Elfordult Párkák körvonala űri ég.
Ujjaik közt szálkásodik e tű-vidék,
honnan a fény póklábát is elkaszálva
két öltés közt
tekeredik
nyakadra a
cérna szála.

(Kedves költőm olvasására vágyódva)

Még tíz év s majd én is így fogom
füstös, zord szájjal mérni az igét.
Mint szélhordta köd, az alakom
áthúz a földön (rozsföld, esti rét).

Homlokomon nagy, bolond, fehér tincs.
Markomban fütykös, szívemben hallgatás.
Suhanó egek megtört fénye hint,
az úton egy gyerek s egy vén: két kapás.

Tavasz lesz épp, vagy újra Hunnia?
Az bizonyos, hogy lesz egy nagy kutyám.
Sok halottam. S a mások kisfia
gyomból fon füzért fejemre sután.

Egy asszony megy, megy az úton,
mint Mária a sziklasírtól.
És három lovas szembe jő.
Három lovas jön és így szól:

„Parázscipőd hadd adjam!” „Én
vassal sütöm ki a szemed!”
„Nézd, ott a nyárs, hadd lökünk rá
fiad helyett! fiad helyett!”

És kacagnak, és köddé válnak.
Sziklasírból csak én üvöltök:
– Uram, hol hát húsvétos jobbod,
mellyel arcát rózsásra törlöd?!

Egy tejszínű, sima gömb a kopár
szobába lóg. Őrangyal a neve.
Csak e cinikus paranoia-kor
nem tud mit kezdeni vele.

Mint a rabét, a haját lenyírták.
Arca se szép. Álla túl kemény.
De látom a közös ágyat benne,
mint testvérében a szegény.

A fajtámat, mint a gödrök meszes
négyszögében egy családi ékszert
(ami erős, vad sírással holtat
s elevent is élővé tett).

Anyám szürke koponyája holdját.
A szikkadt, sötét szem ilyen részeg,
amputáció alatti álom
ködében szeret meg, élet.

Ilyen börtönkosarasan hódít.
Ilyen kórházi alagsor-csupasz.
A gumikerekű tolókocsik
egyikén feléledt utas,

kit a műtős a jégdoboz elől
egykedvűn repít a kórterembe.
A kivégzőosztag szíve dobol
összefacsarodva benne.

* MZ lámpa (jegyzet)

Vörösödő erdőn kiszökell egy őzbak,
mint tűzvész ha támad, ijedt a szökése,
míg dörög az út a szemberohant fák közt,
Budapestig követ szeme kifent kése.

Mikor rabautónk visszafelé száguld,
országúti fák lombjából a vak este,
nagy, fekete járom, rászakad a szívre.
Nincs, ki mélybe vesse.

A nap nem melegít. Hidegen aranylik.
Mint régi páncél zörren a kukorica rongya.
Földbe gyökeredzett csavargók a réten,
roppan, kifordul a hátuk, mint egy korhadt donga.

A ködben ezüstös, emberárnyú fűzek.
S parasztok a ködlő, hideg fényű reggel
kísértetekként a hegy gerincén állnak,
farkas gondolattal, medve énekekkel.

Rózsaszín kövén a sötétlő bronzra
nyúlszemű lányok nevettek.
Olvadt aranyú kontya a tündéri buta seregnek
úgy libbent, lobogott köré
(míg egyre nevettek),
mint hókoszorús paraszti virágszál,
mit ordasmosolyú kényúr
lábához leszeltek.

Ne higgyétek, hogy fekszik itt valaki!
Ugyan, alattatok?
Hisz a mandula virágos lombja
s toronytetőn a fény
fölöttetek ragyog.

Az első szó: csillag. A második:
gyümölcsös. Most eszembe jut a: suhanás.
Majd harangzúgás hömpölyög körém
s hajnali szemmel üdvözöl a zárkatárs.

Körülbelül ennyi e korai
reggel. Künn valódi a csillag-gyümölcsös.
A villogó havú szélben fehér
ökörszem minden hópehely, csapong, röpdös.

De később, egy tiszta pillanatban
írisz ruhájú, könnyű lovasok – tudom,
csak társzekerek döcögnek lenn a mélyben –
jönnek a kongó börtönudvaron.

A nagy Pilis minden árnya rőt már,
s a jégcsapfurulyás zuhatag medrein,
hajnali hócsillagú fák közt
nyargal Ady úr gíme, egy sötét, karcsu gím.

És elnézem még nagy rohanásuk,
amint űzőbe veszik fönn, fönn a hegyen,
aztán lobogva kibomlik írisz-
ruhájuk, s a ködben mind útjára megyen.

Szememben megüvegesedett képük.
S szólunk társammal, mint az úton két kereszt:
„Neked sorsod, hogy sose hidd őket.”
„Neked sorsod, hogy mindig nyomukat keresd.”

Melegszünk egymás sebénél. Egyőnk
hinni nem tud – másik csalódni nem akar.
S kígyóként fojt a szó már, a szörnyű
földi sár, s a szörnyű, sáros ég betakar.

Rőt frakkot hordott, mint az erdő
kísértethada őszkoron.
Szakállt tán nénénk imakönyve
elsárgult lapjából csinált.
S pompás öreg legény volt mégis.
Havas kezében sétabot.

Tulajdonképpen túljutottunk
az egész adásvételen.
– Lélekben mindig gyermek valék –
szólt könnyű bókkal s meghajolt.
S mint vetkőződtek künn a fák, úgy
vetkőződött életem.

A terem nagy volt. Oszlopokkal
tartott boltján árny repkények
szárnya ért. Körbenéztem. Szelíd
álomban alján koporsók.
És mennyi fajta! Kő és bronz, és hűs,
és lágy. Érc és hat szál fenyő.

Ó, most nem emlékszem: fenyő volt?
Bronz volt? S nagyapa-keze közt
meddig álmodtam, árva fiú?
Mint a mészárszék kutyái
nyaldossák nyelvükkel a rácsot, a rácsot!
S még mindig van vérem, szívem…
és szavaim.

Túl sokat nézem magam?
De lásd: másokban nézem.
Másokban ismertem meg
magam ilyen egészen.

Testvér helyett így csapott
arcomba önnön arcom.
Szétterpesztett lába közt
föld ringat: alszom, alszom.

Vagy tettetem az alvást?
Félem én szeretőmet!
Nagyanya mondta egyszer:
a vad nem árt a kőnek.

„Kővé merevülj és a
kígyó azt hiszi, holt vagy.”
Megfogadtam tanácsát.
Tettetem magam holtnak.

Testvéred volt? Nekem sohasem.
Volt szeretőm, s untam estjét.
Verő repkény szürke testén,
várt egy messzi, könnyed hegység.

Előbb pihen sas a házamon,
mint csak egy, egy, aki megértse.
Keserű dal, kit vigasztalj?
Fütyülj az élet kegyére.

Mondják, testvére senkinek sincs.
De lehetne! Lehetett volna!
Csókokban forr fénnyel a por,
hull az éj holdhajú kontya.

Leples faluban jártam egyszer.
Terén ravatal. Éj. Vércse hold.
Ott aludtál asszonyi gyermek.
Szád ívére sorsom vésve volt.

Álmod bevilágítva gyásszal
kerek kenyeret kínált nekem.
Arcodon a fénylés bevárta,
abban szállva eltűnt életem.

Most balomon helyetted éj ül.
Nem mondod együgyű mesédet.
Hogy boglyatőn holdsarló kékült,
az öledbe hullt és megégett.

A szénába temetted aztán.
S hogy vállaidra csapó szárnnyal
mikor ittas pacsirta szédült,
szívedből tört fel a madárdal.

Édes, alvó süvege az égnek
dalodtól meg fog most repedni.
S ömlik tiktakoló szívedből rám
a titkos, szénaboglya semmi.

Hallom, még vársz.
Majd a tavaszi szelekkel érkezem.

Ne is várj,
csak ha az ég ragyog.
Mint visszanéző őz az erdőn,
mosolyom rád vetem.
Az ég mosolya,
a fény vagyok.

Mint egy kísértet,
akin az éj fakó fénye át meg átjár,
elhagyott ágyamról rám néz és hivogat
odaképzelt, sóvár szemed.

Lebegve nevet
mélyből a te varázsos kísértet-szemed,
s hol játszi ákom-bákomokat írt a kőre,
izzó szirom lábujjad nyoma.

Szállok fölötted.
Karod erős, forró kövü kapuján át,
ó, mikor fogok én újra már repülni
édes, tiszta szájad felé?

Ha jön az éj, zengő tenger.
Körbefoly, mint kristályos ámbra szigetét.
Eltévedt, messzi, drága társam, feloldva,
sötét árjával hajt feléd.

Három ezüstös, hosszú koppanás.
Alszol? Hajnali óra nyelvel itt.
Hűvös nagy szökőkút szökken valahol
és permetezve szitál a lelkedig.

Álmodj! Négy már az ezüstös, hosszú
koppanás, és fénye szinte arany.
Vidám, virágos hajnali gályán,
siklik az álmon két boldogtalan.

Szívünkből az éjjel, mint az árvíz
elüget, bár néha, néha visszaint.
S mint két harangszó összeforr a fényben,
eggyé kötődve visznek szárnyaink.

Virágzott a hárs. Elnyílt.
Sápadt szirmot tapos a lábad.
Sziklák barlangos bensejének csendje
maradt utánad.

Szétnézek. Hol vagy, élet?
Megcsalt már engem az Úr veled!
Öregen, bezártan néz felém az est,
jön és eltemet.

Míg mocsarak hófehér
vadlúd-éke száll csillagtalan,
borongó homlokán az éjnek, de
nagy árnyéka van

tűnő alakodnak már!
Hogy hasadt fel ennyi szakadék
távozó lépteid nyomában? Csak
az ég maga ég.

Csak a frissen ültetett
bokrok és gyümölcsfák lángosan.
Agyagos kezem közt fekete felhő
siklik át s rohan,

rohan utánad! El! El,
tőlem el! Elnyílt a hárs is. El-
röppent a csalfa korarügy az ágról.
Izzó mennybolt el-

száll galambbal és sassal.
Hová mégy, élet?! Csak szakadó
kőgörgeteg dörög a mélyben, még a
kéken fakadó

moha is elkúszott már!
Válladon szárny? Tollát vesztő ég?!
Markod a sötétség szövetéből
sebkötőnek tép

ki eleven darabot?!
Meleg és tündöklő ing legyen!,
szólsz, s már öltöd is magadra a füstből
meredő hegyen,

a zölden párolgó tetőn,
ahol ti hárman, Uram és te
s életem, látszotok feledni: az Úr
égő jelére,

ki reszketve futott,
elhagyva mindent, anyja jázmin
lugasát, a rózsákkal átfont gyertyák
fénykörét, jázmin

lugasok közt a templomot,
s agyagba nyúlt, ha az Úr akarta!
A forró agyag hólyagosra csípte
és összemarta,

de mikor az Úr öreg
közönye rá lassan hervadott,
úgy gyúrt belőle világra zsoltárt, hogy
téged alkotott.

Zsoltáros szájam a mély
kopár morajától elnémult.
Az anyag cserepesre szikkadt. Ólom
röge hull, még hull,

ijesztő súlyú könnycsepp,
csepp után – nézzétek kezeimet!
Uram! Uram, elnyílt a hárs is! Most már
őt hová viszed?

Az életemmel együtt?
A rügyező mosollyal együtt?
Uram! Mért akarod magadnak csak,
ha együtt teremtettük?!

Éj van. Vadlibahangon kél
– régi, kicsorduló emlék –
boldogtalan kamasz-kaland:
lestem márványszobor csendjét.
Fekete, döfő melle volt.
Fekete szíve rejtve volt.
Magányosan, sóváran állt,
és egyszercsak hozzám hajolt.
Fekete, duzzadt sátorát
felvonta az est. Hallgatott.
Szegény szobor!… Hogy szálltak fönn
a ragadozó karvalyok,
s úgy bukott le a nap, mint a
római birodalomban,
vöröslőn, forrón tükröződve
ezer narancsfalombban.
Fekete szája véresen
tündökölt, csalt –
Nem őrület?:
A szerelem én vagyok, szóltam,
s belémvetették tőrüket
az állótükörbe szédült
csillagok, amikor halvány
testemen forrót sikoltva
életre kelt az a márvány.
Ó, mily könnyű volt a márvány
türelmes jég-bestiáját,
lelkemben megvetve ágyát,
űzni a szív félhomályát!…
De gyönyör-e burkolózni
magányod csalánszövetébe,
míg, magadba hullsz csak vissza,
mint akit hínár ránt a mélybe?!
Már jégvillák között a havas
szél korbácsol mandulafát,
a sugártalan piros napon
nem ígérhet többé csodát
– sültalma farsangja? esküvő?
feszül ágain a hó – mikor
volt az, hogy a mandulaágon
olyan a hó, mint a cukor?
Ki mondaná, hogy én vagyok
a szerelem? S magam teljes
világom vagyok? S nincs kapocs,
melynek célja volna magam,
nők, virágok vagy más között?
Elúsztak, mint a fekete-
foltú hattyúk a fűz között,
elúsztak tévedéseim,
e sikamló balgaságok,
s úgy dőlök rád, mint földre a
torony, mely túl sokáig állott.
Talán téged nehezebb lesz
szeretni, ki nem az árny vagy,
amely belőlem kivetül,
s csupán tőlem függ, hogy szárnyat
mutasson, fürge nyúlvadászt,
pillangó táncát, mézevőt…
Talán ölelésed izzó
harapófogó, s annyi est-
kendőzte homlokod fölém
barbár diadallal tárul,
mert nem egész az ép sem, csókod
olvadt parazsán átnyúl
kísértet-ülte, fekete
szirttel az árnyék – a salak!
S tán simuló ujjaid (most) el-
képzelik, hogy megfojtanak.
Szád ívén talán egy percre
a dzsungel suttog s párducok
villognak össze cinkosan
veled… Halálos tó bugyog
mögötted, és azt is látom,
Prométheusz keselyűje
szádból ivott, ujjad fürtje
csőrén becézve lebeg. – Fű-e
alattad az a vad zöld? Lomb?
Vagy eleven, horgas méreg?

Fekete-kék kígyók őrzik
zord tilalmakkal kivert éked,
csípőd. Látom.
Már a piros
árnyak, s a fojtogatókék
tó vize összecsapódik
és ömlik, ömlik az éj szét.
Csupa varázslat, kísértet.
Elkárhozásra szánt templom.
Papír-Gorgó, álszörny-limlom
pórázra fűzve kísérnek.
S gyötrődő arccal – míg az ég,
tűz és füst hogy eltakarodtak,
ünnepi barna almakert lesz –
a Paradicsomot hoztad.
Ott énekel szemeidben.
Zöld lidérc fut a kapu bronzán.
Remegő kezem nyitja – ott ülsz,
kutyád hófehér oroszlán.
Hókristállyal gyúl s mögötted
ragyog egy fenyő. Levágom.
Megkoszorúzlak. Átlépünk,
mint dög tetemén, a halálon.
És fejünk fölött lassúdan,
mint egy Botticelli-képen
két komoly, szótalan angyal
táncol virágzó ingében.

Talán csak neked, talán csak rólad
összezárt szájam így haborász:
Míg jobbja űz, baljából az Úrnak
arcod mosolya röppent, Heloïse.

Mint ritkás erdőn vándorra tűz a
lombsátor csúcsán egy-egy szép gyümölcs,
s tenyerét tárva fohászkodik a
szélnek: Szakítsd le őt, addig süvölts!,

s elérhetetlen húsához beszél:
Éhezve várnak kitárult kezek!
Az Úr balján, Gyümölcs, így nevettél,
míg erdőmben találkoztam veled.

S ki tudta? Egy perc múlva én messze,
már messze lépek. Égő út lobog.
Szomjam nem oltó gyümölcs, szomjoltó
elérhetetlen, messzi mosolyod!

Ha ölembe nem is hullt (játszott a
szél is), az Úr akarta látomás
lelkem felszökő tetőit úgy be-
tölti, felejthetetlen Heloïse,

hogy sorsom hajszolhat sűrűbb erdőn
s a dér, mint hullószőrű eb kisér,
a perc megújul, mikor gyümölcs voltál
s ujjongva várta hulltod két tenyér.

„Nem volt még ilyen sűrű az erdő.
Villámok eleven kígyója még nem lobbant ennyi fán.
Remeg piros, bordó, karmazsin színű ágyam.
Fehér, beteg Abelard jön, jön hozzám lován.

Eszelős, szép oroszlánkehelyben ring a könnye,
és helyette ott virág s a könny, a könny kacag.
S én – örömök zengő harangteste, én, én,
már tilos, édes ölének tárom derekamat.

És mégis, ajkadon feketedjem meg, mint a virágok,
mikor füttyös, durva suhanc, a szél,
lombtalan, fekete csontját mutató erdőn, ki-
száradt, megtörött bokájukra lép.

Jöjj édes, fehér, lányos Abelard!
Majd eltakarom az ért gyümölcsű éveket előled.
S egy éjjel, ha vérrel festett óránk már lejár,
meddő, kiégett testünk fölé boldog szárnyak nőnek.”

Nagy eged, hogy rám leszakadt már,
de magányos föld fölött hagytál.

Rosszabb lett, mintha nyakam szegve
parázs avarja, borít pernye.

Tőle lettem ilyen bozontos,
tántorgó léptű, ilyen rongyos,

vad, mogorva medve, esetlen
– bár késed lapulna szivemben!

Medve, medve, ej, minek nézett,
Atlasznak nézett tán az élet,

hogy téged, ki fenn, s rám sugárzott,
ólomboltú éggé varázsolt,

s alázárva, mint egy harangba
(eleven nyelve e harangnak

én vagyok!) zeng örök időkig,
testem ha falához ütődik.

Mint egy szeletet az almából,
kihasítottál a világból.

Fölneveltél. S mint a rozmaring-
kehelyben érett magháza ring

már ősszel, hordom ért kínjaim
sátorát, mint agancsát a gím.

S hordom, hordani fogom egem,
állócsillag-mosolyod nekem

megkövült karod árkádjai
közül fog eztán világlani.

Rosszabb így, mintha nyelvem tépnék,
vagy lila füstű szénné égnék,

vagy ég helyett süppedő korom
temetné be tántorgó nyomom.

Már-már úgy volt, felkötöm magam.
Kisebb lettem, hogy tolul szavam?

S csaló csapdán, a halálon
átugrottam, látván világom,

a föld (jégcsaprengeteg alja)
ölébe zárt énekem hallja.

Jég nem olvad tőle, jól tudom.
De mint egy orgonasípsoron,

kereszted terhével énekem
kiált a millió jéghegyen.

Csupasz, sikos falán, mint fenyő,
mered a dal s egekbe nő.

S ha levele csupa epe s tű,
mégis zöld, illatos levelű.

Engem is egészen eltakar.
Nincs is a medve már, csak a dal.

Csapzott ködmön – nem melegít,
csak eltakar a téli fény,
de melegebb, de sugárzóbb
szerelmet fonhatnál körém!

Vagy úgy jártunk, mint a szappan-
buborék eregetője?
Gömbölyded labdája már-már
szárnyra lelt – s mi lett belőle?

Ringatta tündéri testét
a résen sompolygó huzat –
s elnyelte a párolgó est,
mint rét köde alakodat.

Állok, gyermekkorom
buborékcsillag-eregetője.
Lidérces álmok közt leválsz
rólam, a szívem már pőre.

Egy hideg, nagy kéz pehelyként
felemel és – nosza! – elvet.
Ó, hogy szíved mélyén felhős
tükröt leltem – sose lelket!

Ne mutasd hát here tükröd
bozótjában sajgó arcom!
Találd ki, hogy sose voltam!
Hitesd el, hogy alszom, alszom.

Közös egünk árnyad vette.
Gyümölcseid elejtettem.
Mosolyaid aranyrácsú
kalitkáján kisettentem.

Tőled távol szép halál sem
kötöz homlokomra holdat.
A szél kacag: Amin más jár,
a rögöt vállaidon hordtad.

Alkonyat jön. Vállán a csönd.
Meg sem írom ezt a verset.
Mint a szappanbuborék, száll
a hold. Hideg téli est lett.

Pernyeszín, lila s jajongó pírú árny
egymással táncol szökő ég alatt,
s hogy hegyek fölé toppant a homály,
zöld szemére szállt s ott lobbant el a nap.
Vörös, vad tavakká hullt a fény, és
dörgött a csend, mint földrázta falak.

Alá, miként a tündér perzsaszőnyeg
égő, korallos foltokkal teleszórt
hátán nyújtózva hever a tigris,
nyújtózott az egyre sűrűbb este s forrt
elsötétült ajkán a hívás. Láttam:
szívéből szakadt ki a telehold.

S didergett az én levetkőzött lelkem.
Ha nem is mentem, megmozdult a föld,
hajamban gonosz, éneklő virággal
mélyére omló hegy – fejem – szívére dőlt.
Mélyére omló hegy, pusztuló tető
kigyulladt csipkebokra is szívére dőlt.

Ha van porló kőben zengés, köré
illatos felhőként szálljon a moraj!
S ha maradt még szó, széthasadt számra
loppanó, nehéz és kormos lángu dal,
szívét, e bukott-angyalú oltárt,
takarja be levetett szárnyaival.

S míg áll az est csillagokra kifeszült
ponyvasátra s verdes a völgy szele,
hozzátapadtnak érzem tűzbe hullott
sorsom – sorsom csak egy lehet vele.
Tudom már, merre visz a szakadékos
út: vemhes nyár és vetélt ősz heve.

Megyünk, s a vörös, vad tavakba kandi
szivárvány lábujjhegyen belelép.
Majd leborulok lába elé hídnak,
hol zöld sebével ráng a szakadék,
hol kéklő szemét rányitó mélység
ölében a ködtakarta semmi ég.

Ránk les a rabló és aranya helyett
kék élű késpenge szájával kitép
ajkából néhány karmos-ború csókot,
néhány varázsos, sikoltó igét,
s kitépné, ha fakult-aranyú hajam
sűrű erdeje nem fedné szivét.

S hány keresztút hány rablója vár még!
De mint szél sodorta zsarát lángra gyúl,
tiszta vizek partján néha s percre
poklos szerelmünk gyümölcsös álma hull,
s akkor mohón szám csókolva tépi
szálló időnk leégő fáiról.

S csak megyünk tovább így, szívén fejemmel,
kalandok, vérmezők ezer kapuján.
Varázsát vesztve jön új s újabb este,
s már semmi sem vágyik csókjai után,
csak az én szám kiolthatatlan. Hűvös
ujjain szétporló, piros jajú szám.

Csak én vagyok kiolthatatlan! Számít,
ha minden úton százszor válni indult?
Ha csillagivó szája néma zár?
Bíbor tilalomjel? S hogy szíve nem nyúlt
álmaim után? Ha szavam, az őt
imádó, koldusok lelkében kondult,

mint éjszaka tűzvészben a megrepedt
harang – míg ő süket és néma maradt?
De egyszer megmutatta: „Nézd, a patak
túloldalán nyit az olajvirág!”
S ha egész életem zokogás marad,
e perc illatos füzére fonja át.

Lehet, hogy ő sem több, mint bárki, ő is
a mocsár bolygó tüzében tántorog.
Számomra ő már minden. Rajta túl,
Nap, madárházadhoz macska sompolyog.
Míg forr elsötétült ajkán a hívás
időn, téren át: meghalni nem fogok.

Legyen áldott, ki befogad.
Aki szomjad kioltja.
(Milyen magas, hideg, arany
az ég elhagyott boltja.)

Áldott, ki ott fenn veled jár.
Mint két arany keresztet,
röpítsen csókom: rajtatok
más bolygók fénye reszket.

Röpítsen csókom ereje.
Sorsom a magvat hordó szélé.
Hozzá, mint magvat hajtsalak,
ki lelked emeli egésszé.

1

Mi marad belőlem meg,
ha megtagadom arcod?
Hajolj fölém én versem,
keménymosolyú kardok,

ma éjjel kardok függnek
fönn a csillagok helyén.
Vajúdok, mint egy asszony.
Csak a kín, a kín enyém.

Ma éjjel szétszakít már
az undorodó élet.
Fekete gránit szád még
mondja nekem, hogy élek.

Egy őrült árny tart ide.
Vén ember. Néma. Közöny
mozdulatlan mohája
pihen a szemöldökön.

Felismerem s rettenek.
Kevély is tud hajlani.
Morajlást érzek s körül
árnyak zaját hallani.

Végzetes aranykígyó,
hegyeken siklik a fény.
Az éjben kardok függnek
fönn, a csillagok helyén.

2

Érzem most ujja bütykét.
A sarat és a márványt.
S vonaglok már, mint vad ló,
ha eltépi a pányvát.

Valaki úgy sikong itt
tömlöceim egyikén!
Valaki vad ököllel
kutat fakasztott szivén.

Valaki nagy, eszelős
szavakra gyulladt bennem.
Valaki lágy hajat tép,
víz árad sebesebben,

nagy, puha szirmokat tép,
húsevő virágokat,
s víz árad sebesebben,
hordja a tajtékokat,

valaki hahotázik:
Jézus Krisztus szeress meg!
S a lándzsák húsba vágnak,
húsba vágnak s nevetnek.

Valaki pörölyt emel,
iszonyú, merev vasfej.
Valahol árny üvöltöz,
hogy többé ne altass el.

3

Sikongjatok, hegedűk!
– Hát sikongd túl a Hangot! –
Vén volt már, s úgy akarta,
szóljon a kő, ha alkot.

Moccanjon Dávid ujja,
míg kezetek után nyúl.
A Vén e kézfogásról
álmodozott makacsul.

Úgy várta kínlódva és
magát taposva, mint ők,
a szótalan parasztok,
szőlőjükben a szőlőt.

S nem maradt, csak e rémes
álom: a meg-nem-váltott.
Tetemében tömlöcbe
zárt lelkemre találok.

Belezárta a kőbe.
Szegény, hisz hídnak szánta!
De az ember a tettben
nem lel csak önmagára.

Ember az alkotásban,
hogy lépne túl a Földön?
Jobban rab, mint a gépek
szárnya – hogyan repüljön?

4

Az Ő keze a föld volt.
S virág, ha fejet konyít.
Ő maga én, te, s mind, aki
valaha égre vonyít,

a csillagok felé, hogy
szakadjon Isten szive,
ha szelídebb börtönt ő
sem teremthetett ide!

Mert Ő volt a lázadás!
Iszonyú púp volt rajta.
Arca durva paraszté,
„gonosz, rabszolgafajta”.

Szemében olyan éhes
kívánság kiáltozott,
hogy ősapja lehetne
mindnek, ki elkárhozott.

S a púpja olyan kevély,
mint ezer király gőgje.
S mint keménymosolyú kard
az út kövén megtörve,

mint keménymosolyú kard
megtöretvén a porban,
darabokra hullt lelke
s dühöng a vak akolban,

aklában mellkasának,
mint márványba zárt szobrok
döngetik öklükkel a
csillámló, hideg poklot.

5

Kinek pártjára álljon?
Az Isten és az Ember
két tűzgerincen állott,
zárt, egymásra vak szemmel.

Csak felhők söpörték Őt.
Csak a kisdedek ringtak.
„Szeretők puha bölcső-
teste hogy alakíthat?”

Aki mindtől idegen,
talán a legjobb testvér.
Ki látta széthasítva
röptét a kikeletnél?

Ki látta kristályosult
üvegszemében önnön,
angyalkezek sújtotta
vágyát heverni földön?

Ő, ki mindig félreállt
zord homlokán a méccsel,
rabságodból hogy kitörj,
tengert választott széjjel.

A nyáj fölött megtárult
és tündökölt a mélység.
Hídnak dobta rá magát,
s csak az emberiségért.

Isten és az Ember állt.
És egymást meg sem látta.
Ő rándult csak, ha tiport rá
mind a kettő lába.

6

Fülünknek kedves ének,
ahogy megtörlek, látod,
oly baljóslatú a csönd,
oly tört, mi rajta rángott.

Ó, kell freskó a falnak,
és kell mítosz a népnek.
De mind be vagyunk zárva,
idő béklyója éget.

Bár határunk az Örök,
s terünk Végtelen talán –
ősibb igaz a gyermek:
nem lát túl az ég falán.

Nevessétek a jámbort,
ki kék üvegburát hitt
veszélyes csüngéssel
fölöttünk csillámlani itt,

én vállalom igazát.
A rossz foglyai vagyunk.
S nincs híd, se hús, se márvány,
amit Istenig rakunk.

Se szerelemmel telt méh.
Se halhatatlan halál.
Se keresztény, se pogány,
amire kínunk talál.

Ahogy a halálban
megvonagló rabszolga,
vállalhatom föl sorsom.
S állok, Mögé, a sorba.

Életem eljátszottam.
Minden jót eljátszottam.
Akkor voltam a gonosz,
mikor jónak látszottam.

Miért nézzek tirátok
tagadni a világot?
Az arcomon, arcomon
ég, élet, a halálod.

Elég vagyok magamnak,
torkig elég lakatnak.
Felperzselt kisfiúfej,
e vállról lenyakazlak.

Égben van még muzsika,
csak kár érte esengned,
ha éjszaka, éjszaka
földrázó ágyúk rengnek,

s úgy nézek már, mint a sas
saját sorsomba vissza:
fiúarcom s a rémet –
véremet éppen issza!

mellkasomon a mancsa
épp áttöri a bordát! –
már együtt, egynek látom
haramiát és koncát.

S ha a múlt képet dob fel,
mint ár a virágokat,
szélvert fennsík képe lesz,
koporsót húznak lovak,

nyakukon fekete bojt
ficánkol – vagy a halál
(akkor még olyan rémes)
baglya bukdácsolva száll

a menet előtt egyre?
Kezem jeges liliom.
Arcom szelíd, mint a csönd,
de ha arcom fölnyitom,

vad, gonosz pofával üt
egy vásott kölyök belém.
Pirosrongyú lángokkal
cicomázta fel a fény.

És lobog és fintorog.
S elöl hullámzik a nyáj,
a zokogó rokonok,
a fátyolok, s annyi száj

gödrébe villog a rőt
gyertya lángja, ha süvít:
„Miurunk! Jézusunk! Bocsásd
meg szörnyű bűneit!”

S szóról szóra (én vagy ő?)
ezt gondoltad te szegény:
(Pirosrongyú lángokkal
cicomázott fel a fény.)

A koporsó párnáin
miért nem fekszik anyu?
Akarom, hogy ő legyen!
Halott. Fahéjszin hajú.

Akarom, hogy hugomat,
kit oly soká s úgy igért,
örökre zárja méhe
azt a csúnya lány-egért!

S visongjon a tömlöc
sikamló falain át,
hogy „szabadíts ki testvér!”
hogy „jöjj! fojtsuk meg anyát!”

Emberek között nem járt
többet szenvedett nő még.
Mégsem kívántam mást (ő
vagy én?) mint sírbadőltét.

Hogy (én) lehessek majd a
legszegényebb, legárvább!
Hűvös, lila köddel (őt)
bevonva este lássák,

míg fenn orgonaillat
úszik, mint angyalének,
s kapukban összesúgnak:
„Szólítsuk meg szegényet.”

A tűzhelyfényben vásott
énem angyallá hevül:
„Meghalt áldott anyácskám,
és olyan rossz egyedül!

Utánahalok most már,
néha rám néz a halál…”
A nagyanyák sírnak, és
arrébb kicsi Éva áll

lebiggyedt ajkkal, könnyes
szemeiben irgalom.
Sötéten mondom: „Játszhatsz
magadban a síromon!”

És akkor elfut, apró
mellei megremegnek,
görnyedve hordja buja
rügyét a szerelemnek.

…Tízéves voltam ekkor.
Kezem hideg liliom.
Ki nézhet szemembe majd,
ha arcomat fölnyitom?

Kezem ügyében még a
Vajda János könyve van.
Kinyissam? „Csak pihenni!”
mondja ő is szótalan.

Könyv mélyén olvasatlan
váli csöndből jó karéj.
De szoknya surran s tudom,
már tükre előtt kész az éj.

Mint nyulánk, égő kanca
sötét párjára nevet,
vízbe csalja, nád közé,
de aki csak hiteget,

csak csalogat s köddé vál…
– barlang szája nyelte el?
ilyen vagy te öltelen
asszony-éj, ha vetkezel.

Ha piros sálad, mint a gyík
siklik térdeid között,
könnyes, fényes, lobogó
nagy szemed ha gúzsba köt,

épp mikor inged alól,
mint megváltó párnamély,
melled közül kibuggyan a
náladnál éjebb éj.

S tiszta hangján szól a csend:
„Aludj el… ó, semmi ez…”
De finom művű lábad – jaj –
rátipor és felemelsz,

míg vállam körül lassú,
fekete nyáj, csillagok,
(mint Anna körül a méh-
raj) időtlen imbolyog.

Ím, egy kis halál ez. Tán
próba. Közel a végzet.
Nem érek rá jó verset
írni – jó, ami kész lett.

Mert nem kívánom már az
Egyet. Értsen? Szeressen?
Ó, meredek a lázam
íve! Éltem, szerettem,

múlt idő ez már s teher,
melytől megszabadulván,
lázam sebesebb, mint fény
a kék szilvafa csúcsán.

Hátgerincen vonaglik,
sajdul már a pillanat,
hogy mint két hajló nyírre
kötözött test széthasad

(ott legalább ifjú zöldön
diadalmas vér lobog!),
majd széthasad a lélek
s énem! s nem vet több lobot

se vers, se csók, se álom.
Alszik ama Én már! Csak
sárga-kevélyen pondrók
lepik be derekamat,

csak rubintüzesen a
bábok lepkéi kelnek.
Fű nő. Tapadó moszat.
Naprendszerek. Szerelmek.

Mert csak a föld gazdagult!
Nyersanyag néhány torzó
szűz csípővonalára –
s csillogok, mint a porhó.

Most elmondhatnám én is,
hogy szivem békasó már.
Kit sólyma elhagyott, mit
ér magában a solymár?

Kit lelke elhagyott, mit
ér magában az ember?
Kinek pártjára álljak
meggyúló értelemmel?

Hisz poklod te vagy magad,
beláthatatlan tetem!
A rosszban itt valóban
egy a sárga láp s szemem

minden csillag-atomja:
sejtjeim s az ingovány.
Dögevő csőrén a fény,
s a fény naptüzü bokán.

S az édened – ha volt – csak
annyi, hogy benned rohant,
mint csillag az űrön át,
rejtélyes célú urad,

ó, a lélek, aki az
Istené! s majd egy vele,
míg veled egy csupán
a fák pajoros gyökere.

Omló rög – s ha kell, a fém
duzzadt ere hátadon
ömlik át évmilliók
alatt, s rád majd láva fon

vaskos, alvilági díszt
– hát nesze, nesze neked!
– Mit ér, ha nincs a szem már,
a szem, mi rája nevet?

A szem, amelyből néha
lelked gyúltan, mint a csók,
átölelt s magába zárt,
mint az együvé valót.

…és azt álmodtam, hogy nem
vagyok már. Nem volt ez kép.
Füllel nem hallható zene
volt csak. Ez űzött Feléd.

Ó, mert Te voltál csak, kit
úgy kerestem! Szögbe-vert
két karom fénye s tört láb-
fejem fénye énekelt.

Zene, zene sikongott.
Örvénylő, diadalmas.
Mint gidára sas csapott –
bárányára a farkas.

Talán egy pillanatra,
mint fához ha fény tapad
s föld meleg rögéhez ér,
én megláttam szárnyamat

kiégett, foszló árnyként,
szálanként kitépve – vedd!
Kiégett hold, mint sarló
hulltam az égalj felett.

És hiába nyúltam ki
könyörögve, vágyva, hogy
anyám hűvös ujjai
könnyű pántja át ha fog –

leszakadt háza, holdja,
szánalom és értelem,
egyedül Te voltál én.
Sötéted a vizeken.

Egyedül Te voltál már,
tövisem ránk szomjazott.
Szívedig fúrta magát s
– kitéphetetlen vagyok! –

láttam gyerekszemekkel.
Aki sírásból ébred.
Ébredtem. S menthetetlen
a testem körém égett.

Mint földi tűz fénye fönn
a felhőn, meglobogtatod
ujjaid közt az estét.
Vagy már pallosod ragyog?

Az ablak szárnya tárva,
gomolyog be a sötét –
csípőmre kötözheted
örvnek sikos szövetét.

Rabszolga voltam én csak,
de annyi édes gyümölcs
hasadó gerezdjeit
vetette elém a föld,

hogy jöttöd virágok
és gyümölcsök közt talál.
Hamvaszthatod! – még rád is
vad kedvük tűzpora száll!

Emlékszem, egyszer kéklőn,
mint kék ég a ház körül,
feszült a hamvas szilva
bőre s feszült a mag belül,

húsa barna lett – később
ilyen volt a lányoké –
tündöklő-tisztán duzzadt
magja, mint az áldott méh,

s hol gyermekkézzel piros,
párolgó földbe szórtam,
a ház köré, mely rég nem
áll, ott ma már hajoltan

hordja termését az ág.
És lehet, hogy Anna is
gyermekével odajár.
Fönn a régi hangra friss

suhogással ing a fa
s míg Anna alszik s szeder
hajlong köré, ölébe
szelíden belehever –

de jó úgy aludnia!
– Szorításod meglazul?
Látod, jöttöd árnya is
gyümölccsel telt számra hull,

mert idillé vált minden,
s mint mézben tolvaj darázs,
fulladva tőle – mégis
telhetetlen éhem ráz:

még! még! még! édes a múlt!
Tudom, hogy hűs szobor mind.
Tudom, hogy én faragtam
Anna száját, kökörcsint,

hajába szőlőfürtöt,
s később gesztenyelombját
csípőjén Máriának,
selyempuhává combját,

tudom, hogy Máriát is
csak én faragtam – vihart
álmodtam rá – szakadék-
szívébe kagylómorajt,

mégis: mindennél több, ha
rejtett arcú angyalként
(vagy mint villám a tetőn)
rásújtja számra a fényt

és csókolom a párna árnyát,
árny ölében széthasadt
esőcseppes, tavaszi
szél ölelte szájakat!

Hát nyúlj ki utánam, vagy
felásom lelkem újra
s e fonnyadt füzér minden
magját elvetem! S új ha

lesz a lomb, a termés, le-
szaggatom majd újra csak!
s ágak érnek, hogy a föld
zöld sarába fonjanak!

Ó, nem lesz akkor más a
himnusz: anya, gyermeke
szilvalomb alatt alszik
– és nem bírsz velük te sem!