csu szemétlapátról számol körtét.
Tuli cuppogva faldos süteményt,
„hogy tetszenek aludni itt?”, nyafog,
s Gyula bebilleg: „A lányuk vagyok.”

„Majd odajutunk a Jutadombra”,
fölkuporog ágyában nagymama.
Dombi szél lefújja rólam rongyom.
Álmodom, hogy sárkány szárnyát bontom.

Warholcz szatócs behozza a boltot

A látógatók! Ők aztán voltak.
A Warholcz szatócs. S mily akaratlan!
A nagy, repedt ajtó zárja kattan,
két szárnya valósággal benyomul,

s méltatlankodó bősz buldogfejjel,
a szétharapott mondat, mig félig
kajmánhassal a foga közt fehérlik,
riadtan mered lázrózsáimra.

„Hát őrá sincs tekintettel, uram?”
suttog nagymama, a főrendező,
s én láztól csillogó, révedező
pillantással cirógatom végig.

„Ó”, mondja roppant zavarodottan,
„csak nem vagyunk betegek megint?”
s az illem szelíd szabálya szerint
lábujjhegyen jön, billeg pocakja.

„Nono”, mondja, s fölemeli kezem,
de ejti is nyomban. „Mint a kályha!”
S én bámulom, hogy hasán kabátja
rekeszekre bomlik, pultra, boltra.

Megcsillan benne a mákdaráló
fénylő bádogfeje, vaskereke,
a faláda szilvaízzel tele,
s zajtalanul hatol zsákba a kanál.

A pléhkanál a kristálycukorba,
púder-tapintású lisztbe a fa.
S a cikóriakávé illata
piros-ezüst rudakból szivárog.

S szivárogni kezd a méz színe is,
a kristályvizes üveg tózöldje,
a tejszín hócsöppje hull a földre,
fénylik és duzzad – nini! a dunyhám.

– – – – – – – – – – – – – – – –

Oly csönd volt a félhomályban néha…
Júliusban, ha ajtón a hárslomb
tófenék-páfrányként bebólong,
s képeskönyv-halaim ág közt úsznak.

Az üvegeken megfoghatatlan
visszfények törlőruhája matat,
s gyúlnak pókhálóba burkolt nyakak,
aranypapír tündöklik a dugón.

És hordója alól a svábbogár
kimerészkedik a csíkos padlón,
kalimpál a szívem, elakad szóm,
másom sincs: meredt, csupasz lábujjam.

Ám fehérmandzsettás puha mancs
a fényben úszó porszemek közül
testet ölt, lecsap, s míg bajszot törül,
rámkattintja zöld zseblámpa-szemét.

Macska! Mert e bolt a macska boltja.
Hitelhez juthat, aki csodálja,
ó, de hiányzik néhány dekája
sajtnak, vajnak, ha – mondjuk – belerúgsz.

S hogy szűkkeblűbb lett a szatócs s becsap,
csak egyik baj – de hallgathatsz mesét!
„Odaadóbb, mint némely feleség”,
kezd rá, amíg liptóit adagol.

„Például, ha nőmre bíztam boltot,
tőle, sajtból cincoghatott egér,
ő azt nézte csak, zsebébe mi fér,
selyem- s krumplicukor s medvepertli.

Vitte ágyba, mint hörcsög gödörbe.
Alvást tettettem – majszolt hangosan.
Mióta nincs, élek én boldogan.
Biztosan égi cukortartót dézsmál.”

– – – – – – – – – – – – – – – –

„Őrá sincs tekintettel, boltos úr?”
„Nagyságos asszonyom, hogy szólhat így!?”
Macskára zúdul a méreg: „eridj!”
Lábszár körül kígyózva hízeleg.

„Csupán kérek. Hisz tetszik érteni…
Nincs nekem tőkém, honnan is volna?
– Ennél ecetes szilvát rumba,
mondd csak kisfiam, hozzak egy tállal?

Csak nagymamának magyarázzuk meg:
rettenetes nagy pénz ötven pengő!
Mondd meg: tisztelem én, nekem szent ő,
de ha nem fizet – én miből fizetek?

Nekem ki hitelez? Dobra vernek!
Akkor lesz a Csorba utca csorba!
Warholczra, a jó öreg szatócsra,
még sírva gondol a mai adós.

Koldus – s leszek kegyárus, tán verklis,
ki kétkerekű kordén imbolyog.
S apácaszóra söprök templomot,
menhelyek tetves dézsamosója.”

„Magának legalább a menhely áll!
Nekünk meg a soroksári homok.
A tárcában hány százpengős ropog,
ugyan uram, míg sajnálja magát!?”

„Nekem?” S a szakadt bőrtárca nyílik,
de nagymama egy hatost belevet.
„Itt van, vigye az egész pénzemet.
S csönd! Nem látja, negyven fok láza van!”

„Ó, jaj… hát akkor hozom a szilvát.”
„Tréfál, boltos úr? Rumot a lázra?”
„A rum csak szó”, súgja magyarázva,
nagy keze mögül szeme hunyorít.

A fűtő tenyere

„Narancsot hoztam neked! Ugorj föl!
Egy, kettő, itt ez a takaró. Na?!”
S ablakon át, ahogy süpped hóba,
láttam a Napot, déligyümölcsünk.

„Ilyet a boltban pénzért sem kapnál.
Hallod, jobb is, hogy még nem eladó.
Megvenné Pénzeszsák – s fekete hó
fagyna fekete jéggé a kertben.

Mint Noufer úr reverendája,
olyan fekete lenne a szoba.
Pénzeszsák háza? – Arany pagoda!
Mi süt sok-sok termének közepén?

Láttál-e ezüst trónusként díszes,
gömbölyű, üveghasú kályhát?
Hát a Nap sugaras, lángos szárnyát
belétördelték, mint alágyújtóst.

Sugarától megkopasztott fejét,
szegényt benyomták az üveghasba.
Onnan többé nem kel a magasba.
Csak Pénzeszsák szobáin duruzsol.”

A narancsból már búbja sem látszott.
Csak a hóbuckák pereme szikráz,
testem jó lapát-kezekben hintáz,
de máskori vígság, most nem röpítsz.

Két vén fatörzs sötétje összeér,
ágbogak között ritka csillagok.
Még mindig a zord mesében vagyok,
hisz sehol a Nap. Hátha megtörtént?

Csak a drótozott vaskályha szuszog,
kérődző állat, visszanéz, szeme
(két parazsas lyuk) oly fénnyel tele,
várom, hogy lábra áll a kis tehén.

Aztán már ezüstös üvegkosár,
ami egy trónszéknyi kályha hasa.
„Most szépen ágyba bújsz, megyek haza”,
szól Holák bácsi – s rákapaszkodom.

„A Nap!” súgom félig maláriás,
félig másfajta lázzal kiverve.
„Hátha sikerült Pénzeszsák terve,
s most kályhába tördelve a szárnya!

Milyen lehetett szegénynek? Zsenge
kiscsibe szárny, aranysárga pihés?
S az csak úgy megy: pénzért megveszi és
eldugja, hogy csak őrá ragyogjon!?

De hát én addig nem fekhetek le,
míg a Nap az üvegkályha foglya!
Jöjj, szedjük a házát darabokra,
fordítsuk ki azt a Pénzeszsákot!”

„Hohó! Csak halkan. Hallod a rendőrt?”
„Én nem!” „Pedig csikorog a sarka!
Faköpenyéből sandít a hangra,
s tudod hol áll?” „Hol?” „Pénzeszsák előtt.”

„A kapuban?” „Vagy a sarkon. Ott les.
Most megvárjuk, mikor vacsorázik.
Addig te épp elszámolhatsz százig.
Más dolgod nincs is. S hozom a Napot.”

„Várj! Becsapsz! Azt akarod, aludjam.”
„Az se rossz, ha eszedbe jutott.
Beteg gyerekkel hova is futok,
ha ajtó nyikordul, rendőr rohan!”

„De te visszahozod? S ha megéget?
Csupa tűz. Kezedbe hogyan veszed?”
Ő csak szénfekete szájjal nevet,
guggol, tenyerébe vesz parazsat.

Kormos bőrű arcán kályha rőtje,
s titokzatos, sokélű kristály: nagy,
széles tenyerében darabka Nap,
mint ékszerész párnáján drágakő.

Föláll vele. Jön. Tűzszagot érzek.
„Dobd el kérlek, a húsod összeég!”
Ő búcsúzásra nyújtja jobb kezét:
„Hiszed-e már, hogy hozom a Napot?”

Az átlőtt homlok románca

Baba apja a lábon járt titok.
Olaszi bácsit agyonlőtték már,
de sudáran miközöttünk jár,
homloka közepén kis, kerek luk.

Katonás termete szálegyenes.
Ha részeg, a szeme égő préri.
Olaszi mama buzgón keféli
kitömött vállú, karcsú zakóját.

Félcipőjén még a folt is ragyog!
Tejjel és nyállal subickoltatik.
Utcánkban ő az egyetlen, akit
nyakkendősen látok hétköznapon.

Haján télen-nyáron hó van. Ezüst.
Nézem. Igazi hóban hempereg:
orgonasípsorként áll négy gyerek
s vacogva mosdik vele kútnál.

Míg akkora pelyhekben hull a hó,
mintha csupa liliom hullana.
Söpri válláról szirmukat Baba,
gödröcskéit nehogy betemessék.

– – – – – – – – – – – – – – – –

„Látod, mindennek kettős arca van.”
Lehajolt hozzám, lukra mutatott.
„Ló homlokán láttál-e csillagot?
Még nem? Pedig a táltosság jele.

Agyaggolyód nyoma a sarkad alatt,
dugd ide az ujjad, lám, ekkora.
Meghalsz! fütyült a golyó. Én? Soha!
S megkeményedett a csont, mint páncél.

Most ez a nagy Halál, a huhogó,
arcra bukva itt didereg, fiam.
Úgy elbújt, mint akinek leprája van,
már-már ujjam közé se csíphetem.

Dugtam mégis orrába karikát,
láncra fűztem, s ha nagyon akarom,
tüzes vasammal bizony kicsalom,
perselyt csörget, s a rézpénz ráragad.

Illeg-billeg, de szépen járja ő!
Falusiak meg is tapogatják.
Ha tudnád, jószagú lányok csapják
alá a holdas sarkantyúpengést,

kocsmaajtókig utam beszórják,
talpas poharam alját is pénzzel:
– Hadd szemezhessünk a lidérccel,
mikor a homlokodból ránk tekint. –

Én meg a pénz csengését hallgatom.
S töprengek, amíg hanyatt fekve alszom,
Halálom, valahogy meg ne haljon.
Majd jobban bánok vele ezután.”

Egy öregasszony emlékére*

Kóbor kutya az elétett tányért,
banya kerülget szülőszobákat.
Napszítta, tetűszürke rongy alól
közelednek repedezett lábak.

Van, aki rászól. Árokig hátrál.
Nem mozdítja onnan kő, se szitok.
Hű, mint falakhoz talajvíz foltja,
új meszelésen átütő piszok.

Van, aki hagyja. Surran kapun át.
Vizet hord, rőzsét a tűzhöz. Lobog.
Volt, kinél a vaskaput sikálta,
földbe tövetlen kutyatejt dugott.

Kútkáva kövét fényesítette,
szemétlapátra szedett libasárt.
Soha senki nem mondta, de tette.
Szelidült buzgalommal egyre várt.

A nyitott ablak, a szentségtartó,
ha szél ingatja, fénnyel öntözi.
Alatta ül ő, háttal a napnak.
Csapzott vadvirág-csokrait köti.

Jut minden küszöbre, párkány alá.
Színehagyott szirmok harangfeje
némán beszorul kavicsok közé,
zöld hullájukkal az udvar tele.

De egyre fényesebb a mosolya,
toronymagasból, királyné-szelíd.
Mikor fölsír az újszülött, föláll.
Nézzük pávafenségű lépteit.

Nézzük, ahogy a forró kavicson
egyenes háttal libeg – rá se lép.
Útjából a fűtő is félreáll.
Kiejti előtte lánya nevét.

Érti a szót? Fakult tükör szeme
alacsony felhőfoszlánnyal tele.
„Meglátod”, szól nagyapám, „hajából
kibújik egyszer egy gyerek feje.”

Vonul felénk az utcán. Parancsol:
gönceiből kihajol egy szolga,
egy jó arcú, szagosra mosdatott,
tiszta, csengő hangon szól a boltba.

Átszellemülten, kissé félredűlt
fejjel hallgatja maga is szavát.
Mikor megindul, mintha trónvivők
izmos vállán imbolyogna tovább.

Kutya követi, sárpettyes gyerek.
Mit se számít, ha zárt kaput talál:
a vasfogantyú embert utánoz,
a rézkilincs helyén asszonya áll.

És szól, mint másutt. Este majd a szomszéd,
léckerítés közt szúrva át a szót,
elmondja szőke szénhordónénak
a bolond vénség rebegte valót.

A szénhordó sikos kőporral súrol
horpadó lavórban lapát-kezet.
Virágos szoknyába lépve társa,
indulnak: „Lássuk csak, hol a gyerek?”

Ablakban ott a lámpa. Mocsárból
szivárvány színű pillék, rovarok,
mint utcánkból elvarázsolt lányok
szívtépő első bálja kavarog.

Gyűlik marék bab, fél kalács, gyolcs ing.
De hol van ő, az utcát fölverő?
Néz a sötétből. Tojás-koponyán
óriás gyerekszem bújik elő.

Nagybátyám elvarázsolása*

Behavazott bernáthegyin, álmom
szakadékából felhoz a reggel.
Napfölkelte vércsíkjai között
Tuli botorkál egyesegyedül.

Gyúl a házorom vörös aranytól,
tündököl fatábla kettős íve.
Megformázza a tízparancs kövét
téglakönyöklős padlásablakunk.

Mint repülés közben megdermedt sas,
kicsapott ajtószárny sora a ház.
Akadálytalan hömpölyög a tél
ezüst csordája át a küszöbön.

Áll nagyapám a lépcső tetején.
Friss sebként fénylik a szakadt könyök,
málló nadrágból kisápad a térd.
Rezzenéstelen keze: puskacső.

A messzeségbe szúrt mutatóujj
fia hátát már szitává lőtte.
Bámulunk, mikor a kocsmasarkon,
mint hóban a nyúl, fölbukfencezik.

Ó, ha szárnyam nőne most, erős szárny!
látna nagyapám súlyos madarat,
elhúzna ház fölött, sok ágú, tárt
szárnytolla lenne holton takaró.

De fut Deutschné, az epilepsziás,
s a szemináriumból szökött pap,
csüngő ajkán a megtapadt ima,
s tódul a többi pálinkaivó.

S varázsütésre, Strángosék felől
ministránsgalléros kabátban Ő:
hosszú orrán sötét szemüveggel,
hegyes állát mellkasára ejtve,

úgy jön, ahogy a szél papírt cibál.
Ahogy rongycsomó táncol viharban.
Ahogy kukoricabajusz lobban
leheletedtől, ha tilosban jársz.

Mindenki nézi – s észrevétlen ő.
Tuli feláll és felénk mutogat.
S mint egy középkori grófnak, neki,
penészes ősz haj a vállán csurog.

Egyszer zsebtolvaj iskolát nyitott.
Tón a szürkület vitorlása állt.
S Tuli tenyerét így fejtette meg:
„Jövőd helyett egy barom sebhelye.”

Bezzeg az övé, mint a gidaláb,
vékony és selymes s boszorkányos gyors.
Botvéggel tolta félre nagyapám,
fel se állt, mikor megkörnyékezte.

Csak kezem fogta s utánameredt:
„Rossz, mi, ha idegen eb szimatol?”
Borzongani kezdtem libabőrösen.
„Elfutnál?” „El, de hátha megharap.”

„Bátyádat ez már szétropogtatta.”
Botja a tömlöcarc után döfött.
„Minden patkánylyukba jutott egy csont,
nincs bátyád! Szélhordta rongy csak, semmi.”

„Ellopta órám – de neki adom”,
simogattam a botfogó kezet.
„S anyád táskája? Nagyanyád pénze?”
mordult rám, „Ilon széttört perselye!?”

Lehullt a hó. Tuli kapunkban állt.
Zakóját nadrágjába tűrte be.
A forró levest kutyaként falta.
Nézte nagyapám: „Tűrünk tavaszig.”

Esténként Tuli maskarába bújt.
Gramofon szólt. Shimmyt táncolt anyám.
„Már ez is tánc?”, fitymálta nagymama.
Alma sült tűz- és jégvirágkeretben.

És hópehely hullt, galambtojásnyi.
Folyosót vágtunk, kristály szánutat.
De a sarkon egyszercsak Ő köszönt:
vakablak szem, penészes ősz lobonc,

érzékeny hosszú répaorr s kezek.
Tulinak intett, mint ebnek az úr,
s ő körülcsaholta kabátszegélyét.
Kullogtunk vissza. Verten. Nélküle.

Este a móka elmaradt. Tuli
hószemöldökkel nyúlt tányér után.
Megkövült könnyoszlopok mögül át-
nézett nagyapám a fejünk fölött.

Aztán a reggel. A tél bevonul,
mint házkutatásra csapat pribék,
s néz nagyapám megfeketült szobra
farkasszemet a felkelő nappal.

Hajnalra eltűnt télikabátja.
Tolvaj, most bukfencet vetsz a havon!
Látjuk, tódul a reggeli kocsma.
És Strángosék felől Ő érkezik.

Ha szárnyam nőne, karmom is nőne!
Látna nagyapám súlyos madarat.
Sokágú szárnytolla lenne inkább
elbukott bátyámon éj-koporsó,

de begörbült karma közt e másik
rondítson havat, mint arcban köpés,
míg tavasszal majd tajtékzó vadvíz
rögről rögre a földet kimossa.

A mészáros családja

(Hogy kerülhettem újra én ide?
Kartávolságnyira – de soha itt!
Jártam-jártam körbe határait.
Füstölgő fűből néztem semmibe.)

Szűcsék tetőtlen viskója lapít.
Este homályos, borsárga szive,
kúszik az ablak fénye messzire,
kerék-szabdalta tócsás agyagig.

Bőrző pocsolyába kordé gázol,
billegő kerék küllői között
sárvíz? – lobogó vas zuhog-dörög,
szikracsóva – lófarok ficánkol.

De bakján a legsűrűbb éjszaka,
mint tüzijátékba vágott nyílás,
feketén, űrbéli hercegprímás:
teknő béllel a mészáros Daka.

Kiküldtem elé fekete kutyám,
veremsötéttel megnövelve jól:
„Ahol a Pentzék szélkereke szól,
föltartóztatod a fahíd után.”

Most nyakába vetve, nyelve kilóg,
farka kinyújtva kókadt, egyenes,
nem lefetyelne sáfrányszín levest,
nem tanít ludat repülni, ki: volt.

Évit hajánál fogva emeli
a csorba sarok rőt ablakába
gonosz mamája. Szíve kivágva:
átsüti a hold. Szemem legeli.

Mintha sírása lámpás lehetne
a megérkező vak szemű lónak.
Szinte érint a lehajtott lónyak.
Bújok kutyatej alá temetve.

Sír, sír, sír. Malom hüppög? Hallgatom.
Malomkerék alatt fürdök vele.
Köldöke sója tengerrel tele.
Baglyos, zúgó fa nő ki ablakon.

De káprázat-ágon átnyikorog,
fényt mészárol Daka. Vállán kutyám.
Mély seb vérzik tócsán kordé nyomán.
Oldalamból kutyám ki- s kimorog.

Tűzanyó Ilonka menyegzőjén

Gidren-gödrön imbolygó rongycsillag,
magában mormogó csöpp kísértet,
Adamcsik néni jön a mocsárból,
cafrang nagykabátban, mellén lámpás.

Hogy csetlik-botlik! Lámpása fénye
megvakította, mert belebámul.
„Így a kutyák is eloldalognak”,
mondta egyszer, „meg táncolást nézek.”

Gyanakodva pislogtam nyikorgó
vasvázba fogott lámpakalitkába:
guggolt, mint füst kéményre borulva
félénk kis láng ott – de hol a táncos?

„Hogy láthatnád, ha kifelé nézel?”
korholt szelíden. Lámpája lángját
orromig nyomta: jó vas-szaga volt.
„Látsz-e már bent tűzgömböt forogni?”

Jön Adamcsik néni júliusban,
redőt eresztő fehér ruhában
imbolygó szomorúfűzfa, térden,
szálhaja ússza körbe a lámpást.

Napraforgótányérra kitűzve
hoz méregüvegcse színű lepkét,
ájulás ellen füvet anyámnak,
virágmagolajat hátfájásra.

Nagymama a könyöklőről nézi.
Csak Ibolya néni pusmog vele.
Ruhájukból fojtó ősz szaga dől,
füstölög, mint fölásott avar.

Sietve tesz-vesz a két kis púpos,
fa alól szilva söpretik elő.
De dáliák nevetik őket, s rám
Évi köldöke fénylik át rajtuk.

Ők össze-összeborulnak egyre,
mit sem tudnak kertem titkaiból.
Évit most fekteti ágyba anyja,
piros lámpafény húny. Sóhajt az ablak.

Elülök már a verandalépcsőn.
Adamcsik néni olyan a fák közt,
mint az óriás, fölhevült álarc:
lépegető maskara parázsból.

Velencében ereszthették szélnek.
Sárga ég átverte sodró lánggal.
A nap zuhantában fröcskölt rá vért.
S ide esett, itt hánykódik égve.

Hánykódik? És ha a Táncmester ő?
Még a lámpalángnak is dirigál!
S ostoba, suttogó dáliáknak.
Forgatják szavára kéz-levelük,

fonódnak rám, sziromfejük kigyúl,
hívom a kertbe, alájuk Évit:
fürkészve néz szét, vetkőzik hamar –
tűzgömbök forognak fűágyakon,

Évi lábához lágyan ütődnek,
összefogdosom éhes szagukat,
ragaszt kis hasa oválisához
mézes ragasztónk: a tűz közepe.

Mikor nagybátyám hozta Ilonkát,
ő meg Jozefint, ő meg Rozinát,
Adamcsik néni, hoppá, lehajolt:
lángot loccsantott három cipőbe.

Pedig mindhárom igen lukas volt.
Ilon kisujja cipőn kisbaba.
Mégis azt láttam, láttuk mindnyájan:
selyemmé válnak, sarkuk arannyá.

Topognak tűzben. S mint fény a tükrön,
úgy korcsolyáznak fűre hullt havon.
Mert hó hullt. A fa kérgéről porzott.
S cipőorron három orsó pörgött.

És pörgött a meg sem hajolt fűben
Ilonka, Jozefin, Rozina ott.
Évi azt súgta, még jobban fogja
pörgetni magát az esküvőnkön.

„Meztelenül?” – leheltem fülére,
s mintha őt nézném, befogta szemem.
Három orsóról pedig csak vetült
szanaszét a kertbe habos cérna.

Hónál fehérebb, szikrázott egyre,
tekergőn, mint vízben jácintgyökér.
Vastagon, mint végtelen szál tészta –
térdelt nagybátyám: falta magába.

Körben állt az utca. Kopogó szem
jégeső-verése pengett csodán.
„Édes?” „Diós?” „Nem!: mézes-tojásos!”
„Túrós? Szilvaszirupba itatva!”

„Birod még szomszéd?” „Ez ám a bendő!”
„Ha édes volna, megutálkozna!”
„Citromos-tejfeles lesz, ha mondom!
Lábasnyit szoktam bekapni ebből.”

Szól könyöklőjén nagymama ekkor:
(büszke anyám hiába int, „mamus!”)
„Látod fiam, mondtam Ilonkának,
csak egy markéknyit dobj a levesbe,

fölforr, megdagad, majd kidobjátok!
Osszad be apránként – hosszú az év!
Most nyeld csak, fiacskám. A szaga jó.
Hja, nincs jobb, mint a tyúklevestészta.”

„De mamus!” rebbent Ibolya néném.
Házba szaladt, tányérral bújt elő,
s a kopott, vasízű nagykanállal
jól megpakolva szállt nagymamáig.

Szállt, mert szárnya támadt púpja mellett.
Nagymama földerült arccal evett.
Anyám-Aranka hátat fordított.
A szomszédok kapunk kiemelték.

Mindenki evett. Dióst, tojásost,
tejfeles-citromost – amit kívánt.
Aztán egyszer csak csönd lett a kertben.
Adamcsik néni ment a mocsárba.

A három testvér egymáshoz tapadt:
kettős lakattal aludt Ilonka.
Nagybátyámnak csak cipője jutott.
Lukas volt újra, nézte az urat.

Mükerinosz istennői

Hátunk mögött lakott Füstharapó.
Megmutatta tűzoltó zekéjét.
Távollétében csöpp felesége
a kifényesített csákóval várt.

Kötöttem volna baltáját is én,
tenyérhorzsoló sárga kötelét,
végigzúgott volna kertjén lasszóm,
derekamon a rettenetes csat!

De Füstharapóné nem adhatta.
Tárt csak nyikorgó diófa szekrényt,
s a nyugdíjas hős ruháit lesve,
csákót és baltát – könyvre találtam.

Ó, bűnök bűne, könyv! Rongyszőnyegen
a cilinderbúra ahova süt,
bő lámpafény tócsájában áztam,
mint nagymama kiflije a tejben.

Füstharapóné guggolt, suttogott.
Félve az ablakra néztem s rémlett:
függönybe bugyolálva kiúsznak
képeskönyve bűvös alakjai.

„Igaz, hogy éltünk sok ezer éve?”
Ládán, első álmomból riadva
vártam anyámat. Ingatta fejét:
„Néha úgy érzem, mi most sem élünk.”

„Mondd, vándorok vagyunk, mint a lélek?
És igaz a Lépcső, amin föl-le…”
„Eh, Ibolya nénéd oda-vissza
naponta négy órát vándorolgat.”

„Villamoson!? – mikor visz magával?”
Csönd lesz. Összegörbülve elalszom.
Mükerinosz fáraó felém lép.
Vén könyvből út lesz, azon döng végig.

Jobbján nagyobbik Rátasi Évi.
Fél fejjel kisebb, gyöngébb: a balján.
Nem tudnak akkorát lépni, így hát
szűk ruhájukban vonszolja őket.

Ők mosolyognak, távolba néznek,
szemhéjuk duzzadt a fönnlevéstől,
de megemelik gömbölyű válluk,
nem ellenkeznek, jönnek maguktól.

„Évi”, mondom reggel, „a nagyobb vagy!”
Bújva ingéből mosdik előttem.
„Istennő vagy”, simogatom lábát.
A mosdó hűs zománca hozzám ér.

Kisebbik istenlány felöltözve.
Szemhéja még duzzadt tollasvánkos,
de csipketeáját ahogy issza,
negyedikes barátnőm lesz ismét.

„Na és mondd csak, jövünk minden éjjel?”
tudakozódik, ha senki se hall.
Nem tudom, elhiszi-e, hogy régen
Mükerinosz mellett két testben élt.

„És mindened olyan, mint a könyvben!
A megszólalásig. Kivéve ezt:”
Lábfejére mutatok. „A szobron
vastag bokájú, nagy úttól püffedt”.

„Te melyiket szereted közülük?”
„Téged szeretlek, hiszen ők: te vagy.”
„De olyan jó lenne megtalálni.”
„Kit?” „A kisebbiket úgy szeretném!”

Szemében egész erdőt láttam.
Levéltenyerek szemem befogták.
„Olyan jó volt rádismerni bennük”,
súgtam, s éreztem, már hárman vagyunk.

Éreztem szememen ujjaikat.
Kézen fogtak, ösvényeken vittek.
Valóban így állunk, Mükerinosz?
Vonszolnak ketten vak világon át?

Jól tudom a bokorsuttogásból,
hogy ez az a föld, ami az enyém,
itt születtem, ez az örökségem,
érdes állatnyelv simítása mondja.

És hallom egyre nevetésük is,
tudom, mindenben megegyeztek már,
s minden, minden jó – mért fáj hát mégis
összepillantásuk fejem fölött?

Csütörtök Gizu imaórája

Tiszteletes úr bús csákóhegye
barackfánk puha csillagai közt,
álmom felszínén fekete gálya,
áthatol kerten, színes verandán.

Öregasszony ropogó ruhában,
mint mikor a fagyos hó csikordul,
pincelejárat-hűvöst sugárzik,
szemének varja mindjárt kiröppen.

Sikít lámpás porcelán csigája,
lobban az orra zsinegelt ablak,
ahogy a búra fehér tojóként
száll alá lassan bibliacsatig.

Csütörtök Gizu mögé leültem,
szekrény és ágy közt meleg szakadék,
de énekelt csak, mézhaját fonta,
árkos szeme járt színes üvegen.

Hátához értem, szagát beszívtam,
göndör pelyhű hónalja homálylott,
megrekedt barackszagát a kertünk,
meleg páráját rám záporozta.

– – – – – – – – – – – – – – – –

Nagy lány volt Gizu. Lavórban fürdött.
Szeme sarkából figyelt egeret.
Arany pelyhek lábszárát benőtték.
Engedelmesen vittem papucsát.

Kuporogtam ott, csigává-görbült,
amíg szemembe vízcseppet nem szórt.
„Elaludtál?” Pedig tudta ő jól:
megbabonázva szemem rátapad.

„Nahát, jöjj ide, te…”, súgta lágyan,
nyitott, nedves ajakkal összekent.
Fejemre ejtett keze kormányzott,
úsztam Szkülla és Kharübdisz között.

„Mire való ez? Ó, mire való!
Hallod! Apám az ajtó mögött áll!
Eredj fenébe!” S rizsszem-parányi
körme húz csíkot vállamon végig.

Csütörtök néni késő délután
megjön a gyárból, lát ott a lépcsőn.
„Őrzöd a házat?”, túr a hajamba.
Köszönök halkan. Elsomfordálok.

Homlokom hajtom kerítéslécre.
Hallom, a fához ütődik bogár,
repedésekbe hangyák nyomulnak,
örjöngő távírdász kopog, a szú.

És érzem ekkor: közelemben van.
Résre nyíló szemem lábujjat lát.
Boka alatt halvány, ködös festményt,
lábfején hattyútoll havat, eret.

És érzem ekkor: keze hozzám ér.
Hajamból indul s jut állam alá.
Puha cirógatás, ami végül
mutatóujjára tűz szigorún.

„Már megint sírsz?” Én bújnék föld alá.
„Mosd meg az arcod. Este átjöhetsz.
Káposztásrétest süt anyám, borssal.
És szerzek neked kutyakölyköt is.

Ablakunkba kiülünk, akarod?
Hunyorgó csillagok alá ültetsz.”
„És lefektetlek, ha álmos leszel?”
„Hát persze! Te veszed le a ruhám.”

– – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Behunyt szemmel másztam föl a létrán.
Látcsőt kerestem üstökösünkhöz.
Kémény árnyban törött tükör csillant,
már kigyulladt a szentjánosbogár.

Téglaablakban tűzvész lángolt,
aranyba mártott facsúcsot, eget,
Bábel trafikja előtt a réten
egy fémpillangó állt: repülőgép.

Megmosakodtam. Fésült nagymama.
Húzott Gyula: „Virág nélkül ne menj!”
De a violák már elnyílottak,
oroszlánkehely tátogott énrám.

„Ettől félnek a lányok, le ne tépd!”
Mint papírsárkány zördülő farka
cikcakkozott mögöttem nevetése.
Dörzsölt már talpam lábtörlő rácsot.

„Hát most kell jönni!?”, fogad a néni,
„mikor Gizu már mindent megevett!”
Ő arcát rám térdéről emeli,
nádszéken gubbaszt, lába zsámolyon.

Piroskockás terítőn réteshegy.
Tömném magamba s torkomon akad.
Mintha kaparó füst gomolyogna,
bemaszatolja Csütörtök nénit.

Koromharisnyába bújtat lámpát,
nádszékbe, helyére, árnyék huppan,
szétolvad Gizu, számban falatként,
elsötétült csendéletből kiszáll.

Hátamon holddal ablaka alatt
kúszó borostyán között csak vérzek.
„Még mindig itt vagy?”, szól rám hidegen.
„Kár az időért. Nem gyújtok lámpát.”

…Ibolya néném suttogva hívott.
Nem vacsoráztam. Nem imádkoztam.
Gizu testszagát ontotta párnám,
takaróztam tenyér-melegével.

– – – – – – – – – – – – – – – –

„Perelj Uram perlőimmel” – hallom,
„Harcolj az én ellenségeimmel” – a pap
„Te pajzsodat ragadd elő” – ércként
„segedelmemre állj elő” – kondul.

Nyomban csörömpölve törik üveg!
S átrepül zsámoly a tömött szobán.
Mennydörög Csütörtök bácsi ökle,
szobaajtó-fogantyúra zuhog.

„Tiszteletes uram, megint kotlik!?”
Ablakon át nehézkesen szökik
öregasszony s csákósan a pap,
Csütörtökné némán segít nekik.

Szomszédoktól összehordott székek
csataterén botorkál a részeg.
Itt felejtett könyvet kertbe hajít,
vállkendőt földre söpörve tapos.

Szakadékban, ágy és szekrény között,
Gizu szűkölve magához tapaszt.
Temetjük egymás testébe arcunk.
Szék reccsen. Leül elénk a részeg.

„Két kis állatot látok!” Felröhög.
(Édességemben meghaltam talán.)
„Vidd haza Aranka néniékhez,
aztán fogj seprűt, sok itt a szemét.”

Mi kézen fogva felülünk ekkor.
Tartva maga elé, Gizu hátrál,
de pehelyként fölemel a bácsi:
„Mit szeretsz, mondd, e semmirevalón?”

„Most vigyem haza – vagy maradjon itt!?”
sír, toppant Gizu, s: „Nyelved kitépem!”,
hördül az apja. „Vitt volna a pap
talárja alatt a mocsárba ki!

Te meg ne félj, no. (Szeszgőzbe burkol.)
Már sarkon állnak a jómadarak!
Csütörtök megint berúgott, mondják.
Papot vert! Te tudod: bántottam én?”

„Rossz ember, aki a lányát veri!”
Rettegve nézem a sárga szemet.
„Gizut a pappal mocsárba lökné?!
Ha nagy lennék most, megbosszulnám őt.”

„Jó, jó, majd ökölre mennénk, igaz?
Ő fésűjével piszkálná fogát.
Új csaléteken törné a fejét.
Látom a győztest: fejét hurokban!”

Gizu, Gizu… Gizu, Gizu, Gizu!
Sípszó. Dobszó. Szerelem. Kivégzés.
A küszöbön ült. Csillagot nézett.
Indultunk. Utunk tartott örökké.

Romolhatatlan Vízköpő

Legszebben Olaszi Baba pisilt.
(Ha trágárságra gondolsz, köpd szemen
magad, képmutató.) Baba nekem
églakó királylány volt, ha kinyílt.

Letérdepeltem én, mint nagymisén.
Lába alatt a fű imaszőnyeg.
Láttam indiai táncosnőnek:
átalvitt hídja szivárvány ivén.

Soha máshonnan, csakis e hídról
lelépve állok otthonom előtt.
Fölemelt ingének fényébe nőtt.
Szám rajta áttörve hajnalpírtól.

Minden szemfényvesztés. Mozivászon.
Lóg orrod előtt: mögötte a fal.
Pereg, megállni sohasem akar.
Elmúlik: most, holnap, télen, nyáron.

Kapkodj: szegélyén a kis ablakok
rámájába nem szorítod magad.
A legédesebb helyzet sem marad.
Hű: a veszteség. A hiány: rabod.

Csal, ha eljön, igaz, hogyha múlik.
Dörömbölsz? Hajlékod légvár: Idő.
Mozizva néma gödörbe visz ő.
Cédulázgatod a Földöntúlit.

Mert nincs! nincs! nincs! Légy hű már magadhoz.
Vesd le angyalaid. Vereséged
röggé válva látni rögeszméket?
Keselyűdet, ha májadhoz kapdos?

Vagy úgy! Ajtódon fennkölt kopogás?
Tanácsba hívnak? Bíróvá tesznek?
De, hogy a farkasok elé vetnek,
arról mily kengyelfutó harsonáz?

Hívnak püspöknek? Löknek tömlöcbe?
Mint kígyóra farka, visszalegyint
páholyok alján vessző, pont szerint
tudásod bolond bumeráng-röpte.

Csak, mert összegyűlt még egy kis többlet.
Amit (ha lesz még holnap) elvetünk.
Foszlánnyá tépve óvatos hitünk
– súlyzó botodon eged és földed?

Szép mutatvány! Az az egyensúly csak
ne volna oly tűnékeny, széteső!
Pattanásig figyelve, őt leső,
szádba verejtéked savat csurgat.

Mert csorbája nem az, hogy soha nincs.
Hanem, hogy elcsigáz, megöl, ha van.
Ó, van – amíg ráfeszítem magam.
Harmónia? – Kereszt, vérprés, bilincs.

S mint zsonglőr pohárhegye a tálcán,
míg csilloghat, s gyönyörködtet, ragyog:
én elemésztett árnyékod vagyok
káprázat-egyensúly, széttört bálvány.

Légy bigott. Tégy két lóra bár. Veszett
viszonylagosság – csapj oda kantárt.
Remekmívű tettel játszd a kontárt.
Herceg, eljön a Tél, s hol életed?

Didergünk. Minden átrendeződik.
Nyűves nyáj félig barázda alatt.
Őszöd lefoszlott. Most beszántanak.
Felelj, mi világít temetődig?

Olaszi Baba vízköpő szobra.
Nem márványból. Nem repedezik szét.
Vasból? Nem viszik ágyúnak innét.
(Trágár kotródj!) Ismerj templomodra.

Mise fölött a karzat nem lebeg
énekelve úgy rózsaablakig,
ahogy emelkedtem a Csillagig,
kérlelve kértem: süsd be éltemet.

Szótlanul kértem: orrcimpáimmal.
Óvó kéz mintha vinné a kezem:
jobbik énem szállt reszketésemen,
hulláma közé gyönyörrel, kínnal.

Szótlanul kértem: érintésemmel.
A szegfűszirom-érintésü test
finom dűnéjén aranyszál-füvest
hívtam édes i-vel, puha n-nel,

hogy vissza majd, mint hazátlan, éjjel,
az óhazában hagyott kincsekig,
hozzá találjak, s holdas térdeit
romolhatatlan nyissa rám széjjel.

Egy este Ali cirkuszában

A Busch Cirkusznál egy szebb cirkusz volt.
Szűcsék viskója mellett a telken
fölmagzó hagyma közt cövekeltem
a fáklyatartó árboc kötelét.

Nagy sárga tányér fűben – a porond;
egy púpozott kordé tiszta homok.
Téglákon hidaló deszka ropog,
a kölcsönkért kerítésléc, ólfal.

Körül karó s három nádbuzogány
a karókról ide-oda hajol.
Amint Ali réztrombitája szól,
a balerina árbocra kúszik.

Cövek nyög, ág reccsen, feszül kötél,
de ég a fáklya, ha szellő hagyja,
jöhet az utca apraja-nagyja,
lukas konyhaszék a pénztár: megnyílt!

Zsákon: TROMBITÁS ALI CIRKUSZA
míniumpiros, pingált felirat.
Kémünk lesi a tavi fahidat:
kezd-e a publikum özönleni?

Irkacsomagoló papírfrakkban
jár föl-alá Ali, a kapitány.
Dunctosüvegbe énekelt nyitány
kristályhangjától ámul a páholy.

S én, a cirkuszhoz tartozó mester,
fogom remegve sátor szegélyét:
„bemutatom Bengália Éjét,
tigrisevő, fekete kan kutyánk!”

Zsák mögül pokol kiszabadul.
Ali tört zsámolyon hadonászik,
Manyi hátulját kitolva mászik,
tigris – s rákként hátrál szemünk elé?!

Ijedtében haja pitypangsátor,
halálra szántan húzkod valamit,
csakhogy homokba vájva karmait,
fölszegett fejjel Nelli ellenáll.

Elfúl Ali a nagy izgalomtól:
„Íme, a tigrist hipnotizálta!
Útját e Fekete Rém elállja,
előttünk lesz szörnyű halála most!”

Magam is látom (vagy vélem csupán?)
Manyi a tigris, visítva gurul,
s hogy Nelli kutyánk rém is meg úr:
tigrisén térdel, rőt nyelve fényes.

Ekkor Ali a fenevadra ront.
Zörren, szakad a frakk, de mit se bán,
nem múlhat most mesebeli ruhán
ördögi kan hős megfékezése!

De ó – papírszarva letört, s Nelli,
Ali öklelését nagyon únva,
bundát rázva fütyül cirkuszunkra:
a nézőtéren átveti magát.

Még súrol bámészt kutyafark bojtja,
a meglepődés még el se csitul,
mikor üvegből a kanál kinyúl,
láthatatlan cérnán fejet forgat.

Zeng kígyóbűvölő trombitaszó,
üvegben a kanál lejteni kezd,
„Tessék!” nevet Ali, „próbáld ki ezt!”
S üvegét Cenci kezébe nyomja.

„Csald ki belőle azt a kanalat!”
Visong a padsor: „Tekered, Cenci?”
Lilul – s hiába! „Ez nekem ennyi”,
vigyorog Ali: s kanala táncol.

Kardot nyel Ali, cigánykerekez,
árbocról zászlóként játszva eláll,
majd guggolunk hosszan Irma lábainál,
minden varázslás legszebbike ér.

Zsák mögött sercegve lemez pörög:
tömlöcmélyből énekel valaki.
S elmosódott lepkét kiszállani
ének burkából egyszer csak láthatsz.

Mintha képzeletünkben féligkész
vízfestékfoltból született volna,
holdudvar-fényét magára szórva
kettőzve látjuk – s egy se fogható.

Szemünk rá: lángnyelv közepébe néz.
Mi lélegezni is elfelejtünk.
Moccanatlan – mégis vele lejtünk,
fönn, levegőben, fogjuk egymás kezét.

És csillag vagyunk, tó fölé úszó.
S vadlibacsapat. Irma vezeti.
Elbírhatatlanságával teli
halott testecskék a porond körül.

Látjuk fölülről. Vállunk se vonjuk.
Hűtlenségünk a zuhanás oka?
Sír a balerina, az ostoba,
fehéres rongybábu, összetépve.

Kuporog, mintha ő lenne halott.
De ez is csupán oszló pillanat.
Hajbókol, nevet, csupa könny, maszat,
gyűrődés – siker! Állunk. Tapsolunk.

Komiszkodások és képzelgések Béka bácsi körül

Kerítések árnyába bújva járt,
messze kikerült bormérést, bazárt,
mint ki cserebogár lyukat számol,
békaszeme csak a földre dülledt.

Feszes zsinegbe botolt szótlanul.
Ruhát porolt, mi szidtuk őt vadul,
bottal és késsel vertük a tüzet.
Tócsákban csobbant néma futása.

Hajnalonként, mikor párafelhő
úszott szánkból, háza csupa fertő:
dögök, Daka kosarából belek
koszorúztak küszöböt, kilincset.

Láttuk: percig tébolyultan kapkod,
síró szájjal dögöt, belet felfog,
gödörbe vonszol nyűevett ebet,
krétafehéren súrol küszöböt.

Téglagyári tóból egyik este
meztelen fel, a sínekre verte
feldühödött utcakölyök hadunk:
Tengerparti fürdőnk ne mocskolja!

Mászó fehér rongy a szürkületben,
kőzápor vert új sebet a sebben,
és szénfeketén dübörgött a gyors,
zengett a töltés, égett Tejútként.

Mozdony! Percre látogató sárkány,
átrobogsz seregünk rongyos árnyán,
szökik ütköződön sóvár szívünk,
elgázolnak ékszer-ablakaid.

Ott lesz a talpfákon szétlapítva!
Várjuk, hogy utolsót lobbanj szikra,
sárkánytánccal gyors, gyorsunk, elröpülj!
Kihűlt gőzödbe borítva lássuk!

S fölrohanva hőkölő utcára,
zacskóba markolt mécsessel szállva,
lángba vak pillék hullása havaz,
kiáltsunk: Sárkányvér lemosta rólunk!

Futunk hazáig. Ekkor feltünik.
Kalapját fejébe nyomja, fülig.
Hozzánk nem ér. Karjából lenyúlva
szétszakadt bábu szalmavére hull.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Álmomban bábját kötözgethetem.
„De hiszen zsákvarró tűm sincs nekem!”
Bújnék szekrényünk mögé, de a rés
cincogva összeszűkűl, fénybe lök.

„Egyetlen szalmaszál sincs itt kérem”,
álszentül ugrabugrál szívverésem:
ablakon túl az ág csak egy ugrás!
Vetődnék – s friss malter légbe ragaszt.

„Tessék, tessék, itt nyílottam!” Tűzfal
hasán fénylik gúnyosan az ablak:
„Új helyemen nem vagyok kedvére?
Mért nem ugrik ki egy jegenyére?”

Ágyra pottyanok. De szalmája ég!
„Jaj, el ne égessen valamiképp”,
bábu könyörög, és szánva-bánom
a Béka hátán puffant köveket.

A szalma csíp, szúr, kandúrként karmol.
Ujjam hegyéből vérem, patakzol,
odavarrom lebbenő ingem is!
Szájat nyal bábum, mint lekvár cirmát.

„Ily tömött-zömök, kerek hasacskát!
Hinnéd, hogy rajta vonat haladt át?”
Dorombolva szíve egyre ketyeg
fújtató tűm öltései alatt.

„Te vagy néma Boriska!”, csudálom,
bepillantva rá egy tűszúráson.
De titkának fényét fűzve tűbe,
szemhéjam ránk varrja fonalával.

S táncolunk együtt, mint tóban, övig.
Tavasztól őszig hullámzunk, röpít,
jéghegyet húzó télen át altat,
hajnali rigó első szaváig.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Rigó, hajnali, vízesésekben
fürdő nap szőnyegén füvet szedtem,
szemelj harmatot és szórd vissza rám:
tündért keresek álomfejtéshez.

Hallja anyám is, hallja nagymama.
Nagyapám int: „Abraka-dabraka!”
Hideg kék szeme áll három fián,
tettetik is, mintha aludnának.

„Ahogy a rigó álmod után szólt,
kérdésedre ( – így ő – ) már válaszolt.”
„De nem értem a rigónyelvet én!”
„Gyakorolnod kell a hallgatását.”

Töprengve néztem a szomszédba át.
Boriska játszott ugróiskolát.
Lenszőke fején fölfénylett a szél
– hallgatását kéne gyakorolnom?

Fehér égbolt szeme hallgatását?
Szótlan rigó siketnémaságát?
Homokba temeti faág-keze
s szélbe folyik csendje, száll kezéből.

Mintha csöndjét érte küldte volna,
egyszercsak ott állt a Békaforma,
ki kerítés árnyába bújva élt.
Zsebéből bábu keze, feje csüng.

Hárman aztán a homokba ülnek.
Izeg a bábu, kezek repülnek.
Hárman egymással annyit beszélnek!
Bábu fülébe Bora énekel.

Aranymadarak, szegények*

Fekete dereglyén megjött Délről.
Bulgárkert alatt kötött ki. Ringott.
Hiszed, vagy nem: láttunk rajta hintót.
Fekete, küllős kereken házat.

Ijedt i-alakú kéményt. Füstölt.
Füstjében a vadlúd-neszezésre
emlékszem jól. A korai dérre.
Sok ezüstre, gyászra. S ó, a hangra.

Mert az volt a legtitokzatosabb.
A fűrészkísérte nyújtott ének.
Engedelmeskedtek zenéjének
még a szétmállt káposztafejek is.

Kitárultak és verdesni kezdtek,
mint a színfalak, fölszárnyalt ponyvák:
térdeltünk igézve, és ők ontják,
ontják eszünkbe sem fért életünk.

Kapákon aludt már a verejték.
Csőszök, fogdmegek, a sintérkordé
fönt, légben úsztak – már mind a Holdé.
Kútmélybe vetette magát a kín.

Hintóban Tóbiás-korú rabbi
vakon, halon s vízen élt. Azt hiszem,
a rokkant tengelyű hintón, vizen,
két szuroküveg ajtó között sírt.

Őrizte őt, vagy szolgálta talán
egy madárcsőrű, turbános török.
Láttuk-e, nem? Mára összetörött
üvegszilánk a múlt – ki lépne rá?

De turbánjáról a fejek, azok
a menyét állúak, tűszeműek,
néznek a lefűrészelt kezűek.
S köd alul a török arca: füstöl.

Ali súgta? Én ámítottam el?
Szájról-szájra járt, köztünk körözött,
kiknek a fejét hordja a török,
kerültek sorra apák, gyámapák.

Éj lett, fekete, mint a katafalk.
A gyárkémények közét betömte
úttalan, kaputlan kátrány tömbje.
Gyémántot karcolt a hang víz felől.

„Hogy én árva lettem!”, zengte Ali,
„indulok haza, fölmosom szobánk!”
„Éjjel?” „Számít az? Kimosom ruhám!
Szemembe visszatöltöm könnyemet.”

Bukfencet hányt. S lent a dereglyéről
levágott fejek fújták ránk a lázat.
Fölrobbantak székre vetett ágyak,
könnytől dagadt párnák – ütlegeik.

Magasban jártunk. Hercegi kedvünk
szikrázó villanykörte koszorúk
angolparkjában maga volt a Tejút.
Szív, kiszakadt zsák, csillagot folyat.

S a gyermekfalókkal teli turbán
bűvölt érintésünkre egyre forgott.
Patkány-szívű apák – nem koboldok –
haraptak holtan irgalmunk felé.

A fűrészfogzene velőnkben járt.
Ingét letépte Ali, és parázs-
vörösen gyúlt hátán a szíjmarás
s áztatott kötél szarkaláb-nyoma.

S köztünk senki, kinek ne lett volna
gondviselője ott a törökön.
Sikoltva, mint kés köszörűkövön,
apák, testvérek, asszonynénikék.

„Hűtlenek!”, sírt föl Ali, „jó lenne
gyerekkori jelszónkat tudni most?
Testünk csókolni, a vériszamost:
– Egy vérből valók vagyunk te meg én?!”

Ahogy a sas, hegy csúcsát kerülve,
mozdulatlan, nyújtott szárnycsapással
vízszintet súrolt, a jajongás halt.
Kerekek kalyibája roskadott.

Repülőszőnyeg álma tart Délnek?
Vagy kettéfűrészelve valaki?
Megdermedő aranymadarai,
mind lépesvesszőjére ragadunk.

A minták hasonlítottak őrá

A minták hasonlítottak őrá.
A vízbe fojtott, fakó ezüstök,
csurogni kezdtek bordó kárpiton,
foszforeszkáltak boszorka orrá.

Kipúposodtak lezárt szemei.
Szétpattantak, fővő húsba fúltak.
Sárga tűzvésszel borítva mégis
pillantását most ágyamig veti.

És változnak villámló vonalak,
ahogy a hold a kert fölött repült:
temetőbogár áttetszőn töppedt
tavaszi hóba bujkál száj alatt.

Néztem misén a szálló füstölőt.
Arany palást mögül a pap sziszeg:
rázom sebesen csengőm, és a hang
kirajzolja elém a füstböl őt.

Este szobában egyes-egyedül
zsámolyon állok, tükrünk elérem.
Áll hajam égnek: messzi sarokból
víz veti partra. Szétnéz. Székre ül.

Végre jön nagyapa! Karjába von.
Lőtt Galíciában kísértetet:
„Szíven találtam, de hajnalodott.
Csak a golyó vergődött a havon”.

Megjön anyám is. Most majd kidobjuk!
S hallom anyámat, kislányt verandán:
(szüleinknek néha szerelmei,
sokszor leszünk didergő bolondjuk.)

„Ment a kendermag szakállas doktor,
fákon túl a kapu döngve zárult,
verandaajtónkba gyökeredzve
én hanyatt vágódtam iszonyomtól.

Tapasztva arcuk a homlokomra,
foszló hortenziák hajoltak rám,
ekkor a szobában meghalt Dédi,
s kizuhant tokból az ablak, porba.

Elhúzott lelke a fejem fölött,
szomszédék vele szemközt futottak,
hallottak előbb vad csörömpölést,
s üvegverandánk, lám, összetörött.”

Öreg éjjel Ibike érkezik.
Három nagybátyám egyszerre kopog.
Ő sarokban áll, lepedő alatt.
S múlik a nap. Így múlik mindegyik.

Hajnali fény ha a mintát gyújtja,
a dívány támláján már nyoma sincs.
Kezem kopott bársonyokba süpped,
szakadó zsinór keríti s bojtja.

Az utca reggel kapujának fut.
Kéz lökdös szélben, vánszorgom felé.
Csatornákból, odaszáradt pók csüng.
Deszkába döfve kukucskálólyuk.

Kilincs dörren ekkor. Lenyomódik.
Ajtó hosszú sóhajtással tárul.
Rohadó lugasban dong bent darázs.
Jön. Émelyítő fürtbe fogódzik.

Kézen fog. Hajszol. Futni kényszerít.
Tűzfalak közé a kertbe vezet.
Hangyával teli tonettszék. Rálép.
Kötélen lóg. De a kép szétesik.

Megint él. Hangja ide-oda jár,
mint elvarázsolt kastélyban, bolyong.
Hurokból rugékony fűre huppan,
szék billen – s mászom ablakába már.

Bent bozontos férje épp földre hull.
Poharában pálinka ég. S halott.
Neki baltán ráng kislányos keze.
S künn, nyaka ismét hurokba szorul.

Fáján seregélyek ülnek, kányák,
feljebb baglyok, s hol ágon nincs levél,
villámgyújtotta csúcsról a semmi
egykedvűn bogozza rá uszályát.

De moccanatlan kapuja zárva.
Mért képzelem, mi sosem esett meg?
Néha, virágos utcánkban láttam,
ha ment a boltba. Mért alszom állva?

Egyszer szétnyílt fakó pongyolája,
s borzongó fehér lába, mint a só.
Szemére nem – súlyos szemhéjára,
emlékszem letapadt szempillára.

A bőr orrú nehéz faklumpára,
padlón hagyta, s ült a krumplis-zsákon.
Ó, de hogy a férje dermed vérben,
s ő hurokban: szomszéd suttogása.

Kapuja zárva. Fája ház mögött.
Üresen ásít ablak és lugas.
Mégis érzem: a lyukon kitekint.
Lépek feléje – kerekek alá.

Részeg faszobrász, ki a temetőt
somolygó puttókkal elborítja,
néhai autóján hajtatott,
s elgázolt épp a néma ház előtt.

Útról fölragad – látom anyámat.
Fájok. Orvosok étere borzaszt.
Cipel remegve a szobrász – vállán
áthajolni látok hurkos ágat.

Régi, rézsút sugárban a házból
két koporsó kihullámzik vállon.
Billen egyik. Orra földre koppan.
Szétnyílik – de ki látná a gyásztól?

Évekkel előbb van. Lesünk kocsit.
Láb alatt botlok. Fülelek szóra.
Rendőrök jönnek, horkan a lovuk.
Úgy fojt valami. Remegek kicsit.

S indulnak ekkor a mocsáron át.
Rendőrök között döccen a kocsi.
De a szemük kövér sarat vizslat,
nem veszik észre, ő hívja lovát.

Mögöttük lovagol színegyedül.
Fakó pongyolából rám kimutat.
Futok hazáig. Be a szobába!
S arca homályból zúgva fölmerül.

Azóta akarok üvölteni,
hogy nagyapa lője keresztül őt!
De mindig megjönnek bácsikáim,
s a gyöngyös bort nekem kell tölteni.

A füstkék ló

Volt a Kassa utcában kávéház?
Teremnyi? Színpados? – Hideglelős
lázban, hályog alól látszik ez ős
emberboly fénye. Téli szél tépáz.

Mint a Hold túlsó feléről, csorog,
alvadt vérrögöket kristályosít
lábam alatt fénye. Kutya vonít.
Deszkán át morognak komondorok.

S velünk szembe, rogyadozva lépked
(a kettényílt arcról felismerem,
nagyapa-kabátba fúrom fejem)
a Lóverő. S füstkéken a rémtett:

füstkék a sár-csúszómászó, támad.
Füstkék kocsi. És füstkék ló, alul.
S e füstkék képre alaktalanul,
kátránysötéten ló vére szárad.

Az ostorszög fakasztja, szétkeni.
Ló hasán sűrű, ragadós, lila
szám szögletéig csapó pántlika:
rángó bőrön vér terjed, rémteli.

Csengnek magasra rakott ablakok,
szót félig kendőbe fojtva nénik
kilehelt páráját viszik égig.
Mért látom? S ha látom, mért hallgatok?

És füstkékre a vörös rárohad.
Megfeketedik, mint jégfelhő-ég.
Dérütött nap tányérján lófő ég:
látnom kell egyre a füstkék lovat.

Szénaszín sörényén lehull a vér.
Fül között a bojt, mint fűz lágy vizen,
meg-meglebben a füstkék semmiben.
Csempe-homályból néz valamiért.

Tántorgó mögül füstkéken mered.
Se a sár, se a tört nap, se a rúd.
A pofaszirtben csillogsz magad: kút-
mélyből vonásaid felismered.

Botlok, szűkölök, vonszol nagyapa,
a ló haláláról, ki mit se tud,
és Lóverővel együtt nyit kaput.
Jajdul ajtóba csípett éjszaka.

Muffok tánca

Kocsikeréken négy viharlámpa
(úgy rémlik) himbálózva világít.
Fellobbantja az árnyék indáit.
Mint a hegy mögül, terjed a lárma.

Mint víz alól. Ha csatornaüreg
patkánykaparással majd megtelik.
Vállak mögött muff-testek kergetik
egymást a repedező szögletig.

S itt is, ott is, mintha fejből nőne
Kakastó nádasa pipafüstből,
rossz márga-arcon álom ezüstöl,
mint halott halálon túl nőtt szőre.

S micisapkás és kendőbe rejtett
alakok egymáshoz támaszkodva,
mielőtt mindent megesz a rozsda,
a félálomtömeg táncot lejtett.

S óriás muffok ahogy a falakon,
gerendákon egymást verő szelek,
egérfogórács árnyékú kezek
repülnek át számra hullt hajamon.

Gramofon zenét tölt fuldoklóba,
tölcsérnyálában fürdeti tested.
Csizmák dobognak, vének lihegnek,
mint ha ketrecet környékez róka.

Nyúlós, édes muzsika-ökörnyál
hosszan uszályoz szoknyán, kézfejen,
guzsbakötöttekkel megtelt verem
mézga-sűrűjén pincér botorkál.