Rubens hentespultjai

Álltunk az Uffizi Rubens hentespultjai előtt,
nyakunkban süldőlány súlyú kisdedünk, Kis Hölgy,
s bár képzeletünk terméke csak, hogy itt van, mégis úgy hányt,
oly iszonytató csőrepedés-íveléssel,
főnyomócső-sebbé szétszakadt szájjal fuldokolva,
mint New York és Rio de Janeiro, Tokio és Moszkva
rákos felhőkarcoló-daganatai alól a kiszabadult kloákavíz,
a jég- és szurokszínű szökőár-szörnyfej,
mikor csattogva előrehajtják kígyótorkú vízsugarai.
Mint lótetűt az ásó kék undorodása, trolibuszt görget,
sültkrumpliként megrepedt autóbuszt lenyel,
légkondícionált gondolafekete autók dudáiba
nyakba szúrt malacok eunuch-nyöszörgését tömi,
és selyemfüggönyös kocsiablakra préselődik
az első, a tizedik, a századik eminenciás poloska-arc.
Szétlapított orr, görcsösen tapadó csigatalp száj,
a gúvadt szem zselatinkockává dermedt segítség-esdeklésével,
ki egymaga, ki testőrei között
a kloákahányadékon megfojtva vonul.
Íme, középkori paloták kőhomlokzatából
ahogy kitüremlenek az ősök címerei,
látszik magazinpofájuk
a forgó halálból kidomborodva!
De hiszen Rubens hentessegédei mérik a húst!
Dölyfös zsírkockák torlódnak össze a keret arany marcipánján,
s a sikoltozó hústorony-lányok,
mint a kihűlt húsleves mosolyognak.
Három lenhajú hölgy széllel-bélelt lenruhában,
„Tutanhamon” aranyszögeccsel kivert bőrövvel hasukon
körbefogják a gyűrött fogpasztareklám kinézetű férfit,
s Rubens vásznait habzsolják mellé fagylaltként.
A Kis Hölgy semmi riadalmat nem okoz.
A legszúrósabb szemű teremőr sem veszi észre,
őt sem! nemhogy illetlen rosszullétét.
Úgy látszik, szüntelenül hányó kisbabánkkal,
láthatatlan, ám mégiscsak kamaszméretű pucérsága ellenére,
jólnevelten surranunk ki a palotából.
Csak Botticelli kapdos két kézzel feleségem vászon vállpántja után.
Vigyük a szabadba magunkkal, kiáltja, megfullad itt,
az émelyítő aranyszemét-rothadáson,
Vénusza ahol megkékül,
s a Primavera
virág helyett
dinamitrudakat kötöz ruhájára,
hogy alkalmas pillanatban – más jó társak nevében is –
ezt az aranyrák Világmúzeumot
levegőbe röpítse!
S csakugyan,
összenőtt vállunkon Kis Hölgyünket
a kapu testőrei között menekítve,
eszünkbe jut az Uffizi kályhavörösen izzó sarka.
A fölrobbanni készülő öntöttvas már megrepedt,
s El Greco, a szemét közé zárt spanyol,
büntető angyalszárny-lángcsóváját
kivágni készült a szemünk közé.

Kép fehérből

Fodor Andrásnak

Talán mert 18 évesen akartam bolyongani a Santa Croce
kőpadozatába süllyesztett sírokon, s ez csupán 31 évvel később sikerült,
míg rossz falain Giottót bámulom, hogy mily érzékeny orral vont
függönyt porladó félhomályból keskenyszemű Ferencei és
szárnyukra feszített angyalai elé,
nehogy megrázkódjon amúgy is pikkelyesre repedező
vakolat-testük a folyosóvégi papi bazárból
bezúduló bőrzakó-, bőrdzseki-szagtól –
közben a Zárda utcai alagsorig pillantok vissza (ahol
először találkoztunk 1947-ben), a teremig, amit most
valamiért legyező alakúnak látok, mint nyakad körül
a Petőfi-inget, mészfehérnek, árnyékos fehérnek,
és fehérarany élek égnek a fehér oszlopokon,
s még a sarokban is, ahol szétvetett lábbal,
mélyen mellükre horgasztott fejjel
apácacsuklyájukba burkolódznak az árnyak,
szívtájukon átüt a frissen meszelt fal kifeslő fehér ibolyacsokra,
s mintha a felhőfehér mennyezet pórusainak szitáló
aláereszkedése volna, az asztallap síkján hó hull,
az asztalláb alján hóvirág nyílik – zöldje is ezüstfehér lett,
levelei közül emelem föl rád a szemem – s itt, most,
a Cappella Bardi fehérbe burkolt fiatal zászlótartója
kifordítja arcát a giottói képből,
s vértestvérek, szülőtök rátok örökített mosolyával
egymásnak hajtjátok homlokotok.

Viareggio homokján írt képeslap

Miután Sikondán az első félórában Lantos és Sebestyén-nyomokra bukkantam, már-már itt is az volt az érzésem, hogy a Medici kápolna őre, amikor borostás közönnyel jelzi: a lépcsők előbb a kupolás márványtemetőbe visznek, s csak azon túl él Michelangelo nevezetes társasága –
ugyanekkor hunyorít is, mintha csak azt mondaná: van ott még néhány lépcső a ronda kegyszerek poros kirakatain túl, oda is kukkantson be, ott olvasható Tinódi Bálint üzenete!

Igaz, a Buonarroti két lánya közé érve az égvilágon minden mást elfelejtettem,

de most Viareggio homokján Neked írva, a tengerből emlékszem vissza a Medici kápolnabeli jelenetre. Valahogy úgy érzem, nem ez – az ott! –, az volt az igazi tenger, s mi közösen úsztunk benne Michelangelo lányaival, mindannyian.

A szegények tengerpartján

Viareggióban a milliomos pálmasor mögött, a Kikötő mögött, Dalí sárga futóhomok síkja és a mocskos tenger beton hullámtörői között, az elhajított cocacolás konzervdobozból szemed előtt bújik elő a szirupbajszú patkány,
s a féllábú koldusasszony lábcsonkja messzire rózsállik virágként. Ide kifekszem, mint egy repülőtér egyezményes keresztjele. Kitárt karral kisápadok, kifeketéllek a csillámló sárga lobogásból,
és P-t érzem, gyárszagát, a meztelen fáig koptatott piros vagy kék, vagy lila bódé körül a kiöntött szappanosvíz otthoni sercegését: két lapos szikla között Gitkatamil lábujjaira húzza fakó ruháját, guggol K. K. bácsin, s megdöbbentő ugrálását egy pillanatig sem hagyja félbe – nádszál derekát mintha egy láthatatlan szenesember-marok szorongatná, rázza a fölül-alul nyíló zsákot, fönt kirázza a bőrt majdnem szétrepesztő két lágy labdát, hullámzanak, hegyükre ragadt mazsolájuk Gitkatamil bíbor arcával egyszerre ugrik föl-le,
lent, kapkodva takaródzó keze közül, a lába nagyujjába kötözött ruha alól mély titkuknak egyetlen holdfény-tincse sem rázódik ki a sófényes partra, pedig lesem – – –
de figyelhetem-e? Lenyűgöz K. K. bácsi Titán-arca: fekete szemgödre, viasszá sápadt orra, vonagló száj-íja, fogcsikorgatása.
Mi baja? kérdezném Gitkatamiltól. Vízbe fúlt? Ő az ajkába harap, nyelvét kiölti, száját, álla közepéig bőrét lenyalja, s pillanatra szemembe réved. Lát is. Tekintetével szól is: Légy szíves menj most! Kérlek!
Értetlen kisfiú, szótfogadok, megfordulok. Fehér papírrepülőmet gurítani kezdem a levegő ezüst pályáján. Csakhogy a repülőm visszakanyarul. Szárnya mögül rájuk pillanthatok.
Gitkatamil tekintetét most kaparja ki valaki a szeméből. Nem látom, csak belülről hallom, ahogy fölötte suhog. Gitkatamil bogártalan szeme, mint üres álarcban a szemrés.
Majd könnybelábad. Majd nevetni kezd.
Semmit sem értek. Ha meghalt, hagyná ott K. K. bácsit. Ha meghalt, meghalt. Olyan szőrtokos szájzuga volt.
De Gitkatamil ráborul. Hajában a napfény, szétrezgő körvonaluk sugárzása foszladó ruhájuk alól a homokban kígyózni kezd, siklani. Zizeg, ahogy egy szénaboglya lélegzik.
S kisfiú, én, rájuk ismerek:
A két lapos szikla köze hazatartó napserleg-hajó. Gitkatamil két fölfedett melle kigömbölyül belőle – zsákmányolt Heszperida-almák.

A lecke*

(avagy a Lány kérdéseket tesz föl a noah-noah életről)

Noah-noah élet? (Kérdezi szigete harmadik emeletjén.)
Dávid után, a Hajnal után,
Mária és Jézus szerelmespárja után
Michelangelo szonettjei Vittoria Colonnához?
Esetleg Vittoria válaszai?
A válaszaim?
Gauguin kölyökrókájának piros lába az alvó lány keble között?
Vagy egy breton Jákob angyalbirkózása
a domboldalt szinte vízszintes sugarakkal érintő fényben?
És következésképpen Tahiti, hol a lélek
Európa-sebhelyes, Európa-fekélyes,
párizsos folyású kiütés-korpuszán
négyszer tekercselt priznic Teha’amana-Otahi tapadó bőre,
zuhogó haja, mellre szivárgó hónalj-izzadása,
mosdótál-fényű ömlése a férfi borostái alatt,
a comb hosszán végig, a combok alá az ágyon,
s az önfeláldozó szorításban négy réteg lópokróc
a feketeribizke szagú has és emlő,
a bazsalikomszagú szeméremajak-fodor,
a citromhéj-keserű hosszú hát.
Sem virágöv, sem viráglánc – priznic és lópokróc
Teha’amana kő- vagy ólomüveg nehezéke
a semmi súlyú papírhalmazon.
Kicsi kő-, ólomüveg fenekének magma súlya
odacövekeli a gauguinvörös fűszálak közé a szétrothadót.

Ez a noah-noah? Gauguin föláll,
lepattogzott róla, rossz zománc, Európa fekélye,
s érzi, hogy ő most már „Noa-Noa”?

Avagy Libanon cédrusai? A griffnyakú cédrus,
a zsiráfnyakú madárfa, magasabban,
hova Raffaello bármikor eljutott?
Hol szabadon ring madárkalitkájában az őrület
(s a pesti éhhalál), a szerelemből régen fű lett és virág,
s egy nyelvescsók gonosz, lidérces hiányérzetéből
legfeljebb az Adria partfaló hullámainak merev,
törékeny botladozása támadhatott?!…

Netán a szivárványszínű oroszlán, a megfeketedett pofájú,
a karikagyűrű-szemű, egy szivárványruhájú asszony fölött,
ki a kagylóbensejű csendben elaludt?
S emelkedik-süllyed a Vámos látomása,
a noah-noah tüdejű kép?
Vagy a század emlékezetéből kihullott fotó
Gödöllő szövőnőivel? Egy vízparti reggel?
A szakállas férfiak egyike-másika stráfos trikóban.
A nők Giorgione és Manet rendelkezései szerint: meztelenül.
Noah-noah? Nohiszen! Hol végződött az egész?
A galambszakállú gödöllői piktor pókként ereszkedett ide-oda,
s freskóhálójának csali fonalával
beírta lassan az erzsébeti templomfalat.
Épp az erzsébetit? Aztán kinek?
Gaál Imrének, Rátkay Endrének, Kárpáti Kamilnak?
Kiknek Gödöllő szövőszékei sem adattak meg,
meztelen lányok reggelije a zöldben,
a kommuna nyitott ablakai égre és fényre kitárva.
S utódaik a deklasszálódott temetőben,
a királydinnyés homokban holnap,
a biceboca hajdani bortanonc Tamás,
meg a Sárospataktól besározódó
papírfőző Péter,
kátrányrovásokkal homlokukon
majd együtt bólintanak
az Elöljáróság rendeletére,
hogy szétporladt apáik sírhelye
Erzsébet új halottainak kell immár.
Vagy éppen őnekik. S a fű
undorodva növekszik rothadó lábfejük körül.

A tizenhét évből egy kedélybeteg reggel harminchét lesz.
Egy hófolyású éjjel negyvenhét lesz, ötvenhét lesz.
S egy rossz csoroszlya levelezése egy aggastyánnal
– még ha Padova harangjátéka kíséri is –
ugyan mitől s miért noah-noah élet?

* A lecke (jegyzet)

Válaszlevél a gubbiói farkassal

A noah-noah csak a világ, ahogy nézed,
nem a menekülésed.

Jelentése sem Gauguin,
sem az erzsébeti néger.
Sem a menekvés.
Sem a forradalom.
Költőnőinkkel egybevetve
páratlan logikádat
jobb, ha lelakatolom.

Itt, Gubbióban nem az hiányzik.

A noah-noá(h)ból semmi nem hiányzik.
Nem élték fel. Nem tették tönkre.
Versemet nem írhatja el előlem senki.
Életedet nem élheti el előled más.
Feltéve, hogy sikerül rátalálni,
s ha azt mondod „én”,
csakugyan te vagy,
nem a hagymáz.

Ha ezen az első gubancon túljutottál,
kővé nem dermeszt többé szitává lőtt történelem.
Abban a bádogtartályban soha nem volt semmi,
nemhogy az élet vizét benne tárolták volna
neked s nekem.

Nem tudom, van-e a világon
annál tökéletesebb útszakasz,
mely Perugiából Gubbióba vezet.

De gyanítom, hogy páratlanságát
kezdettől fogva magamban hordtam,
s celláim falán már tükröződhetett.

Nem tehetünk mást,
ha a Lenyűgöző ránk talál,
addig nézzük, amíg a testvér
gyerekkor magától összeboronál,
elvegyít, átültet, keresztez –

Beállítsz magadhoz –
Térdeden lovagolsz –

A Farkas (s Gubbióból ki más?)
előlép s emlőjéből megitat,

ha szerethetsz.

Ha!
Vigyázz!
Ez itt a kulcsszó!

Csontváryt elég hallomásból…
S Otahi pózait mappába tett ujjal
tükröd előtt végigcsinálhatod:
attól, hogy tudod,
még nem leszel az a „lópokróc, priznic”!

Ki a vöröslő Gauguin-fűbe bukott,
rohadhat ott
tovább –
könyörületesebb nem lesz
föléje guggoló Európád.

Mert a priznicséghez
nem konyítsz.

E noah-noah hercegséghez
a festészet se elég bédekker, szívem.
Szeretni tudsz?
Egyszer megkérdi tőled „valami-valaki”
szelíden.
Ki?
A hiány.
Talán a halál evilági hangja.
Ember-köze.
Minden méz közepéből az epe.
A késszúrás-keserű mese
vége.
Hangosabban más kérdések sorjáznak.
Más hangerő. S a hangfekvés is.
Másokkal vannak tele a könyvek,
a vásznak.
Klitoriszod rejtett barlang-tömlőiben
más villámcsapások cikáznak.

Más a tézis.
S az anamnézis.
Egyszer meghallod mégis.

Majd ha – otthon! –
szememben a gubbiói útra pillantsz
(vagy a gubbiói úton rám),
a noah-noah sem lesz hazajáró fantom.
Sem végleg elkésett.
Sem túlságig korán.
Ha a történelem nem tart vele,
túllép rajta ő.
A szétlyuggatott bádogskatulyából kibújt
ő, a történelem végterméke.
A kezdet.
Ámbár csöppet sem új.
(S csöppet sem filozófiai értelemben.)

E szerény
csodát
talán érzékelhetővé teszi
hasonlata:
aki olyan szegény,
hogy a porszívógépbe illesztett papírzacskót
gondos kiürítése után visszarakja,
valami egészen hasonlót művel.

A noah-noah csoda: csoda,
csak kisbetűvel.

Mint a nő második, harmadik szüzessége.
Átélheti,
de megnevezésére béna
a nyelv.
S még a szerelemben is csak a hányaveti
léha
hasonlat
rózsaszín léggömbje röppenthető fel.
Azt mondják: „Csillagom, Napom vagy!

Oly szép, mint egy ártatlan gyermek.”
S azt mondod (magadnak is):
„Mintha szűz lettem volna újra,
olyan jó volt Csillagodnak, Napodnak.”
Látod,
szakadékony bőrdarabkád
ekkora vermet rejtett:
lett szemedre húzott sapkád,
bevarrt szemű Ku-Klux-Klan süveg;
a való meghúzza magát, mint légnemű hasonlat,
s egyetlen sejtje
(bár elhalt rég)
befalaz magába halottnak.
Pedig szűz vagy újra.
Ha: szerethetsz.

Nem fekete mágia ez, nem fehér.
Amilyen a kiürített papírzacskó,
mocsoknyom mocsoknyommal rajta összefér.

Gyűrődéseivel
a noah-noah agyagot-sarat vedlő
szentségtartó.

Horpadásainak
repedező boltú Sixtina matricáján
Ádám ujja Ahhoz mégis felível.

(Vagy csak felér?)
Törtívű mozdulat, e kéz
mellényúláshoz annyira rájár…
A gubbiói úton tart feléd?

Nem, nem, rosszul mondtam:
szőnyegbombázásból,
levegőbe röpült gáztartályok közül
sántikál már.

Harlekin-álcája leégett itt-ott.
A tekerőlant nyekergő
ördögmalom-kereke
pörög a légnyomástól.

De kibukfencezik roncsból a zene,
az Isten hetedik neve,
a kulcs,
ami egymásba nyit,
a más kor.

Más kor?
Nem történelmi idő, vigyázz!
Csak a padovai harangjáték.
A kiégett falakon nem lángbetűs írás cikáz.
Csak tájkép.
Semmi parancs.
Csak a jól ismert három dimenzió.
Mondjuk P, ahogy a szelek kisöpörték,
és amennyi sarkamra tapadt,
annyi Gubbio.
De ahogy a noah-noah belehajlik,
ahogy a Török Flóris utcán végigimbolyog,
az benne a más,
amit az égből belehajlít,
az benne az új,
amit magában hozott.

Mindez eszelősen naiv.
Mindez mese a Zöld Disznóról.
Még az se. A mese füle, farka
kikunkorodva a hosszú ó-ból.

(Ha ó-ra végződik e hegyre kúszó város neve,
miért ne lehetne ez az ó
az enigmája?
Ó,
kerek, mint a Nap,
kinyúlik belőle ölelni induló keze,
s látlak: pillangózol a zöldben fölfelé,
magnetikus
oltalmába.)

Mint a harangjáték.
Keze van, lába van,
ó-ra nyíló szája van.
Amit gondol:
levele van, szára van,
virág és mag.
Ennyi a noah-noah „tudománya”.
Végezetül is kezdet.

A tenger Vénuszt titkossá csiszolta.
Ám, lehet, hogy tízezer évre újra elmerül.
S utána hull egy közepes komputer
s egy behemót retorta.
Tízezer? Lehet abból néhány nullával több is,
ha a három így eggyé forrhatott –
s a kilencéves Beatrice Danténak
(azaz, költőnek a Múzsa)
hármasikreket szül:
mert Három Grácia szól a maga módján:
Jó napot!
S fonják, ölelik egymást dermedt táncban,
ha csupán átvitt értelemben is,
és semmiképpen sem raffaellói láncban
lejtenek örökké sóbálvány-csöndjükkel.

A tenger túlfaragta Vénuszt minden titkokon.
Vagy csak bevénuszozta az ócskavast, az üveget?
Mégsem anyaguk,
alighanem tartalmaik ömölhettek át egymásba,
hogy a három ilyen egy lehet.

És nem a boncasztalon,
kedves Lautréamont.
A napon.
Ez a hatalom!
Ettől lesz a csoroszlyából szűz!
S ötvenkettedik évem ifjúsága,
a sokadik!

Ettől
legöngyölődik fejem alá a Hold
tiszta gyolcsa,
s hátrahajló fejjel a gubbiói Farkas
számba ejti
melled tüzelő csúcsait.

Itthon pedig majd ez a fáma jár:
A noah-noah? P-ben él.
Farkasa gyomrában lakik.

Ki eljut Rómába, a boldog…

Ki eljut Rómába, a boldog, egy mozdulat közepén
hirtelen ráfagy a márványpadlóra.
Megdermed, mint talpazatán a szobor.
Mert a kápolnamennyezeten,
a repedések szélütött, görcsös szőlőtőkéi között
(a Semmi szüretére érlelik ködfürtjeiket,
rohadó vakolat vízözön-szőlőhúsát)
kimozdul társai közül
és fejét feléje fordítja
egy freskóalak.
Az, aki soha nem nézett emberi szembe.
Mégis félrevetett tekintetű szemének fehérje
a magasból egyre a szív pitvaraiba csorog,
szétrepeszteni, mint víz a sziklát.
A Suttogótekintetű.
Kinek suttogása előbb májusi záporként fürdet.
Kirándulók ámulatára szivárványszínű forrás,
kőről-kőre szökellő habpatak-esés.
Előbb részeg egérkék zizegés-cincogása,
utóbb a tengert elérő lemmingek halálfüttykoncertjét hallod,
legvégül a tengeralattjáró-kabinba szakadó vízsugarak
ólomzsák-ütésű orgona-dübörgését.
Körbefalazott fürdőmedencében állsz,
kopár, zöld sötétben.
Magad jutottál be oda.
Akaratod fordított az engedékeny fürdőcsapokon,
mire a víz a vezetéken máris suttogva ömlik.
Hja, modern fürdő, csupa luxusötlet!
Itt a magasban a kissé ijedt leányarc
kitágult szeme szolgál vezetékül.
(Rózsadombokon, gazdagok között, közismert az ilyesmi.)
De a folytatás merőben szokatlan,
sőt kísérteties!
Mikor a víz már csípődön túljut,
s a vízzuhogásban a fulladó lemmingek füttyögését
már tökéletesen felismerted,
rosszat sejtve csap után kapnál,
csakhogy az eltűnt.
Marad a nyomuló vízszint buborék-pukkadozása,
s az egyre tisztábban érthető lányszem-suttogás:
Velence elmerül,
Európát elrabolják,
a tengerek megmérgeződnek,
a partok betonvadjai kiterjedt géptemetők,
és így tovább, egész a fulladásig.
A kispapok, a széparcú ördögfiókák lesben állnak,
s ha hébe-hóba akad is a látogatók között,
ki a Delphica gyerekarcába meredve
a fulladásos halál jeleit mutatja,
kis, ciprussal teli udvarba ragadják,
szoknyájukkal pörögnek, mint suta légcsavarok,
ha magához tér, a pápa érintésétől áldott
szentképet adnak a kezébe,
s emlékezetébe idézik, hogy az ENSZ zászlói kékek.
Csörög a persely
világszerte
Velence érdekében.
És este, mikor a folyosó-útvesztőkből elő-előröpködnek
kecses, teacsésze csengésű harangkondulások,
s hónapok elteltek anélkül, hogy bárkit
a ciprusokkal teli kertecskébe vihettek volna,
s a lesben álló ördögfiókák szűzlány-halksággal elsuhognak,
a kaput kulcsra záró öreg prelátus
fölszól a Szibillához:
Bocsánat Úrnőm, de fül is kell Hozzád.
S lám, egy szép napon ez a soha senkire nem tekintő
és hivatásos igazmondó,
kimoccan jövőnk tűzvész-panoráma mozijából,
s ki eljut Rómába, a boldog, érzi,
hogy szemének lassú, kövér bogárkái,
mintegy a fölszálló telehold közepére araszolva,
onnan egyenesen őt veszik szemre.
Velence elmerül, súgja, de találunk mi új szigetet! Mi ketten.
Európát elrabolják – de bennem megtalálod a szerelmet.
Elnevezzük Európának.
Ezen a szép napon Szibillán matrózblúz van.
Korára nézve tizennégy éves.
S Rómától csupán egy tartománnyi távolságban
dermedek szoborrá, én szegény,
falvak közt töltve kóbor időmet.

Római kagylóvirág

Hazafelé a vonaton az alkalmi utazótárs, egy kolozsvári
énekesnő Gít szenvedéllyel elhalmozza római búvó- és
evőhelyek címeivel.

Róma – ó!… Pánikszerűen menekültünk északabbra
(bizonyára e vándort istápoló szentlélek-paradicsom-
címek hiányában).

A Sixtinában a toloncházi csődületben láttuk: a gabona-
raktár-szögletű kápolna alkimista keverőtégely-bensejében
beteljesedett rajtunk a kémiai kicsapódás: az oldat
tetejére fölszorult Michelangelo ember-mennye. Mintha
mágikus hatalommal még présbe fogta volna a vegyület
egészét szétválasztó erő, kíntól s gyönyörtől feszülő izom-
kötegekből egyre hullott nyakunk közé az oda föl nem
való, hullott vissza a kicsapódó salak, s fullasztó
salaktömegünk lent, a szilencium ellenére recsegve-ropogva
sokasodott.

Michelangelo alakjai úgy néztek minket, ahogy a meztelenre
vetkőztetett hadifogoly a fürdő bejáratánál a kazán tüzébe
bámul, hová hosszú vasfogókkal behajították tetves rongyait
az ápolók. Alakjai nézték égő tetveiket, s szájszögükben
megkínzott mosollyal indultak a fertőtlenítő medencébe;
tetűmentes életük felé.

Most már – most már! – arra is képes lett az egyik, hogy a
másikat önmagától óvó szégyenét legyűrve, mutatóujját az
atyaszakállas Mindenség mutatóujjával összeérintse.
Menekültünk emberségünk besötétült mennybe-érése elől a
Vatikán labirintusából.

A pompa tehetetlen magömlései arannyá dermedtek
az ajtók szemöldökfáin.
A Raffaello stancák kimosdatott újgazdag angyalai,
hatalmasai mintha csak a mi népjóléti századunk
személyi kultuszának nagyságait mutogatnák:
átbeszéltek a fejünk fölött.
Mint a kongresszusok viszkető keléseinken.
Mint a vezérkarok a politika frakkos, dúshajú kopaszain.

A labirintus kijárata salakfolyót okádott, s Raffaello
tévészemélyiségei disputáltak.
A Villa Borghésében, az Állatkert mögött, Róma vasárnapi
családjai fű helyett a 30 centiméteres porban kigombolkozva
hemperegtek. Pántos, szoros cipőjüket lerúgták. Voltak, akik
a porszakállas vén fák kéreghányó ezüstös-sárga törzsét
egymásba csimpaszkodva ölelték körül. Mások az
alárendeltek megadásával várták, amíg az útmenti kút
csorgó vizével a kristályvizes palack lassacskán megtelik.

De legszebb a kislány volt. Bokáig érő gézruháját magasra
tartott ujjai közé csípve, szétfeszülő lábakkal, kitárt
karokkal a foltos fatörzsre szögelt fehér lepkének látszott.
Ki más, a Szépség titkos fölfedésének mozdulatát őriző benső
angyal függesztette föl ily kényelmetlen helyzetében,
kereszten szinte, ég és föld közé.
Csakis az ő hatalma tarthatta ott, amíg megadóan feküdt
a gyermek, és e kicsiny, csendes misének láztól rázkódó
ministránsa, a kisfiú alatta térdelt.

A lábszár árammal átjárt bőrétől összeégett szája még most is
fölékerekedik a kolozsvári énekesnő szavainak a vonaton.
Hintázó bársonyülések sarkaiból hangerősítőkből suttog
rekedten és beteljesülten: Fiore di conchiglia.

Fabricio hídja

Egy hosszú szoknyás, nercbundás asszony
mezítláb megy a Tevere hídja felé.
Izgalmasabb, mintha meztelen
cicázna ablakod előtt, szűzi hóban.
Vajon a Tiberina-kórház vagy
a Szent Bertalan-templom kapuja nyílik
a híd túlsó felén, a szigeten,
ha az alacsony, antik oszlopok közt
elsuhog, s minden oszlopról a négy
lecsonkolt emberfej kikopott szeme les
dzsungelt növesztő léptei után?
Fekete szoknyája mögött a rózsaszín,
a kék orchideák összeérnek,
s a hústalanná eltörölt szájív
gúnyos fintorba rándul, mert íme
a vele egykorú hídkő lélegezni
alig képes, ahogy rászakad
az asszony csupasz talpa alól a vadon.
Kár, hogy e kis híd nem bővelkedik
kőpárducokban. Odasompolyognának
a lába alá, s szórakozottan
(vagy gyerekesen) amíg ott latolgatná,
hogy templomba vagy kórházba térjen,
húnyt szemmel tartanák arany szőrpofájuk
a földdel még csókolózni tudó
hosszú s hajnali bőrrel bevont ujjakon.

Egy Rai Uno híradásra

Mint tüzijáték spriccel az égbe rakéta-virágot,
dália-szirmosan áthúz képernyőmbe, az éjbe.
Még a szobában is érzem a kénszagu fuccsot, a csődöt:
Mars katonái megint kesztyűs-elegáns unalommal
szórtak a semmibe, béke. A Föld már észre se vette.

Bodini: VI. Pál

Florentino Bodini szobrát
el ne mulaszd a Vatikánban!
VI. Pál fából, fémből, rút
anyacsavarokkal szerelve,
csapolva, esztergályozva áll.
Sch. játékaira hasonlít,
csakhogy monumentális vad
modernség, a diabolikus
hozta létre! Bartóki iszony:
Pál – mint csodálatos mandarin.
És semmi folklór – hacsak úgy nem,
mint a Concerto Grosso Túlpart-
morajlása. Mint a kivégzett
utolsó látomása a fal
lefelé induló aranyhaj-
indájú repkénylevelével.

Klasszikusan megmunkált kezek,
de oly nagyok, mint kanyarban a
villamossín-sikoltás. Galamb
röppen alóluk komikusan.
A pápai faköpeny nehéz:
rab-halál az ólombányában.
A két szem annyira gömb s csiszolt,
hogy vakságában levetkőzik
előtted az emberi nagyság.
Nem hall mást ő, nem figyel másra,
csak az agyagrepedezésre.
Ő fából, te húsból, de együtt
peregtek szét, mint por a szélben.

Nagy mű? Szörnyeteg szobrász? És Pál?
Megrendülök a Hatalomtól:
lélegzetállító ez a Fény!
Hány ezer évig várjak P-ben,
hogy Bodini fa- és fémcsapos
káromlásszerű öröklétét,
az igazmondást az én Pálom,
mint megtisztelést, elfogadja?!

A Sibilla és Ignudója

E fiú, háta mögött a Vízözönnel, térde fölött
az égbe vicsorgó lehúnyt szemű lóval
(a lónyak szinte kinőtt egy bivalyszarv
ugató-fehér harapófogójából, mint levágott fej a tálból),
átmeneti szellemi lény volna az istenség s az emberek közt?
Mindkét nem legjavából gyúrt teste lenne a lélek képe?
A széttárt comb Herkules húshegye közt a fallosz
üres, mint egy pólyásra csavart medvebőr;
nem tudod: Toldi Miklós-i izmai vannak-e ennek az
Afrika orchideáiról elhajtott puha és sima tomporú nőnek,
vagy most fog, mint iszonyat által megrepedt burok
a hermafrodita álca hímoroszlán-válláról lehullni,
s a szikrás hullámot vető hajzaton a szalag
(hosszú csónakján a Dunán cikkanó-evezős barátnőm
homlokáról ugyanez virít)
szemed előtt lesz ókori ifjú fején a győzelem pántja.

Csakhogy kié? Tiéd-e, ha az övé?
Igaz-e, hogy a bolygóitól körülvett főalak
naprendszert alkot? Ha igaz,
ez a se fiú, se lány, se isten se ember, ez a Köztes
mindössze kisugárzás, akit az Erüthreai emanált,
a henteskarú, a „Kimerült”,
szórakozottan lapozgatva szibilla-könyvét
a növekvő félhomály bárka-alján.
Kérdenéd, mért idegenkedem ettől a robosztus nőtől?
Mert a túlsó járda P-ben mindig tele van vele.
Ó, mindig előhajlik a készséges lámpagyújtó puttó,
hogy lapjaiba világítson,
s látom vele szemközt Ezékiel fölháborodástól előmeredt
hófehér nagyapa-szakállát,
a szél is lebegteti meg a szidalmazástól remegő szájszél.

Hja, késő. Már késő ennek az örökszép asszonymonstrumnak
a korholás, nagyapánk!
Henteskarja annyit se moccan, mint bögölycsípésre
a tehénszügy.
Hát mért nem vehetni észre, hogy vérbeli buñueli ötlet
épp ennek a nőnek tartani mécsest (mindig, öröktől fogva)?!
Akár a sivatagi Szfinxre bíznád, nevelje föl sivalkodó
porontyaid.
Ez? Hajéke tűjével elvégzi, Attila orrvérzésben kimúljon,
s utána, mint a kimerült, nyitott szemmel ültében elalszik.
Buñuel trükk nélkül metszhetett volna borotvapengével
a szemébe,
öt földrész mozija előtt is állná a vágást rebbenetlenül.
Úszhatnak vele szemközt a La Manche-csatorna égő hajói,
mint Dieppe felől vízre bocsátott lángoló pulykaketrecek,
s a szénné égett sültek a páncélosok fölolvadt, csillogó
marcipánöntetében El Alameintől a doni hóig – :
ő Sztálint szül, John Fitzgeraldot fölcseréli Onassisra,
s karja még mindig fölhasított állattetem súlyával csüng az
oldaláról.
Férfiak! Kit vett ez a kar ölébe, hogy „álmodd magadat
gyermeknek újra!?”
Ím, a főalak, s a platóni fölfogásban kivetült benső:
isteni jellegű emberi lélek… Miért csodálkozol?
Ha a Szent Péter templom Elvarázsolt Kastély,
a Sixtina talán a Tükörterem: nézz bele, megmondja, ki vagy.
S Michelangelo repedező szörnyetegei megtelnek
torokszorító jelentéssel,
mint ahogy a világegyház megütköző szeme előtt
a Bazilikában Bernini üres karszékébe
beleül az Isten.

Látószög

Voltak magas évek. Most pajta-alacsony
ég alatt – méhben alvó magzat – nyakamon
a fej. Hátra nem tud: előre hajolhat.
Akár a górcsőre. Földből most lesz oldat.

Ez a látószögem. Róma macskaköve.
Ki ne nyúlj utánam – szét: ég rágta töved –,
nőnemű Tisztaság! Anyám és Szerelmem:
egykor magas ének. Szélfalú már vermem.

Írnék János-Pálnak: intene le gonosz
ajtónállót; szolgád, s nem Minotaurosz!
Ne bikabűz dőljön ablakod alatt rám!
Tele az utat én angyalokkal raknám.

De visszakérdene: őket honnan vegye?
Lefelé nézek hát, nagy, szelíd gesztenye.
Levélrágó hernyók: teremtődtek, élnek.
Isten tetűiként: kapuján pribékek.

Ahol hatalom van, fogdmegje ha terem,
nagy pecséted, pápám, templomszolga kezen.
Della Portád sóvár oltár-hölgye térdén
itathatom szomjam rossz papod miséjén,

de a vézna gyermek madárka-válla itt
a vaknak bűn! – holott: ott hordja szárnyait!
Carafa – János-Pál? Dög Huszadik Század,
te csak megtalálod szolgád, s Volterrádat!

Hát farmert Jézusra – már felbőgne kocsim!
Zord Arany János kép: nappal vagy bakacsin.
Tűkanyar-csikorgás. Vén vers, te, most lapulj!
Gyászleples dob, ha döng, lapátnyi föld, ha hull.

Triptichon

Fejre állt szonett – avagy hová jutott a vers Diotíma ablakától?

Bolond: repülni vágyva pörgöm.
A „csapdás lét”: e szárnyszegettség.
Ki hinné el, hogy égbe esnék
gyökerestől tépve, rabszolga,
s az út, a cél az Ablak volna
(ki hall engem, ha itt könyörgöm?),

hogy amitől te Fény maradtál,
Isten világa – szeliditőd:
rám is az égi kirakat vár,
tölteni ott tán szebbik időnk.

Nekem gödör maradt e század,
elásva szájig, mállt a torzó.
Vers? – Ím, kitölt latrinatájat.
Lópotyadéknak se utolsó.

A szonett kezd talpára állni a bécsi gyorson

Ablak? S ha Diotíma lába? – Látom!
Hol a balt, hol a jobbot, hol a kettőt!
Tálcán – kupé ülésén: bársony ágyon –
két méterre tőlem a Teremtőt.

Ki Ganümédeszt cipel szemhatáron
(s: Európa Bikája, ne feledd őt!),
most tíz lánylábujj! A feltámadásom!
Védtelennek látszik: gyönyöröm esdő!…

A bölcs háttámla minden mást eltakar.
Térdtől fölfelé nincs Diotíma ott.
Mint az éjszaka, ficánkol a magod,

rózsaágy a hipotalamusz hamar!
Terítve völgye holddal. Puha, sima talp,
surlódj csak egymáshoz! És a Rózsa hajt.

Gödörnyi rózsa

Ha majd a gödör rózsával megtelik,
alul a trágya: a század, a halott.
A bűz. A kár. Rázza Isten tetveit.
Sarába vesznek mákszem pillanatok.

Kinyílt szirmába szétosztva magam,
harmat az alján: börtönöm elfolyik.
Heisenbergi Pontnak aurája van:
éjt érintő fény – én! (Bizonyos fokig.)

Életemben tükröztetőd ha lettem,
magam vagy más rabja, mi csak közvetít
– csak a kimondhatatlan technikája –,

most hogy burokkal huzal lobban lángra,
nem értve mint, hisz értelmezhetetlen,
rózsám legközepével hull Istenig.

„Közhely s iszony pengeélén”

Gergely Ágnesnek

Itt valami baj van! Versünk torka véres!
Hol a nyele penge, hol az éle csorba.
„Nagy idők tanúja” – hol jutott nagy idő?
„Gyúl-e még gyertyányi verssor” a háztetőn?

Melegít halandót? Vers, vetsz-e rá visszfényt?
„Nappal horzsolta fa”? – Caravaggio vége
a Sant’ Agostino zugában, perselypénz
durva, sárga percén! Lépcsőző ég során

némi: voltak jobbak! S zuhanás-gyakorlat
(„nőtt, kit nőni hagytak”), de senki sincs érted,
s te sem magadért vagy; lámpása, tökélye,
szórendje, aránya – nincs tiszta jambusunk.

Naponta a bélsár megszégyenít minket.
Rút illemhelyeken a torz szülés-máslat
virággá alakul; hajnali angyalként
(számoltuk-e hányszor?) férgeink fekhelyén

kelyhéből megitat, hogy tüdőnk bírja még,
s ritkásuló csontunk, nyárson-forgásunknak
rettenetes bűzét. Szép! S excrementum lesz!
S bélsara: rég nimfa! – Szentjánosbogarak

lampion-menete, ha kanyarog este
az otthoni erkély alá borult bokrok
labirintusában – Hol az én szárnyam itt?! –,
ragadom meg vállam; de önnön angyala

lehet-e az ember, magát földhözvágni?,
üstökénél fogva tenni üstökössé?!
Szép: ami belőlem hiányzik. Szép volt ő,
aki még én voltam, amit a múlt szétdob:

a Nessus-ingemet, thézeuszi kardom!
Hogy Ady-koromban még az Imperial
szobalányát Léda nekem vetkőztette,
s a Via Veneto platánsora alatt

szoknya-máglyájába én vesztem a hintón.
Mikor – Kosztolányi –, hogy odafönt bál lesz,
oly üvegsorokban, ami peng is, lágy is,
ki nem hűlt szivárvány, ami hajlítható;

harmattal teli kád – fürdettem az embert,
mintha Angelico, a Beato festne
Ferencz József alatt versképeket Pesten;
a b a, b c b – Trianonig, s után!…

de azóta itt, s most, torka nagyon véres!
Hímrím és nőrím, ó ez a könnyed félmúlt.
Naftalin szaga van minden új ruhának.
Kétszer kifordított estélyiben viszi

Bugattin Tamara grófné a kreol lányt,
csak ezt firkantottam a Farnesi kádra,
s mint a zsiráfnyakú lámpák fénye, ringott
ormótlan teknője ónzöldes kőfarán.

Költő, ha tért akarsz: pápa tiarája.
Meztelen királyok szűr-remeke: volt-nincs.
Lakj az Aventinón, s szerecsen ágyast tarts,
kínai kedvenced: nagy keblén elalél.

De a vers levágva. Mócsingig kimérve.
Nem Fekete Angyal, nem Szent Györgynek hívják,
aki szíven döfte. – Fellini-orrszarvú,
mint a hajóűrben, lebeg nagy vizeken.

Szörny-Gargantuája Kháronig lesüllyed.
Majd Michelangelo fölfedezett zöldje
hasát bederengi, mint tátott barlangszáj
páfrányerdejéből egy kis bordás napfény.

Salve Regina – avagy ars poetica, 1994

Fújják harsonások, földagad képük.
Befelé fordult szemgolyó-tojásból
visszájára torzult pelikán tör rést
(önfeláldozás, címerállatod volt):
rettegés-szörnyünk arcunkba váj csőrt,
májunkat falná, fölkortyolná vérünk.

A Körforgás kész hát! Noha, mint dermedt
eszelős agyban szétvert hangraforgó,
áll a röpülés. Gödrön az Ős-szél: áll.
Halottasházunkon keresztülzúgva
zúduló kőtábla függ esésében.

Megfagyott Poklát fojtja el bal és jobb.
Szent és bandita: harapófogóban.
Középen az Idő kitömött baglya;
üvegszemében engedékeny perc sincs.

Sohasem hittem, hogy Jézus előlép
– anyja, miként ha Ádám bordájából,
tapad fiához (a szeretet: Isten!) –
s fölemelt jobbjával kettévág, mi egy vagy,
elveszett Teremtés. Nincs többé bűntett.

Költeni annyi, mint emberré tenni
– rettegett Állókép – sóvárgott Túlnant.
Vers, te anyánktól tanult odaérés:
Mária letörli fiáról a szégyent.

Madártetem a Santi Quattro Coronati vártemplomában

A noah-noah hogy Gí-noáhval
negyedszer küzd meg tébolyda-oldalával,
ablaktábla mögül öregasszony
kőkopogású tekintetével –
hugyban ázó fekhelyek forró szagával,
ahol a tizenhármas villamos szembe
jő a térdbe-metszett kanyarban magával;
s pókláb-kőív pillérek alá letérdel
földtől szennyezett rongyában az ég,
hogy homokporlásban lásd jobban: A bordák!
(Szétroppant, üres bordaváz, ez fönt a kép.)
S lásd két udvarával kormos erőd tornyát;
mint széklete fölött: kiszakállasodott;
kőtörés-sebhelyes guggolásba dermedt,
Róma fölött a Pokol tengerzöld
tornác-homályán döf rád keresztet.
A hegye sírhely-üregekké tör-zúz, Föld.

Ő pedig ott kézen fogva Gí-noáhval
átmegy mindkét udvarán. Át kapuk alatt
(boltjuk fölülről néz királyokat);
mint az Utolsó Ítélet vakolatán.
És verejték-ragasztotta akól-falán
magos cella nyílik hátoldalán.

Fala pórusait belélegeztették
embervérrel. Ablak sehol, csak nyíladék
vasrácsán a nyúzott rojt, az ég.
Tetemek vonszolásától szálkás a padló.
Vér buggyan alóla, mint a falból.
Lesz fekete rozsda. És abból por.
Kőrés-szürke levegő esőz a porból.

A cellában ketten, ők. És a Harmadik.
Makacsul fölhúzza csőréig karmait.
Szemben az éggel, de már megvakultan.
Viasz-láb, viasz-csőr, tollba-fojtott holtan.
Koronába foglalt szívverés: szívzúzás.
Ember és szándéka: magos, cellás egyház.

Előbb ágyasház lesz – csak aztán a fegyház.
Fönn: harang magánya. Padlón, tollban: csontváz.
Előbb Cecilia muzsikál belülről.
Előbb Teréz szíve kacag arany nyíllal.
Előbb menedékhely – csak aztán a csapda.
Utóbb Teréz márvány mutatóujjával
a semmi rácsába kampózva halállal.
Négy fal bárdja utóbb a szárnyad lecsapja.

A hajópadlódon Quattro Coronati,
a Kívül hiánya előbb képnek látszik,
mikor még nem halt el a begybe nyelt ének.
Előbb a rácson túl fa és fészek: égbolt.
Előbb áll a Mennyben. Utóbb lesz, hogy szétfolyt.
Akkor már minden szög téged tépő véreb.
Előbb csak virágmag – hullik a padlóra,
mintha a tetemmel terhes árny nem kúszna,
mintha a négy sarok saját tollcsomódat – – –
mártja szürkületbe majd a szemgolyókat.

S hogy a Kívül – fekete angyalfej –
a Quattro Coronati előtt haladt el,
ahogy Sába királynő-hosszú nyaka hajlott,
s viasz-láb, viasz-csőr tollba-fojtva holtan,
szól a noah-noah Gí-noához forrtan:
Ő tudta befelé. Én kifelé tudjam!
Uram, a szárnyam én sosem tékozoltam.
Vasketrec. Kőcella. Péter és Pál kampón.
Maradjak, mi voltam: terád nyíló ajtó.

Toronyzene

Magyar Istvánnak és Babikának

Mikor elsőt lépem föl a csigalépcsőn
Magyar István után, vaslapcsipke-rácson
átüt a patkányvér; csontvázgúláidból
ahogy előtörnek, Város, a fiaid,
huszadik századi megsértett légiók;
gyerekszörnyetegek, vastagorrú nimfák,
macskakő-gödrökön gázoló suhancok;
nevedben emberség, őrültek a téren.
Kék áll és golyószem: ravaszán rendőrujj.
Palazzo Madama:¹ Spadolini kövér
koporsója nyögi hervadt koszorúit;
unottan leffenti frakkját ajtónálló.
Megvéd tőle kordon. Nem úgy, mint Szent Péter
előcsarnokában, hol az út kimérve
(mint tagbaszakadtan Moszkvában a gárda,
hol Kreml alatt Lenin homokórapor már),
vigyázza a rendet: „Mit akar e senki
Manzù kapujában?!…” „Ki az a Bernini,
akit oldalt nézne?!…” (Az se köti hozzá,
hogy ő is római.) S az ó-bazilika²
pápatemetőjén a szolga megaláz.
Látom a vén papot a Vittoriában:³
„Buja turistalány! Lábaddal mit művelsz?!…”
– Te, édes Szent Teréz, tán éppen szétnyitod,
s az angyal izmosan térdén tart, úgy repít!
Hátizsák-púpú nő, ha öled földrengés,
mindörökké áldott legyen a gyönyöröd:
egy ott, s oszthatatlan Isten és az ember.

Mikor csigalépcsőnk derekánál járok,
suta szédülésben, mintha a gyerekkor
bordó süvegforma körhintáján ülnék,
nagy hullámot vetve ami csak keringtet,
alattam összefut a csipkevirág-rés:
macskakő nem tűnik borotvapengének,
nincs patkányvadászat, nincs márvány Írógép;⁴
díszlépő testőrök fénylenek egy kancsón;
a Via Giulián fölpattant redőnyök
– kihagyva a börtön alvadtvér kőtömbjét
(pápa emeltette…⁵ kattogó fakerék,
üvöltöző kínpad, vasgolyót vonszolt csönd) –,
tárult tükreikből muranói csillár
öntözi, mint szakács a püspök falatját;
kirakatokban a ropogósra sült Múlt!
Innen már nem a hugy, a régiség sóvár
kalapos díváján csüngő arany csillog,
s a földig hajlongók mosoly-légpárnáján
hölgy úszik, kutyája, s pórázán szerető.
Innen már nem látom a motoros tolvajt;
hogy templomlépcsőről elgurul a részeg;
koldusnő szemét se, ki egy finnyás nyelvész
akadémikusi tökélyével koldul.
Innen már nem látni mögéd, festett színpad!
Traianus oszlopán Gível kézen fogva
a „Popolo templom”⁶ női közé érünk.
Hol Átlósutcai⁷ Habakukként szökne,
de hajtincsén fogva, csibészes jósággal
emeli fiúja, az isteni küldött,
Teréz angyalának erzsébeti ikre.

S hiába a horgas, prófétáló ujjhegy,
(Bernini márványa válthat cédrusfára⁸
fönt, az Aventinón), s hátrálhat, hol röppen
az ötödik század kapuján a Hajnal,
szakajtóstul, ott is üstökénél fogva
ragadja az Angyal Égbe, dicsőségbe.
Ez itt a „Popolo” Chigi kápolnája.⁹
Ez meg Salviati Éva-teremtése;
egy merész teremtő: Atyaistent másol!
Nyápicok! Elvenni így kell, ami másé:
add hozzá magadhoz, s tiéd, ha magad vagy!
Mert átütsz rajta, mint Salome a fátylán.
Mint Péter vén szíve a Caravaggio-kép¹⁰
pőre aggastyánján vakon, s diadallal.

Na te, csigalépcső, abba is maradhatsz,
gondoltam félúton, Donatellám¹¹ fogva,
fönt majd a Szél süvít, s Gumibaba-sellőm’
– Paradicsomunknak lebegő kertjében –
bőrdzsekis önmagát szétlövi sárkánnyá.
Jobb lesz nekünk itt, a „Popolo” sarkában!
Mint hét és fél évig kenyéren és vízen,
jól elélünk Gível kézből kézbe adva.
Csapjatok majd ránk csak nehéz templomajtót:
ami él, akkor kezd élni csak igazán.
– Falconieri-ház!¹² Palazzina-lakód
társaságba vágyik: a Chigi bankja¹³ vár!
S a Sixtina-hajlat Delphicája előtt
látnám, hogy megmoccan szembogara lassan,
elválik lángtövis-koszorús jövőnktől;
átvilágló könnycsepp – s Gí szemébe nézek.
Nézzük egymást ketten, meztelen, mint szobrász
háttal álló nőjét a Saigoni vázán,
könyv fölé hajolva, míg áll csak a szívünk,
s úgy várjuk: megfordul! Hiszen már hátíve
porcelán alól is Isten léptét leste.

De ekkor fölértünk. Borromini bizarr
ikerfejeivel fogadott a tető.
Ókorimádat, faragott kőmellvéd,
kopott szakállcsigák, időtlen égivók.
Átnéztek fehéren, mint a vakság botja.
Napszállat volt már rég. Cavallini festett
ilyen alkonyatot, napszállat-szárnyakat.
Rómát eltakarták. Róma nem volt sehol.
És mégis énekelt. Mint gyerekkoromban
lapulevél alól üvegen fütyülve,
fésűn és papíron zizegtettük fújva:
„a királylány lába kivérzett az erdőn,
üvegkoporsóját bányába rejtettük,
tengerre úsztattuk, mégse volt nyugvásunk.
Köldökéből inni egyre csak szomjaztunk.”
Írt is róla Shakespeare, Csillag Tibi is írt,
Epreserdő alján zizegtetett papírt,
felét a Dunába, felét Erzsébetre –
Róma nem volt sehol. Róma Erzsébet lett.
Nem toronyból, miként régen muzsikáltak,
toronyban hallgattam a sosemvolt zenét.
Mint visszanyelt könnyet: szerelmed öléből
iszol tiszta forrást. Szeretted halálán
amint kérges szíved: fölérzi, hogy te vagy;
téged enged alá Yorick, a sírásó;
a te hűlt helyedet viszi most már lábad;
csurig megtelt széfed rejti már, ki voltál.
Minden zene sírás magadon szeretőn.
Tengerzöldvíz-aljú üveg mélye kottyan;
didergő gerinced szakadékán ömlik,
lefut a meleg víz, s kacarászni kezdesz;
börtönablakodba téli napsugár ér,
s te álmodban otthon tiszta ágyban fekszel.
Mint jószagú párnán, arcom belefúrva,
mint Gí vállgödrében kettőnk lélegzetét
– Róma, nem láttalak –, hallgattam a zenéd:
Puszta kézzel fojtott, tőrbe csalt, megnyúzott
Angyalod muzsikált, úgy lopódzott mögéd.
Féltérden mögüled befogta a szemed.
S az ujjain átal, te, fekete Mélység,
mint sávos léghajót, láttad, hogy fölrepülsz.

* Palazzo Madama, ó-bazilika, Vittoria, Írógép, pápa emeltette, Popolo templom, Átlósutcai, cédrusfa, Chigi kápolnája, Caravaggio-kép, Donatella, Falconieri-ház, Chigi bankja (jegyzetek)

Üdvözlégy

A századvégi költő kortárs versolvasójának = Gínek

Nagy, nehéz napokban te, súlyos Súlytalan,
mint a Hold pengéje, vágj szívem burkába,
belőlem kerekedj, Jel, fényes világgá!
Ott kezdjél forogni, mint lábujj-tornyáról
kinyíló táncosnő, szép-titkú arcának
száz-szobás szemével – hogy mindent megérthess,
és mindent megtudhass, és mindent belássál.
Vermem kardfokától, ahol vérem lángolt,
négy részre kaszabolt tetemig szivárványt:
csak neked nyílhatott, csak szemed láthatja.
Hó hullik előtte, jég hízik mögötte.
Tél. Őszöm. Nyáridőm. Hol hagytam tavaszom?
S a hármat utána? Volt vagyok? Mint aki
rég halott, s nem érti: itt van, és mégse már?
Fog, de nem érinthet. Néz, de nem láthatják.
Kékmadár, Túlvilág, hintázik ágamon.

Mi csillan? Olvadás? Papírom fehérje.
Te látod rózsáját? Hogy kihajt, s virágzik?
Öleden, álmodban, negyvenhárom éved
nagy rózsabélésű szürkület-köpenyét
borítva fölébünk (gyereknek lesőlyuk;
szétpattant gombsornak titokzatos rése;
szoknyahasíték-szem; hegyen túl szökőkút
sugara mögüli gyerekkori arcod),
vágok rajta nyílást: s Időm szívét tálcán
lent, a keskenyülő folyosó-szobákban
a percek zavaró kattogása nélkül,
az órák kiszáradt levél-gerincének
ropogása nélkül, királynő-kezeddel
önnön fénylésében nekem dobogtatod.
Sohasem leszek volt, amíg a kezedben,
száz szobás szemedben kel a Nap s lenyugszik.

A többi képeskönyv. Lapozott iszonyat.
Szamárfül kunkorul: tűzben sül, hamu lesz.
Mi marad belőle? A Lungoteverén
ránk-hajtó barom s gép: ujjaid csipeszén.
Állkapca, kormányrúd összenőtt: együtt ég.
(Nem így volt?) S vezettél – Tóbiást – út fölé.
Alig dobbantottál, s ólom-anyagával
lábszár és bokacsont Hermész-szárnnyal röpült:
repedt sarkam föntről görögül mosolygott.
Kezed közt tartottál, nem a századomban.

Szebb Földön a Földnél. Hármascsengőd: zendíts!
Átüvegesedtünk, mint tavasz jégcsipkéje.
Csörgedezhetnénk most, mint szomjasnak forrás.
Fölkattinthatnának, mint este a lámpást.
S száz-szobás szemedből lenyúlna az ég, hogy
leljenek fogantyút a tébolydaajtón;
szemetelő ködből, kifelé, fel, lépcsőt.

Egy lány volna csak?…

Mellvéd mögül ez az elkékülő
hegy-völgy barázdasor Toscana csak?
Szétnyílt rongyba burkolt harangütő:
toronyárny seper címeres falat.
Alóla kivillog vasháló-drót,
ezüstporu ággal hajamba kap.
Vasnyakú kőkút, vén vizelde,
kátrány lefolyóján sárga lepke,
s nyögő állványzatán a bárkanagy
kopott hinta – rajta lobban a gyolcs:
mintha csak fényéből állna a Hold,
oly vézna és hosszú ruháju lány
vízszinten leng. Egy lány volna csupán?
Öreg ez a kép. Csak éppen öreg
vágy-vadászhoz illőn kifinomult.
Most vékony aranylánc csüng a bokán,
hol meztelen hempergőzött a múlt.
A testtelenítő, ritkásan szőtt
szoknyában virágbibeszáj remeg.
Ez csak Arezzo? – Rombuszpárnáján
fektettem egykor gyerekfejemet.

Képeslap

Már egy hete Firenzében élek, de ma találtam igazi otthonomra Arezzóban, Piero della Francesca paraszt-templomában. A pusztulás angyala döng itt vascipőben, dühödött Francesca-lény maga is. Súlyos csontú. Jól szájon törült a szárnyhegyével. Nagyon kellett is. Azt hiszem, hogy erre kellett Arezzo nekem.

Előrohanó gyerekek

A sarok mögül vadul kifordul,
légbokszoló karján pálcika-düh,
feje leszegve, szúr haja szarva.
Térdharisnyája feketén kókad,
harmonikaredői bokáján.
Mint hangrobbanás, a gimnázium
röheje porlaszt kő-galambházat.
Kölyök-Rátkay, Rabelais-t rajzoló,
Beethovenjét kabátzsebben hordó,
a Pastorált szorgosan füttyögő,
míg végetnemérő csontos ujja
szigorún araszolt partitúrán.
Hogy kottát nem ismer, nem zavarta.
Álltunk áhítattal, s a Föld repedt
burkából hosszan valami fénylett.

S kit Tibi mindig Hercegnek látott,
a Petrarca-ház alól kitáncol,
fa-arca lötyög a mackótáncban,
ahogy Margót forgatta körül
’45 piros, kék erkélyein.
Mi fölnéztünk rá, s a rács ködösült,
lehullt, mint korom a Kis-Dunába,
s Gorgó-nénijének lágy tomporán
keze mintha léghajót övezne,
a Kende Kanuth utcán túlrepült.
Ó, onnan, föntről hosszú, elegáns
késtartó bársonytok a városunk.
Porezüst. Finom tetűhas-ezüst.
Papírsárkányt festett föléje ő,
s mi madzagjába kapaszkodva
egyszer csak eljutottunk Arezzóig.

S szalad a héregi levélíró,
s a nagyobbik Balzám, koporsóján,
s Vilmos, ki Isten tudja hol veszett,
s Imre élősdiei, fürtösen,
és Juhász Sanyi verskancáival,
s kiken anatómiát tanultunk,
nővéreink és unokahúgunk
Fellini-kalappal takaródzva,
nyakláncával állig-gombolkozva,
őzsuta-gyöngén hólisztbe lépve,
lepedő-állaton háton s hasmánt
nyakig emelt lábbal nézve tükröt,
itt vannak mind a fabódé-árnyban,
égett gazban, mellvéd-repedésben,
szállnak hintával, lógnak kötélről,
mintha csak P-ben, mintha csak P-ben.

Dán lányok

Amíg Gí vásárol, én a dán lánycsapat
combtövig fölszaladt szoknyáját bámulom.
Hőségből pördülő levegő-harangról
látszanak leválni elém, a fű közé.
Előbb még kecses fríz, kéklő ég derekán
illendő fonadék – öt érzékszervemnek
hirtelen kitakaródznak most! (Nem látnak?)
Én ennyi rengeteg tejfehér holdas bőrt
estig se vonszolok ebből a lángoló
édenből szemhéjam alatti istálló-
szénámra!

Este majd föllépnek. Éneklő füzérben,
miniben.

Majd combjuk havazó husángja halomra
csépli a bajvívó Toldikat: oszlopra
ráhúzott kísértet-páncélvért rugóra
csapódó tárt karú vasától éppen csak
szabadult apácafiúkként verődni
alájuk.

De most még Pán szobra kő-kecskeszakállba
lihegve maszturbál. Nekik meg kétfele
fut szemük fehérje; északi libabőr
futkorász ingükben. Kórusuk se nem hall,
se nem lát, egymáshoz bújva csak búbosan
izzadnak;

össze és vissza ver, kalapál szívük, hogy
izegve-mozogva a fűben maga is lepréselt
virág lesz.

Főpróba Arezzóban

Egy hét Arezzo. Egy hét középkor. Várjáték-főpróbák.
A Michelangelo albergo sarokszobája.
(Nem éppen a tengerparti hatablakos…)
Mintha éjjel hangszóróban vergődnénk a gödrös ágyon.
Gödre, mint a bombatölcsér; keresztben hasalunk az alján.
Végítélet harsonái kozák lópata-attakként
szikráznak keresztül-kasul a sötéten.
Bereteszelt ablak kicsapódik!
Őrjöngő arkangyal szárnyaként, kardjaként suhog, villog,
mintha a szemközti szobafal földig leomló
függönye mögött a két tetveshónaljú hóhérsegéddel
tapogatódzna felém ’52-ből hazulról.
(Volt képük hozzá, idáig settenkedni a nyomunkban!)
Elmegy a kedvem az arezzói hegyoldal
csillagbokrain sötétlő csipkenadrágocskáktól,
szállónk nevétől, sarokszobánktól.
Hát én már csak, mint koporsódeszka rámája
foglalok fejemben poros zsinóron kopasz börtönégőt,
megnyúlott nyakamban csigolyán átbökött kampót,
szálkás kötélből lifegő hurkot,
benne félig-gyerekévek üvegcső-testét?!
Vért hány, recsegve-ropogva szilánkká zúzódik,
közös burokban teletüskézi szembogarától a lába körméig
recski, nosztrai kopómat; vérével vegyülve
májbarna, sűrű ürülékiszappá rápúpozódunk
koszorúereim fullatag foglyára, szívemre.
Hát ez a ház vagyok én, házűr, koporsófalú ház?
Álló múmiaborító, emberalakú, istenmaszkjának évezreivel?
Ékírás rajta föltámadással telerótt,
de benső sötétje a börtön kopasz égője által áttetszik,
s ha Gí lüktető madárbegy-ujjheggyel
hajtő alá a verőér-tájhoz ér,
megsebzi a torkom űrjéből kidöfött akasztókampó.

Pedig sárgán nem is a végítélet harsonái recsegtek.
Arezzo őrangyala fönt toronyból toronyba szökdösött,
falból kilazult köveket dugdosott fülébe: semmit ne halljon!
Bogárhátú hegyi úton német sörhab komlótajtékja patakzik,
gázolják fanfáros suhancok:
mint keresztesek az ellenséges völgytorokból kiömlő ködöt.
Hajnali három óra van, amikor rézcsizmás főember
(mint tekintélyes tanárikar legalja:
hajdani leventeoktatóm), magáét leküzdve
a süvölvény macskajajt most már oltogatná:
„Ez nektek Középkor?! Várjáték-főpróba?! Arezzo?!”

A Petrarca-ház előtt

Firenze földjéből kivetett Petracco,
kit Arezzót lakni
erőszak kergetett,
egy fiút nemzett itt, ki a Dóm mögött írt
világot szoptató
boldog szonetteket.

Szerelmi szótára, se latin szelleme
kedvemre nem szolgált
– ez gyerekkori csőd:
idegen szobának aranyló díszlete
Petrarca virágos
ripsz könyve azidőtt.

A selyemhuzatú állólámpa narancs
fényködében villant
aranynyomat neve.
Mellette zongora: egy háromlábú szörny
morajló hasából
méz csurgott, a zene.

Mint szobasor-végi ajtóban, menekült,
fél testtel rejtőzve,
féllel visszavágyva
hátráltam e titkok holdudvar-mélyéből;
mézbe, kínba mártva
kerültem az ágyba.

Macskamosdást végzett Emmi a verandán.
Dunyhástól repültem,
itta szám, szemem őt!
Nem vette ő észre, mily magasból hulltam,
aranygyapjút alám,
simított lepedőt.

Hiába volt az éj bogárnál sötétlőbb,
háromlábú szörnyből
folyt, folyt a mézzene.
Verssel telt meg hosszú, végtelen mély ágya,
s Laura lett Emmi,
Petrarca kedvese.

„Ki hűn szeret – szólt –, annak jó lesz halála”,
s fagy a ripsz könyv rajtunk,
éreztem, mint a gyanta.
Bár Petrarcát Emmi sohasem olvasott,
álmom médiuma
most csak úgy szavalta!

És borzadtam én e fentvaló világtól:
Emmin csüngve hűség
jutalma vagy, halál?!
Akkor inkább húga ágyába bebújjak,
s bűnömért majd élek,
ha Emmi ránk talál.

Én Gizum! Hónaljad csöpp oázisába
reszkető fejemet
hadd fúrjam! Élni jó!,
esengtem hosszan – és keltem Gizu mellől.
Fák hajnali tornyán
már fütyült a rigó.

Csak Emmi hallgatott. Nem szólt soha többé.
S Gizu? Még szeretett?
Nem is tudott rólam.
Levetve, fejemre dobta alvó ingét,
mintha üres ágyra – – –
Némán fuldokoltam.

Ez gyerekkori csőd – s tanulsága közhely.
Füled, kritikusom,
kinyisd, míg olvasod:
Értelmezésén múlt a legérthetőbb is.
A vers: sosem csak vers:
mindig plusz te vagyok.

A szőnyeggé szőtt párduc

Egy ifjú szőnyegszövőnek

Mint poros-ezüst folyosón falikárpit,
a rémtettek termét eltakarja
a Dóm s a Medici erőd közt a pázsit
szőnyegből szőtt zöld párka-alakja.

Mozdulatlan s mégis csupa hullámhegy-völgy,
ahogy mély fölött csillan a kékség,
oly ártatlanul ejtőzik ez a park-hölgy,
a párducmorgás behajtva hétrét.

A nyúlra idomított párduc a hajtó-
fiú véres rózsafej-szivével,
e címerállat évezrek óta tartó
zabája fedve új s zöld bibével.

Virágszirommal, arannyal hímzett minta:
hintán Sába kicsi udvarhölgye.
Száll a delejét gyolcsába rejtő inga –
tán egy régi szőnyegszövő szülte.

Ivókútnál a hófehér egyszarvúnak
rózsaszín szarvhegyét is ő szőtte,
hinta-kedve száll, s mint hattyú-vonta csónak
repül a lánytest gyolcsát áttörve.

Mint a hegy utcával koszorúzva körül,
ha az esti ablakok mécse gyúl,
elsötétült bokán a gyöngylánc tündököl.
Térde holdja süt a napfényre túl.

Szőnyegminta a vénülő lesekedő,
ki égve hintától hintáig jár:
medvetáncú hajlongással szimatol ő
aranydiót a lány lábainál.

S hímzések ők is, a kis piaci szarkák,
bokorba bújnak, kopót játszanak:
lesik az aranydiót, hogy kikaparnák,
akkor tűzként közibük ront a had.

S hímzés az is a hinta alatt, a fűben,
a fű zöld párka-ölén a birok,
gyolcsából virágszemetet röppenőben
arcukba szór a lány – s a képből kifut.

A rémtettek termét eltakarva, szőnyeg,
egyszer csak közepében magamat –
látom az alkony málnabokrába szőttek,
s a fonál fölaranylik, lángba kap.

Csak ezt kövesd, nehogy hátráló léptemet,
nehogy a Kis Hölgy selyem lábait
Gí s köztem, öléig hóban. Ne érj Telet,
mikor utunk oda már visszavitt.

Későn és korán

(Újból Arezzóban)

Oh a szárnyas idő hirtelen elrepül
S minden míve tünő szárnya körül lebeg.
Nem Petrarcát hallom, hanem Berzsenyit,
bár a Via Pileatin lépkedek.

A szárnyas idő? Késett évtizedeket.
Forgószél-szárnya fiamért korán kapott.
Későn és korán – melyikük kezéből
kell elfogadnunk a vakfehér botot?

Későn és korán – két nakonxipáni lény,
két szélkisasszony – álomnak hús, húsra: köd.
Erre csörög diójuk – s csíkká hullsz, szív.
Egyik zsákba dug, a másik kútba lök.

Fiú, lehetősége kinek végtelen,
és álma nem ismer mást csak szorzatot.
S apa: kiégő múltjából kivonták,
és lehetősége mind szétosztatott,

e lecsupált és amputált, és lecsapolt
későn, ahogy a koránba belekarol,
kapu illanékony, szétrezgő hőből,
melyen a vad hús-vér van átzakatol.

Fiamnak Arezzo hegyre épült város.
Téglaként faragott kőből süntüske fal.
A Palazzo dei Priori ugyan
börtön, nem városháza bástyáival,

de a Dóm mögött a gyantaszagú bódék!
S az elhagyott ligetben, hol a hinta száll,
ott erős-szálú Sámson-hajat lobbant,
ott csikópatáival szikrát kapál!

Sámson-hajon át zászlós Délsziget úszik,
és a látóhatáron csupa Délsziget!
Tombol a síp! – Hogy földdel telitődik,
s jeremiád a sárból?, ki érti meg?

Ki érti meg kentaurcsikó korában?
S hogy világtalan! Hiszen kendő a szemen!
Korán. S nakonxipáni keze palánk:
körülfonta az arezzói hegyen.

Nekem Arezzo: a küszöb alá nyomott.
A P-beli wc-előtér, a szekrény,
hová Gaált dugták, mint ide Pierót.
Íme, Kondor Béla függ itt keresztjén.

A Francesca-templom: megszelidítetlen
oroszlánja körül leprásfalú ketrec.
Ó, ha megkésett magyar vagy, P-beli,
otthon vagy hát! A sorsodra ismerhetsz:

Rátkay-festmény, Soroksár alá lökve.
Cs. T. költő, fejjel lefelé a Dómban.
S késő! Rajtunk a Hatalmasok ökle.
Arezzón? Honi októberi hóban?

Körülzár, mint egy tankcsorda a várost
késő-nénikém nakonxipáni keze.
Szemünkön kendő. Seholba indulunk:
világtalan világba s hazafele.

Himnusz Piero della Francescához

Dícsértessék, Piero Mester!
Sába királynő, csókolom lábad.
Ha Imre sárkánymadzagán, ha nem,
Mekkámba értem, ide, utánad.

Imre meghalt. De a sírba csurgó
istállófénylés nem hagyhatta.
Most egy testben ő is, én is,
meredünk Földet ért Menny-faladra.

Egyszercsak, íme, lehetek Jákob.
Kissé már vén, s kurtavasforma.
A Lajtorjáról már leszédülnék.
Itt, tövében várok Angyalodra.

Mindig azt hittem, Vele dulakszom.
Érzem én most: kevesellt ő engem.
Égbe bámult. Elfordult. Árnya volt,
ha árnya volt, mit földre tepertem.

Ó, hajolj le hozzám Titokzatos,
Földnél mozdíthatatlanabb magma.
Emelj fel engem az Istent hordó
földdel összenőtt hintalovadra.

A mozdulatlan páncélsisakos
merevebb, mint álló körhinta-báb.
De mindegyre fölöttem eltekint –
arra a bizonyos Sarkpontra lát.

Holt rohanás századja, Huszadik!
Él? Bebörtönzött képzeletével
degeszre töm zsebet mohón – intel-
lektuális madáreleséggel.

Tudja: kék-ezüst csík a papíron:
robog a lokomotív a hegynek.
S kirajzolódik látszatalatti
vad kúpja a lokomotív-szegynek,

ha kék-ezüst csík szögekre bomlik,
a gép, mint hernyó, szeletekre vál,
fény-gőz bomlik, a szem mégsem téveszt:
tükrébe becsapódik a halál.

Ez az! Ahogy a kazán szétvetül!
Tornádó-petúniában egy ház!
Ahogy a tömeg tömegtelenül,
s végtag-esőben, föld, ágyúszó ráz.

Rég, a Köves úti sintérhajlék
bódéi közt a nyitottszemü holt
hevert a fegyverén ily mereven,
de vedlő, fehér tűzfal-szeme volt.

Katonaállkapocs közé fagyott
hóbuckán volt ily érintetlen máz,
amibe a golyó-Idő csapott,
a mozdulatlan semmi-moccantás.

Rohanás végállomása: harctér,
sírkert, tepsisor egy kórház alatt.
Lehet, hogy minden szem Sarkpontra les,
csak éppen jelt nem ad, néma marad.

Itt a holt Idő, míg fahinta-báb,
s a mozdulat magát leleplezi,
egy virághullámzású óriás
mezőt tükröztetnek a szemei.

Minden szem egyirányba néz. Oda.
Minden szem egyvalamiről hallgat.
Mester, előtted semmit nem tudok,
s rám sugárzod, mégis, hatalmad.

Rám öntöd. Jordán vizeként habzik
ránccal kaszabolt kisfiú arcon.
S – szemem kivéve – lomha körhinta-
alakjaid testével elalszom.

De istálló templomod lépcsőin
míg Arezzóban lelépegettem,
holtnak tetsző homlok alól szemem
sarksugaras meződön elengedtem.

Pávaszemszárnyú érkezés

Piero della Francesca Arezzójától Luca Signorelli Orvietójáig

Luca! Luca Signorelli!
Most kellett hát hozzád menni?!
Orvieto hasábján a
kristály mennyed
most tudott csak megrepedni?!

Mikor Piero elé értem
levegővé kopott már térdem.
Jámborai észre se vették:
nincs haladékom többé
lábbal a kőlapra lépnem.

Malomkerék-csobogó imákban
Gí pávaszemes szárnya kitártan.
Ki látta? – istálló-templomon végig
magában koppant a cipője,
holott fogta vállam.

Ki látta volna, hiszen én sem:
százszoroz szárnya pávaszemében.
Állig öltözik – csak a fény nyomával;
s félig-eltöröltet, hordoz,
visz még! Így lesz megérkezésem.

Tárt karja úsztat teste mellett,
s mint szív alatt a gyermek,
fejemmel onnan ráhajolva,
vállgödrében érzem, érzem:
minden idő rajtunk betellett.

Mikor szemközt álltunk Pieróval,
nem nézte, térd alól lábam hol van,
sugár nélkül csak sugárzott,
mint legfölül, Ádám halálán, Isten.
Mint Gí szeme-sarka hóval.

És nyomban Ádám leánya Gí lett,
hordozott, mint édes testén inget.
Szorított magához, s mintha
mestered két teremtménye volnánk,
málltunk csak, ahogy freskóhoz illett.

Két kapuszárnyad közt a résen
átláboltunk a Teremtésen.
S ahogy a jó ház pitvarából nyílik,
láttuk: előz zebráidból
kővé dermedt éden.

Ó, ezek már dehogy harapósak!
Fölszökell – de játszón simuló csak,
nyak ível át köztem és a
Föld között a semmin;
hozzák Gínek korona-koszorúnkat.

A Cappella di San Brizióban
te itt, s falad alakjai túlnan,
szemközt két lépcsőzetes padsor:
föntről is, s előttünk a padból
tükröződtök, mint arc, víz színén a kútban.

Gí már épp átemel elétek,
mikor a Dómba úsznak a zenészek,
s előttük mi, mint nagy pillangó szálldos
testem meg a szárnya;
egymással énünk: nincs eggyebb s egészebb!

Múltunk, a kék pilletáncú távol
sugár rózsa-reflexébe gázol,
s balról, jobbról, mint harang, ha nőbe
beleoltott kondulása volna,
ég, ami voltunk, akár ha magától.

Kék csipkekalapban Gí az esküvőjén.
Angyalfeje hullik világalji tőkén.
Fej nélküli törzsünk láttam lassú lejtőn –
rég: a pap szemében, vetett ágyon egymást –
meztelen a hajnalt! – Most: naplementém pőrén.

S mint tüsketépte vak zenészt az estben,
világ, eldugult füled ne keressen!
Bertalanbőröm Gí Lucához hozta:
Pávaszemszárnyú angyal ültet minket;
mennyébe kell, hogy meggyökerezzem.